* * *

Dalamar lelke igencsak távol járt ezen az éjszakán. A sötételf rendszerint jóval messzebbre merészkedett, mint Palin. Ő, varázslótársával ellentétben, nem hagyta, hogy az anyagi világ bármiben is akadályozza. A hegyek olyanok voltak számára, akár a fellegek, jól láthatóak, de valójában anyagtalanok. Átlebegett Malys barlangjának szilárd kőfalán, és olyan könnyen talált el a vörössárkányhoz a kanyargós hegymélyi járatokban, mintha csak vezette volna valaki. Egyetlen szempillantásnyi idővel később már ott lebegett előtte.

A hatalmas sárkány éppen aludt, mint rendszerint máskor is, amikor a sötételf fölkereste. Ezúttal azonban volt némi különbség. Korábban, amikor meglátogatta őt, a vörössárkány mélyen, békésen és nyugodtan aludt. Biztos tudatában, hogy ő ennek a világnak a leghatalmasabb uralkodója, és nincs senki sem, aki elég erős lenne ahhoz, hogy szembeszálljon vele. Most azonban az álma nyugtalan volt. Óriási lába megmozdult olykor, szeme forgott lezárt szemhéja mögött, orrlyuka remegett. Nyál csorgott le a szája szélén, és halkan morgott álmában. Álmodott éppen – és láthatóan álma nem volt a legkellemesebb.

És ez még mindig könnyebb lesz a számára, mint a valóság, amellyel akkor kell majd szembesülnie, ha felébred.

– Legnagyobb és legbecsesebb fenség – mondta halkan Dalamar.

Malys lassan kinyitotta egyik szemét, amely ugyancsak szokatlan volt, és azt jelentette, hogy valóban nyugtalanul aludhatott. Dalamarnak általában többször is szólítania kellett őt, de az is előfordult, hogy csak az egyik szolgája segítségével tudta felébreszteni a sárkányt.

– Mit akarsz? – mordult Malys.

– Elmondani, hogy mi történt odakint a világban az idő alatt, amíg te aludtál.

– Mondd hát – szólt Malys, és kinyitotta másik szemét is.

– Hol van a totemed, fenség? – kérdezte Dalamar hűvösen.

Malys felemelte és elfordította hatalmas fejét, hogy a halomra nézzen, számtalan győzelmének és diadalának emlékére, amelyek közül legbüszkébb Beryl koponyájára volt.

A szeme tágra nyílt. Sziszegni kezdett, halkan, baljósan. Olyan erővel lökte fel óriási testét, hogy a hegy is beleremegett, és egyre vadabbul tekergette körbe hatalmas fejét.

– Hol van? – üvöltötte, és nagyot csapott a farkával. A barlang gránitfala megrepedt a csapás erejétől, több szikladarab aláhullott a mennyezetről, és szilánkokra esett a sárkány vöröslő pikkelyein. A szörnyeteg nem is törődött vele. – Ki merészelt meglopni? Ki volt az? Mondd el!

– Elmondom – bólintott Dalamar nyugodtan, nem is törődve a sárkány haragjával, hiszen az, ha akarna sem árthatna neki. – De kérek valamit cserébe.

– Mindig ezek az átkozott alkuk! – sziszegte dühösen a sárkány, és egy lángnyelv csapott ki a szájából.

– Te is jól láthatod, milyen szánalmas és nehéz helyzetben vagyok szellemalakomban – mondta Dalamar, és feltartotta áttetsző kezét, hogy a sárkány is jól láthassa. – Ha sikerül visszaszerezned a totemet, és legyőznöd azt az embert, aki aljas módon elrabolta azt tőled, akkor arra kérlek, hogy mágiád segítségével helyezd vissza a lelkemet élő testembe.

– Úgy lesz – morogta Malys, és egyik mellső mancsa megrándult, majd kimeresztette hatalmas, vaskos karmait. – Kinél van?

– Minánál.

– Minánál? – kérdezte a vörössárkány döbbenten. – Ki ez a Mina, és miért rabolta el a totememet? Hogyan volt képes rá? Nem érzem a tolvaj szagát! Senki nem járt a barlangomban! Egyetlen tolvaj sem szállíthatta volna el!

– Még egy seregnyi tolvaj sem – bólintott Dalamar. – Kivéve, ha a holtak szelleme az a sereg. És éppen így történt.

– Mina… – Malys határtalan gyűlölettel sziszegte a nevet. – Most már emlékszem. Azt mondták róla, hogy képes parancsolni a holtak lelkének. Micsoda ostobaság!

– Nos, ez az ostobaság az oka annak, hogy a totemed eltűnt, mialatt te aludtál, fenség. A holtak újabb totemet emeltek Sanctionban, azon a helyen, amelyet valaha a Szív templomának neveztek, de most csak úgy hívják, az Egy Isten temploma.

– Már megint ez az Egy Isten! – vicsorgott Malys. – Ez az Egy Isten kezd felbőszíteni.

– Az Egy Isten jóval többre képes annál, mint hogy felbőszítsen, fenség – folytatta hűvösen Dalamar. – Ez az Egy Isten a felelős Vérontó Cyan pusztulásáért, az unokatestvéred, Beryl haláláért, és Khellendrosnak, a kéksárkánynak a haláláért is. Utánad ők voltak Krynn leghatalmasabb sárkányai. Ennek az Egy Istenek sikerült elérnie, hogy Silvanesti elbukjon, Qualinost megsemmisüljön, a solamniai lovagokat legyőzzék Solanthusnál, nemrég pedig diadalmaskodott Sanctionban is. Most már csak te állsz a teljes győzelmének útjában.

Malys összehúzott szemmel nézte az előtte lebegő szellemalakot, és nem szólt semmit. Töprengő ábrázatából ítélve sötét gondolatok jártak a fejében. A sötételf elég nyersen beszélt vele, és bár neki egyáltalán nem volt kedvére való, amit hallania kellett, még ő sem tagadhatta az igazságot.

– Elrabolja a totememet. Miért? – kérdezte hirtelen a sárkány.

– Már egy jó ideje nem a te totemed volt – felelte Dalamar. – Az Egy Isten rabságba vetette a halott sárkányok lelkét, akik valaha szolgálták és imádták őt. A lelkükből táplálkozott, azzal növelte egyre az erejét és a hatalmát. Amikor te elraboltad Beryl és Khellendros totemét, valójában neki használtál vele, mert tovább erősítetted őt. Az Egy Isten kihasználta ezt. Még hatalmasabbá tetted a halott sárkányok lelkét. Ne becsüld alá ezt az istennőt. Bár gyenge volt, és csaknem elpusztult akkor, amikor erre a világra érkezett, mostanra visszanyerte az erejét, és kész arra, hogy megkaparintsa azt, amire már oly régóta áhítozik.

– Úgy beszélsz, mintha jól ismernéd ezt az istennőt – mondta Malys, és dühösen villantotta szemét a varázslóra.

– Valóban ismerem őt – mondta Dalamar. – És te is – bár csak hírből. A neve Takhisis.

– Igen, valóban hallottam róla – mordult Malys, és megvetően legyintett hatalmas mancsával. – Úgy tudom, elmenekült ebből a világból a Káosszal vívott küzdelem után.

– Valójában nem menekült el – mondta Dalamar. – Hanem elragadta magával a világot, és ide hozta, ahogyan ezt már régen tervezte a kéksárkány, Khellendros segítségével. Hát soha nem gondolkoztál el azon, hogyan volt lehetséges, hogy ez a világ egyszerre a mindenségnek ezen a részén teremjen? Soha nem zavart téged ez a

megdöbbentő változás?

– Nem. Ugyan miért kellett volna, hogy zavarjon? – Vágott vissza dühösen Malys. – Ha az éhező rátalál egy gazdagon megrakott asztalra, nem kezd el kérdezősködni, hanem nekifog zabálni!

– Igen, ez valóban jól ment neked hosszú időn át, fenség – mondta. Dalamar. - Mindössze azt sajnálom, hogy egyszer sem néztél be a gazdagon terített asztal alá. A halott sárkányok lelkei felismerték királynőjüket, és mindent meg fognak tenni, amit csak az istennő parancsol nekik. Hatalmas túlerőben vannak, fenség.

– A halott sárkányoknak nincsenek agyaraik – vicsorogta Malys. – Kikkel állok szemben? Egy szánalmas, gyenge istennel, akinek egy ember gyermek a küldötte, és aki a halottak lelkein élősködik, hogy hatalomhoz jusson? Visszaszerzem a totemet, és azután végzek ezzel az istennel egyszer és mindenkorra.

– Mikor akarja fenséged megtámadni Sanctiont? – kérdezte Dalamar.

– Amikor eljön az ideje – mordult Malys. – Most hagyj magamra!

Dalamar mélyen meghajolt.

– Remélem, fenséged nem fogja elfeledni az ígéretét – hogy visszahelyezze a lelkemet halandó testembe. Sokkal inkább hasznára válhatnék fenségednek, ha újra egész lehetnék a testemmel.

Malys intett a mancsával.

– Én mindig betartom az ígéreteimet. Most pedig távozz.

Azzal a vörössárkány lehunyta szemét, és fejét újra lehajtotta két mancsára. Dalamart természetesen képtelen volt becsapni. Minden látszólagos közömbössége ellenére Malyst a lelkek mélyéig megrázták az imént hallottak. Lehet, hogy most úgy tesz, mintha aludna, de a szívében a harag tüze egyre forróbban és vakítóbban lángol.

Elégedetten, hogy mindent megtett, amit csak tehetett – legalábbis itt és most –, Dalamar magára hagyta a sárkányt sötét barlangjának mélyén.