* * *

– Ezt szerettem volna elmondani a tanácsnak – fejezte be Gerard a jelentését. – Az Egy Istennek immár van neve és arca is. Méghozzá öt arca. Takhisis királynő. Hogy miképpen volt képes véghezvinni ezt, azt nem tudom megmondani.

– Én igen – mondta Tasslehoff, és felállt.

Gerard visszanyomta a surranót a székébe.

– Ne most – mormolta neki, legalább negyvenedszer. Azután a lovagokra nézett, és folytatta.

– Ősi ellenségünk újból visszatért. A mennyekben immár ő uralkodik egyedül, nincs más isten, aki szembeszállhatna vele. Ebben a világban azonban akadnak számosan olyanok, akik az életüket adnák azért, hogy legyőzhessék őt. – Gerard ezután beszámolt a találkozásáról Samarral, és beszélt az elf harcos ígéretéről is, hogy

az elfek szövetségre lépnének a lovagokkal, hogy együtt támadják meg Sanctiont.

A tanácsot vezető három lovag egymásra pillantott. A parancsnokok között igen sok komoly, és nemegyszer durva vita volt az elmúlt napokban. A kérdés, vajon a lovagok megpróbálják-e visszafoglalni Solanthust, mielőtt továbbvonulnának Sanctionba. Most azonban, Gerard beszámolója után szinte bizonyosan abban állapodnak majd meg, hogy minél előbb támadást kell indítani Sanction ellen. Méghozzá minden emberrel, aki csak képes kardot fogni a kezébe.

– Nemrégiben tudomást szereztünk arról is, hogy az elfek már elindultak – mondta Lord Tasgall. – Azonban a Silvanestiből Sanctionba vezető út igen hosszú, és nagyon veszélyes…

– Az elfeket meg fogják támadni! – kiáltotta Tas, és felugrott a székéből.

– Emlékezz rá, hogy mit mondtam neked az ostobaságról meg a könnyelműségről! – mondta neki szigorúan Gerard, és újra visszanyomta a surranót a székbe.

– Netán lenne valami fontos mondandója a kis barátodnak? – kérdezte mosolyogva Lord Ulrich. .

– Igen – mondta Tasslehoff, és felállt.

– Nem – mondta Gerard, és már nyúlt érte, hogy újra leültesse. – Azaz, neki mindig van valami fontos mondandója, de ezúttal semmi olyan, amelyet érdemes is lenne végighallgatnunk.

– Még azt sem tudhatjuk bizonyosan, hogy az elfek egyáltalán eljutnak-e Sanctionig – folytatta Lord Tasgall –, éppen azért azt sem tudhatjuk, mikor érnek oda. Sanctionban azonban, legalábbis a kapott jelentések alapján, még mindig teljes a fejetlenség. A kémeink is megerősítették azt a híresztelést, miszerint Mina eltűnt, senki sem tudja, mi lett vele. A sötét lovagok egymás között marakodnak a vezérségért. Ha abból indulunk ki, ami a múltban már megtörtént néhányszor, akkor bizonyos, hogy rövid időn belül valaki el fogja foglalni a lány helyét, ha ez ugyan nem történt meg máris. Nem számíthatunk arra, hogy a sötét lovagok sokáig lesznek új nagymester nélkül.

– De legalább – szólt közbe Lord Ulrich –, Malys miatt nem kell aggódnunk többé. Ez a Mina képes volt véghezvinni azt, amire egyikünk sem vállalkozott volna. Megküzdött Malysszal, és végzett vele – a lovag felemelte ezüstkorsóját. – Megérdemli, hogy igyunk rá. Minára! Amiért bátrabb volt, mint bármelyikünk.

Egyetlen hajtásra kiitta a hatalmas korsót. Senki más nem emelte fel még a poharát sem. Többen lesütötték a szemüket, nem néztek egymásra. A Rózsa lovagja szigorúan nézett Lord Ulrichra, aki – vörös arcából, és csillogó szeméből ítélve – máris ugyancsak sok bort ihatott.

– Mina azonban nem volt egyedül, nagyuram – jegyezte meg szúrós szemmel Gerard.

– Ezentúl jobb lenne, ha nevén neveznénk azt az istennőt, aki végig a lány mellett állt, és akinek mi is mindezt köszönhetjük – mondta komoran Lord Siegfried. – Takhisis.

Lord Tasgall gondterheltnek tűnt.

– Nos, nem mintha kételkednék Sir Gerard szavaiban, de még mindig képtelen vagyok elhinni…

– Pedig jobb, ha elhiszed, nagyuram – mondta egy új hang. Odila volt az, aki ekkor lépett be a terembe, ahol a lovagok gyülekeztek. A nő sovány volt, az arca sápadt, fehér köpenye poros, sáros, és néhol vérfoltok is látszottak rajta. A külseje alapján nagyon messziről érkezhetett ide, s közben sem nagyon állt meg enni vagy pihenni.

Gerard azonnal a nő nyakára pillantott, ahol valaha Mina medálja lógott. A medál azonban eltűnt.

A férfi megkönnyebbülten mosolygott a nőre. Odila visszamosolygott rá. Végre újra önmaga volt, még a mosolyában is, és Gerard érezte, hogy egy hatalmas kő gördül le a szívéről. A nő most gyenge ugyan, és egyáltalán nem annyira határozott és magabiztos, mint amikor először találkoztak, de kétségkívül önmaga.

– Uraim – szólt Odila –, magammal hoztam valakit, aki megerősítheti mindazt, amit Sir Gerard már elmondott nektek. A neve Tükör, és ő segített nekem elmenekülni Sanctionból.

A lovagok némán, csodálkozva nézték a férfit, akit Odila elővezetett. A szemét kötés takarta, amely még így is csak részben tudta elrejteni azt a borzalmas sebet, amely megvakította. Egy bot volt a kezében, azzal tapogatta ki maga előtt az utat. Fogyatékossága ellenére valami különös határozottság és erő áradt belőle. Gerardnak az az érzése támadt, hogy már látta valahol ezt az embert korábban is.

A Rózsa lovagjainak mestere udvariasan meghajolt a férfi felé, aki természetesen nem láthatta ezt. Odila súgott valamit Tükör fülébe, aki meghajtotta a fejét. Lord Tasgall ezután Odilához fordult. Szigorúan mérte végig a nőt, arcán semmilyen más érzelem nem tükröződött.

– Te elárultál minket, ha jól tudom, lovag – mondta Lord Tasgall. – Azt hallottam, csatlakoztál ehhez a Minához, és szolgáltad őt, teljesítetted minden kívánságát. Magad is az Egy Isten hívévé, sőt papnőjévé váltál, és csodákat hajtottál végre az Egy Isten nevében, akiről nemrég megtudtuk, hogy valójában ősi ellenségünk, Takhisis királynő. Azért vagy itt, mert megtagadtad őt? Azt állítod, hogy már nem hiszel abban az istennőben, akit nemrégen még szolgáltál? Ha így van, ugyan miért higgyünk neked? Miért gondoljuk, hogy nem csupán kémkedni jöttél közénk?

Gerard előlépett, hogy felszólaljon a nő védelmében. Odila a férfi karjára tette a kezét, mire Gerard bólintott, és visszalépett. Ő maga is belátta, hogy semmi olyat nem tudna mondani, amivel valóban használhatna Odilának, ártani viszont annál többet árthatna neki.

Odila fél térdre ereszkedett a lovagok előtt. Bár kifejezte tiszteletét azzal, hogy letérdelt, a fejét nem hajtotta le. Egyenesen, nyíltan nézett rájuk, büszkén, nem úgy, mint aki kegyelemért könyörög.

– Ha azt várjátok tőlem, hogy szégyenkezzem, vagy hogy kifejezzem megbánásomat, akkor csalódnotok kell, uraim. Valóban lázadó vagyok. Ezt nem tagadom, nem is tagadhatnám. Tudom, hogy a lázadásért halálbüntetés jár, én pedig kész vagyok ezt elfogadni tőletek. Egyetlen dolgot tudok felhozni a saját védelmemre, ez pedig az, hogy annak a keresésére indultam hónapokkal ezelőtt, amely után mindnyájan kutattunk egész eddigi életünkben. Egy olyan erőt kerestem, amely hatalmasabb, mint én vagyok, amely majd vezet engem. Amely megnyugvást ad nekem, és amely megadja azt a tudást, hogy nem vagyok egyedül ebben a hatalmas világmindenségben. És én megtaláltam ezt az erőt, uraim. Takhisis királynő, az istennőnk, valóban visszatért hozzánk. Azt mondom, a mi istennőnk, mert ő valóban az. Ezt egyikünk sem tagadhatja. Most pedig azt mondom, uraim, hogy össze kell gyűjtenünk minden erőnket, és szembe kell szállnunk vele, meg kell küzdenünk az istennővel. Szembe kell szállnunk a sötétséggel, amely lassan elnyeli egész világunkat. Azonban ahhoz, hogy megküzdhessünk vele, fel kell vérteznünk magunkat a hit erejével is, mert az acél önmagában nem elég. Imádnunk kell ezt az istennőt, még akkor is, ha meg akarunk küzdeni vele. Hiszen azoknak, akik a fény útját követik, is hinniük kell a sötétségben, mert a sötétség nélkül nincsen fény.

Odila elhallgatott, és úgy tűnt, ennyi volt a mondandója. Lord Tasgall szótlanul nézte a nőt, és nem lehetett tudni, mire gondol közben. A homlokát ráncolta. Lord Siegfried és Lord Ulrich halkan beszélgettek egymás között, közben néha Odilára pillantottak.

Végül Lord Tasgall szólalt meg elsőként.

– Ha azzal járulsz elénk, hogy megbántad, amit tettél, akkor én nem hittem volna neked, hölgyem. Így azonban elfogadom, hogy valóban igaznak gondolod azt, amit mondasz, és komolyan meg kell fontolnom a szavaid. Emelkedj fel, Odila! Ami a büntetésedet illeti, arról a tanács fog határozni a későbbiekben. Addig azonban attól

tartok, kénytelenek leszünk téged börtönbe zárni…

– Nem tartanám bölcs dolognak éppen most börtönbe zárni őt – lépett elő Gerard. – Ha meg akarjuk támadni Sanctiont, szükségünk lesz minden egyes tapasztalt fegyverforgatóra, akit csak össze tudunk szedni. Hadd őrizzem én Odilát. Személyesen felelek azért, hogy ha túléli a küzdelmet, önként a tanács elé járuljon majd, mint ahogyan ő is felelt értem akkor, amikor engem ítélt el a tanács Solanthusban.

– Elfogadod ezt, Odila? – kérdezte a Rózsa lovagja.

– Igen, nagyuram – a nő rámosolygott Gerardra, és odasúgta neki halkan. – Úgy tűnik, mi már egész életünkben egymáshoz leszünk bilincselve.

– Nagyuraim, ha valóban meg akarjátok támadni Sanctiont, akkor igencsak nagy hasznát vehetnétek néhány arany- és ezüst-sárkánynak – kiáltotta Tasslehoff, és felugrott a székéből. – Mert most, hogy Malys meghalt, a vörössárkányok, meg a kéksárkányok, na meg a feketék és a zöldek is oda fognak seregleni Sanction védelmére…

– Azt hiszem, jobb lesz, ha kikíséred a surranót, Sir Gerard – intett Lord Tasgall.

– Mert az arany- és ezüstsárkányok igenis eljönnének, hogy segítsenek – kiabálta vissza Tasslehoff a válla fölött, miközben elkeseredetten vergődött Gerard szorításában –, már most, hogy a totem már elpusztult, értitek? Én szívesen elmennék, hogy idehozzam őket. Itt van nálam ez a mágikus szerkezet…

– Tas, hallgass már el! – vicsorogta Gerard, akinek már az arca is vörös volt az erőlködéstől, hogy megpróbálja az ügyes kis surranót a keze között tartani.

– Várj! – kiáltotta a vak férfi, aki ekkor szólalt meg elsőként, mióta Odilával együtt megérkezett. Eddig csendesen állt a terem végében, így mindenki meg is feledkezett a jelenlétéről. Tükör türelmetlenül indult meg a surranó hangjának irányába, közben pedig botjával lökdösött félre mindenkit, aki csak az útjában állt. – Ne vigyétek el. Beszélnem kell vele.

A Rózsa lovagján látszott, hogy egyáltalán nem örül ennek a közjátéknak, de az a férfi vak volt. A lovagok törvénye szigorúan kimondta, hogy mind a vakokkal, mind a süketekkel és némákkal, mind pedig a nyomorékokkal a lehető legnagyobb tisztelettel, udvariassággal és türelemmel kell bánni.

– Természetesen beszélhetsz vele, ennek semmi akadálya, uram. Látván azonban, hogy sajnálatos módon sérült a látásod, kötelességemnek érzem elmondani neked, hogy a személy, akivel szólni kívánsz, csupán egy surranó.

– Tisztában vagyok vele, hogy surranó, nagyuram – mosolygott Tükör. – Annál inkább fontos, hogy beszélhessek vele. Véleményem szerint a surranók Krynn legnagyobb bölcsei közé tartoznak.

Lord Ulrich hangosan felnevetett ennek a különös kijelentésnek a hallatán, mire Lord Tasgall újból neheztelően pillantott rá. A vak férfi közben előrenyújtott kézzel közeledett Tas felé.

– Itt vagyok, uram – mondta Tas, azzal elkapta Tükör kezét, és megrázta. – Tasslehoff Fúróláb vagyok. Az a Tasslehoff Fúróláb. Ezt csak azért mondom neked, mert nagyon sokan vannak manapság, akiket úgy hívnak, mint engem, de én vagyok az igazi. Úgy értem persze, hogy a többiek is igaziak, csak ők a nevükkel ellentétben nem én vagyok. Ők ők, már ha érted, mire gondolok, én pedig én vagyok.

– Értem – bólintott komolyan a vak férfi. – Az én nevem pedig Tükör, és én valójában ezüstsárkány vagyok.

Lord Tasgall szemöldöke felszaladt egészen a homloka közepére. Lord Ulrich kiköpte a bort, ami éppen a szájában volt. Lord Siegfried csak felhorkant. Odila megnyugtatóan rámosolygott Gerardra, és lassan bólintott.

– Azt mondod, tudod, hol raboskodnak az ezüst- és az aranysárkányok? – kérdezte Tükör, nem törődve a lovagok közbeszólásaival, és a kijelentése nyomán feltámadt hangoskodással.

– Igen, tudom – bólintott Tasslehoff, azután elhallgatott. Mivel ez a férfi az imént rá is azt mondta, hogy egyike a „legnagyobb bölcseknek" a világon, ezért az a legkevesebb, ha az igazat mondja neki. – Vagyis, ez a szerkezet tudja. – Megveregette az erszényt, amelyben az időutazó masinát őrizte. – Oda is vihetlek téged, ha akarod – mondta, és reménykedve nézett a férfira.

– Köszönöm, nagyon is szívesen tartanék veled – mondta Tükör.

– Szívesen? – Tasslehoff kezdetben döbbenten meredt rá, azután boldogan kiáltott föl. – Szívesen! Hát ez csodálatos! Induljunk! Most azonnal! – Elkezdett kotorászni az erszényben. – Repülhetek majd a hátadon? Annyira imádok sárkányháton repülni! Tudod, ismertem egyszer egy sárkányt, valami Khirsah, vagy mi volt a neve. Elvitt Kovát meg engem a hátán egy csatába, és ott harcoltunk és az is csodálatos volt…

Tas abbahagyta a motyogást, meg a keresgélést, és úgy tűnt, teljesen elveszett az emlékei között.

– Azt hiszem a legjobb lesz, ha elmesélem neked az egész történetet. Még a dárdaháború idején kezdődött…

– Talán majd máskor – vágott közbe Tükör udvariasan. – A sietség ezúttal életeket menthet. Ahogyan már mondtad, az elfek veszélyben vannak.

– Ó, igaz is! – Tas elvigyorodott. – Meg is feledkeztem róla, de jó, hogy eszembe juttattad! – Újból elkezdett kotorászni az erszényei között. Előhúzta az időutazó szerkezetet, és erősen megszorította Tükör kezét. Azután a feje fölé tartotta az ereklyét, és hangosan elkezdte kántálni a varázslatot. Majd intett a döbbenten álló lovagoknak, és felrikkantott.

– Találkozunk Sanctionban!

Ő és Tükör remegni kezdtek, akár a délibáb, ha túl közel ér hozzá az ember, majd eltűntek. A legutolsó pillanatban, mielőtt még teljesen semmivé váltak volna, Tükör hirtelen kinyúlt, és megragadta Odilát, aki pedig ösztönösen Gerard után kapott. Mind a négyen eltűntek egy vakító villanásban.

– Magasságos egek! – kiáltotta Lord Tasgall.

– Csakhogy megszabadultunk tőlük dünnyögte Lord Siegfried.