11. A halál börtönében

Geraradnak egyáltalán nem volt nehéz észrevétlenül bejutnia a városba. Bár a sötét lovagok valóban elkezdték lezárni a „patkánylyukakat", s az első útvonala nem működött, ezt még időben észrevette. A másodikra azonban eddig még nem találtak rá. A fogadalmához híven Gerard nem fedte fel később sem annak titkát, hogyan jutott be Solanthusba.

Az utcák sötétek voltak és üresek. Még a fogadós mesélte, hogy sötétedés utáni kijárási tilalmat rendeltek el. Őrjáratok vonultak a kihalt utakon, Gerardnak pedig minden ügyességét össze kellett szednie, hogy elkerülje őket. Lopakodott és elrejtőzött, ha kellett. Hol sötét sikátorokba húzódott be, hol ládák árnyékában lapult meg a házak fala mentén.

A bujkáláson kívül az is jócskán megnehezítette a dolgát, hogy a várost nem ismerte valami jól, így több, mint két órát töltött az utcákon lopakodva, mire végre meglátta a börtön épületének sötét falait.

Belopózott egy kapualjba, közben éberen figyelt, és azon törte a fejét, hogy hogyan juthatna be a börtönbe. Végig ez volt tervének leggyengébb pontja. A börtönbe bejutni legalább olyan nehéznek bizonyult, mint kiszabadulni onnan. Egy őrjárat tűnt fel a börtön előtti téren, néhány polgárt kísértek, akik alighanem megsértették a kijárási tilalmat. Gerard hallotta, amint az őr jelentést tesz felettesének, így kiderült, hogy mi is történt valójában. A sötét lovagok bezáratták az összes ivót és kocsmát a városban. Az egyik kocsmáros, aki nem tudott ebbe belenyugodni, ráadásul a pénzt is igen szerette, titokban kinyitotta az ivóját, igaz, csak néhány kedvenc vevőjének. Az ivászat azután túlságosan is eldurvult, többen verekedni kezdtek, és a zajra felfigyelt az egyik közelben járőröző osztag. A kocsmárost és a vendégeit is előállították.

Az egyik fogoly teli torokból énekelt éppen. A kocsmáros a kezét az égnek emelve jajgatott, és azt kérdezgette a katonáktól, hogy ugyan miként tartsa el a családját, ha elveszik a megélhetését. Egy másik fogoly olyan részeg volt, hogy összeesett az utca kellős közepén. Az őrjárat tehát, teljesen érthetően, szeretett volna minél előbb megszabadulni a foglyaitól, ezért hangosan dörömböltek az ajtón, és a börtönőr után kiáltoztak.

Az röviddel később fel is bukkant, és egyáltalán nem tűnt boldognak. Ő is kiabálni kezdett, hogy minden cella tele van, szinte a folyosókra kell kikötözni az embereket, és már senkinek sem tudnak itt helyet szorítani. Míg ő és az őrjárat parancsnoka fennhangon vitatkoztak, Gerard kisietett a kapualj alól, átrohant a téren, és már el is vegyült a vidám foglyok között.

A fejére húzta a csuklyáját, kissé leeresztette a vállát, összegörnyedt, és olyan közel húzódott a többiekhez, amennyire csak tudott. Az egyik fogoly rápillantott, aztán kacsintott egyet. Gerard feszülten figyelte a férfit, de az egy rövid pillanat múltán már vigyorgott is, láthatóan részegen, és ködös szemmel nézett körbe. Azután Gerard vállára hajtotta a fejét, és hangosan zokogni kezdett.

Az őrjárat parancsnoka közölte, hogy akkor ők most elmennek, és itt hagyják ezeket az embereket az utcán. Ő maga egyenesen a feletteseihez siet majd, és jelenti, hogy a börtön őrei akadályozzák kötelességének teljesítésében. A börtönőr erre magában morogva, de egyébként elég készségesen kinyitotta az ajtót, és a többi őr után kiáltott. A foglyokat átvették, és a katonák távoztak.

A börtönőrök beterelték Gerardot és a többi foglyot a börtön folyosójára.

Amikor meglátták az őröket, a foglyok közül néhányan kiabálni és káromkodni kezdtek. Amazok egyáltalán nem törődtek velük. Betaszították a foglyokat egymás után néhány olyan cellába, amelyikben éppen akadt még egy talpalatnyi hely, azután sietve elhagyták a börtön folyosóját, a foglyokhoz nem is szóltak egy szót sem.

A cella, amelybe Gerard került már annyira tele volt, hogy a lovag nem is mert leülni a földre sem, mert attól félt, hogy valaki rátaposna. A körülöttük lévő cellákban sem volt jobb a helyzet, némelyekben kizárólag férfiak voltak, némelyekben nők. A legtöbbjük szüntelenül azért rimánkodott, hogy eresszék már szabadon.

A mosdatlan emberek bűze, a hányás és a szemét szaga egyenesen elviselhetetlen volt. Gerard öklendezni kezdett, azután egyik kezével befogta a száját és az orrát, kétségbeesetten, de reménytelenül igyekezve kiszűrni a rettenetes bűzt az ujjai segítségével. Aztán megpróbálta átverekedni magát a rácsoknál állók tömegén, a cella hátsó részének irányába, olyan messzire a már régen megtelt ürülékes vödörtől, amennyire csak lehetséges.

Kezdetben félt, hogy ő és a ruhái túl tisztának tűnnek ahhoz, hogy sikeres legyen a terve, de most már látta, hogy felesleges volt emiatt aggodalmaskodnia. Ha néhány órát eltölt itt, a bűz mélyen beleivódik még a bőrébe is, talán élete végéig vele marad majd. Néhány pillanatig csak állt, és erősen győzködte magát, hogy nem most lesz rosszul, és nem most fogja kihányni a fogadóban evett, ételnek csúfolt moslékot sem. Hirtelen feltűnt neki, hogy az egyik mellettük lévő cella – amely nagy volt és tágasabb, mint a többi – teljesen üres, legalábbis annak tűnt.

Meglökte az egyik társát, és amikor az ránézett, hüvelykujjával a kérdéses helyiség felé bökött.

– Miért nem raknak át néhányunkat oda? – kérdezte.

– Te bemehetsz, ha akarsz – mondta a fogoly, és komoran pillantott a lovagra –, ám én inkább maradnék itt.

– De az a cella üres – nézett rá csodálkozva Gerard.

– Fenét az. Csak nem látod őket. Ami nem baj. – A férfi elfintorodott. – Éppen elég rossz az, hogy nappal látnunk kell őket.

– Miért, kik vannak ott? – kérdezte kíváncsian Gerard.

– Varázslók – mordult a férfi. – Legalábbis valaha azok lehettek. Azt már nem tudnám megmondani, hogy mostan micsodák.

– Miért? Mi van velük?

– Majd meglátod – csóválta meg a fejét a férfi, de arca most nem árult el semmilyen érzelmet. – De hagyjál már végre aludni, rendben? – A férfi lekuporodott a földre, és lehunyta a szemét. Gerard úgy döntött, a legjobb az lesz, ha ő is megpróbál pihenni egy keveset, bár nem hitte, hogy valóban képes lesz rá.

Igencsak elcsodálkozott, amikor felriadt néhány órával később, hogy a cella keskeny ablakain napfény szűrődik be halványan. Megdörzsölte a szemét meg az arcát, hogy teljesen felébredjen. Azután a mellettük lévő üres cellát kezdte fürkészni, hátha megtudja végre, miért tartotta magát mindenki távol azoktól a varázslóktól.

Egy pillanattal később döbbenten nyomta az arcát a két cellát elválasztó rácsokhoz.

– Palin? – suttogta Gerard csodálkozva. – Te vagy az? A lovag nem volt biztos benne. A varázsló nagyon hasonlított Palinra. De ha tényleg ő az, akkor az amúgy magára nagyon is sokat adó férfi már hetek óta nem fürödhetett, borotválkozhatott, fésülködhetett. Csak ült ott egy priccsen, a semmibe bámult, szeme üres, arca pedig kifejezéstelen.

Egy másik varázsló ült a mellette lévő priccsen. Elf volt, de annyira csonttá és bőrré soványodva, hogy úgy festett, akár egy holttest. Sötét haja volt, ami szokatlan az elfeknél, akik általában szőkék, bőre pedig olyan színű, akár a kifőzött csont. Köpenye valaha talán fekete színű lehetett, de a mocsok és a por mostanra szürkévé fakították.

Az elf is éppen olyan mozdulatlanul és élettelenül ült, mint Palin,ugyanazzal a kifejezéssel az arcán, amely nem mutatott semmit.

Gerard újra szólt Palinnak, ezúttal valamivel hangosabban, hogy a varázsló meg is hallhassa őt cellatársai kiáltozása, jajgatása, hörgése, tüsszögése és köhögése ellenére. Már éppen újra oda akart kiáltani a varázslónak, amikor érezte, hogy valami mászik a tarkóján.

– Átkozott bolhák! – mordult fel, és odacsapott egyik kezével.

A varázsló erre felemelte a fejét, és ránézett.

– Palin! Mit keresel te itt? Mi történt veled? Megsérültél? Az istenek verjék már meg ezeket a bolhákat! – Gerard vadul vakarózni kezdett, főleg a nyakán, majd a karján és a mellkasán is.

Palin üres tekintettel meredt a lovagra még egy ideig, mintha arra várna, hogy az mondjon vagy csináljon valamit. De amikor Gerard megismételte korábbi kérdéseit, Palin lassan elfordította róla a tekintetét, és újra csak a semmibe bámult, maga elé.

A lovag még próbálkozott egy darabig, azután kimerülten feladta, és inkább megpróbált megszabadulni az őt idegesítő és csipkedő élősdiektől. Végül sikerrel is járt, legalábbis ebben reménykedett, mert a szúró és viszkető érzés abbamaradt.

– Mi történt azzal a kettővel? – kérdezte Gerard az egyik cellatársától.

– Senki sem tudja – érkezett a válasz. – Már akkor ilyenek voltak, amikor engem behoztak ide, és annak már van vagy három napja. Minden egyes napon bemegy hozzájuk valaki, és hoz nekik ételt meg vizet, és megvárja, amíg megeszik. Amúgy egész nap csak ülnek ott. A hideg futkározik tőlük az ember hátán, nem igaz?

Gerardnak egyet kellett értenie a férfival, a két varázsló valóban hátborzongató jelenség volt. Azon töprengett, vajon mi történhetett Palinnal. Foltokat látott a varázsló köpenyén, melyek valószínűleg vértől származtak. Gerard végül arra a következtetésre jutott, a varázslót félig agyonverték vagy megkínozták, de annyira, hogy végül teljesen megtört. Gerard elgondolkozva vakarta meg a tarkóját, és teljes szívéből sajnálta az idős varázslót, de végül elfordult, és körülnézett a saját cellájában. Elvégre most segíthetett Palinon, ám ha minden úgy történik majd, ahogyan eltervezte, talán később még tehet majd érte valamit.

Leguggolt, a cella falának vetve hátát, és sötéten meredt az enyhén rothadónak tűnő, szalmával kitömött vászonzsákok felé, amelyeknek minden bizonnyal a bolháit köszönheti.