* * *

A napok hetekké nyúltak. A sereg keresztülhaladt Keletföldén, azután északnak fordult Throt irányába, hogy ott a Throtyl-hágón keresztül jussanak át a Khalkist-hegység megmászhatatlan csúcsai között. Ezután fordultak délnek, egyenesen Sanction irányába. Ahogyan lassan elhagyták a sűrűbben lakott területeket, Mina újra visszatért, hogy együtt lovagoljon a sereggel, rendszerint Galdar oldalán. Ő ettől kezdve jóval többet foglalkozott a lánnyal, mint Gerarddal, aminek a lovag őszintén örült.

Odila is visszatért Minával együtt, de ő a sereg végére vágtatott, a szekér mellé, amely a borostyánkoporsót szállította. Gerard szívesen szót váltott volna vele, kereste is az alkalmat, de nem volt szerencséje. Az egyik alkalommal, amikor szánszándékkal hátramaradt kissé, Galdar észrevette őt, és ingerülten visszaparancsolta a lovagot társai közé.

Azután végül elkövetkezett a nap, hogy magas, csúcsos hegyek körvonalai kezdtek feltűnni a látóhatár szélén. Először olyannak látták a hegyeket, mint távoli, elmosódott, haragoskék foltokat, és Gerard sokáig azt hitte, hogy hatalmas viharfelhők felé tartanak. Ahogyan aztán a sereg közelebb ért, meglátták a lassan lebegő füstfelhőket, amelyek a hegyek csúcsaiból törtek fel, és terültek szét lustán az égen. A vulkánok voltak ezek, melyeket csak úgy neveztek, a Végzet Urai – az itt élők hite szerint ezek a hegyek védelmezték Sanction városát.

Már nem vagyunk messze, gondolta magában Gerard. Megsajdult a szíve, amikor Sanction elkeseredett védőire gondolt, akik szüntelenül kémlelték a látóhatárt minden irányban, és egyre csak várakoztak arra, hogy történjen végre valami. Bizonyára meg vannak győződve arról, hogy a védművek még jó ideig kitartanak a támadás ellen. Végül is már több mint egy éve tartott az ostrom; ugyan miféle sereg lenne képes bevenni ezt a várost, ha eddig még a sötét lovagoknak sem sikerült?

A lovag azon tűnődött, vajon az ottaniak hallottak-e a halott lelkek iszonyatos seregéről, amelyik megtámadta Solanthust. De még ha hallottak is, vajon elhiszik-e, amit a túlélők és a többi ember mond nekik? Gerard erősen kételkedett ebben. Ő maga sem hitt volna el efféle híreszteléseket. Még abban sem volt biztos most, amint visszagondolt a borzalmas ostrom körülményeire, hogy ebben a pillanatban elhiszi-e azt, ami ott történt. Hiszen az egész harc olyan valószerűtlen, olyan látomásszerű volt, mintha lázas elméjének a szüleménye lett volna csak. És a halottak serege vajon most is ott vonult Mina oldalán? Gerard többször is próbálkozott, hátha észreveszi őket, de ha kárhozott szövetségeseik velük voltak is, mindannyian hangtalanul és észrevétlenül haladtak.

Mina serege rövidesen beért a Khalkist-hegység kezdetét jelző dombok és kisebb hegyek közé, és innentől felfelé vezetett az útjuk, ahhoz az átjáróhoz, amely az egyetlen út volt, amely ebből az irányból keresztülvezetett a Végzet Urai között. Az egyik völgyben Mina hirtelen megállította őket, és megparancsolta a katonáknak, hogy ezen a helyen táborozzanak le, mert a sereg nem mehet innen tovább még legalább négy napig. A lány azt mondta, neki el kell mennie valahová egyedül. Távollétében a tisztek fogják felkészíteni a katonákat a hegyek között való átkelésre. Mindenkinek gondosan át kell néznie fegyvereit és vértezetét, mert attól a pillanattól kezdve, hogy továbbindulnak, mindannyiuknak készen kell állniuk a harcra. A kovács újból felállította műhelyét, és ő és a segédei felkészültek rá, hogy a következő napokban fegyvereket javítsanak, vagy éppen újakat készítsenek, ha szükséges. A tisztek vadászó csapatokat küldtek közeli erdőkbe friss húsért, vízért, és egyéb élelemért.

Még csak egyetlen napja állt a tábor, amikor az elfet megtalálták az egyik erdőben, vagy inkább ő talált rájuk. A felderítők vették észre a lovast, akik folyamatosan a sereg körül járőröztek, az ellenséget kutatva, és őrizve a katonákat. Ők kísérték be a tárborba, mert vonatkozó parancs híján nem tudták, mihez kezdjenek vele.

Gerard éppen a kovács sátránál időzött, ahol a kardját élesítették ki, és arra gondolt, hogy milyen különös helyzet is ez. Az ellensége, akinek vére rövidesen az ő kardján szárad majd, most buzgón dolgozik azon, hogy ez a fegyver minél élesebb legyen. Elhatározta, hogy kihasználja Mina távollétét, és megpróbálja meggyőzni Odilát, hogy szökjön meg vele. Ha visszautasítaná őt, akkor egyedül lovagol el Sanctionba, hogy megvigye a közeledő ellenség hírét. Arra ugyan még nem volt ötlete, hogy ezt hogyan fogja véghezvinni, és hogyan tudja majd kijátszani Galdart. Arra sem, hogy ha a táborból ki is jut, akkor hogyan jut át az ellenség seregeinek gyűrűjén, amely körülveszi Sanctiont. Úgy döntött, hogy ezekkel a dolgokkal majd később foglalkozik, ha eljön az ideje. Igencsak unta már a várakozást a kovácsműhely előtt, meg zavarták is saját sötét gondolatai, amelyektől sehogyan sem tudott megszabadulni. Amikor valami mozgolódást vett észre a táborban, ő is kíváncsian arrafelé vette az útját, hogy megnézze, mi történhetett.

Egy elf érkezett egy vöröses szőrű paripán, amely igencsak tüzesnek tűnt, vadul rúgkapált, és úgy látszott, legszívesebben a lovasát is levetné magáról. Senkit sem engedett a közelébe menni. Láthatóan az elf egyáltalán nem érezte biztonságban magát a bestia hátán, s megpróbált lenyúlni, hogy megsimogassa, és ezzel megnyugtassa az állatot. A ló felé kapott, mintha meg akarná harapni. Az elf erre fürgén visszarántotta a kezét, és többet nem próbálta megérinteni a lovat.

Addigra már jó néhányan odagyűltek az elf köré. Láthatóan többen is tudták, hogy kicsoda, mert odakiáltottak neki, harsányan röhögtek, gúnyosan meghajoltak előtte. Tisztelegtek „Silvanesti királyának", és közben ujjal mutogattak rá, úgy mulattak rajta. Gerard gyanakodva méregette az elfet. Az öltözéke alapján valóban lehetett volna akár király is, bár köpenye poros volt, lábszárvédője több helyen elszakadt, arannyal meg drágakövekkel díszített mellénye pedig viseltes és kopott. Egyáltalán nem törődött az őt gúnyoló lovagokkal és a katonákkal. Lázasan kutatott valaki után a szemével, akárcsak a lova.

A tömeg hirtelen szétnyílt, mint mindig, ha Mina közeledett. Amint a ló és az elf észrevették a lányt, mindketten megbabonázva meredtek rá, az állat megnyugodott, az elf szemében pedig mohó fények gyúltak.

A ló örömében felnyerített, és megrázta sörényét. Mina odalépett Tüzesvérhez, odaérintette a fejéhez a homlokát, és lassan végigsimított a sörényén. A paripa a lány vállára hajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. Az útja véget ért hát, elvégezte a feladatát, s újra otthon volt végre, a gazdájánál. Mina megveregette a ló nyakát, azután felnézett

az elfre.

– Mina! – mondta az ifjú elf, és ahogyan kimondta a lány nevét, abban annyi volt a fájdalom és a szenvedély, hogy mindenki jól érezte, aki körülöttük állt. Az elf leszállt a nyeregből, és megállt a lány előtt. – Mina, szólítottál engem. Itt vagyok.

Az elf hangjában olyan erős volt a szerelem, és a vágyakozó szenvedés, hogy Gerard is elszégyellte magát kissé az ifjú miatt. Ezt a szerelmet sohasem fogják viszonozni, ez nyilvánvaló. Mina egyáltalán nem is törődött az elffel, továbbra is csak a lovát simogatta. Az, hogy mennyire semmibe vette az előtte álló ifjút, a körülöttük várakozó lovagoknak is feltűnt. Mina emberei egymásra vigyorogtak, és a szemüket forgatták. Vaskos káromkodások is hallatszottak, valamint néhány durva tréfa az elfekről meg az ostobaságról. Az egyik lovag hangosan fel is nevetett, de a nevetése azonnal el is halt, amint Mina ránézett borostyán szemével. A férfi elvörösödött, lehajtotta a fejét, és magában morogva odébbállt.

Mina végül az elfre nézett.

– Üdvözlünk téged, felség! Minden készen áll a fogadásodra. Egy sátrat állítottunk fel neked az enyém mellett. Éppen megfelelő időben érkeztél. Rövidesen továbbvonulunk Sanction felé, hogy az Egy Isten nevében elfoglaljuk a szent várost. Te is tanúja lehetsz dicsőséges győzelmünknek.

– De… de te nem mehetsz Sanctionba, Mina! – kiáltott fel az elf. – Túlságosan is veszélyes… – lassan elhalkult a hangja. Úgy tűnt, most vette csak észre a körülöttük állókat. Végignézett a fekete páncélt viselő embereken, és a szeme elkerekedett, ahogyan hirtelen rádöbbent, hogy éppen most lovagolt be ellenségeinek táborába.

Mina látta ezt, és megértette, mit érezhet most az ifjú elf. Szigorúan körbenézett, mire a lovagok és katonák arcáról lefagyott a mosoly, senki nem mert viccelődni, sem felnevetni, mind elhallgattak.

– Ezennel kihirdetem az egész sereg részére, hogy a silvanesti elfek királya a mai naptól az én vendégem. Ugyanolyan tisztelettel bánjatok vele is, mint ahogyan velem bánnátok. Minden egyes lovag személyesen felel azért, hogy a király biztonságban legyen, és hogy semmiben se szenvedjen hiányt.

Mina végignézett a lovagokon, akik körülötte álltak, azután a távolabb lévőkre nézett, és Gerard szíve nagyot dobbant, amikor az a borostyán tekintet megállapodott rajta.

– Sir Gerard, lépj elő! – parancsolta Mina.

Gerard elvörösödött, mert tisztában volt vele, hogy most a táborban lévő összes férfi és nő őt bámulja. Fogalma sem volt arról, miért szólította a lány. Nem volt más választása, mint hogy engedelmeskedjék.

Előrébb lépett, tisztelgett, és némán várta, mit akar mondani neki Mina.

– Sir Gerard – mondta hidegen mosolyogva Mina –, ezennel kinevezlek téged az elf király személyi testőrévé. A nap minden percében vigyáznod kell rá, és gondoskodnod kell arról, hogy mindene meglegyen, amit csak kíván. Azért választottalak téged, mert te ismered közülünk a legjobban az elfeket. Ha jól emlékszem, mielőtt idekerültél volna, Qualinestiben szolgáltál.

Gerard megszólalni sem tudott, annyira meg volt döbbenve, főleg Mina ördögi ravaszsága miatt. Hiszen ősellenségek voltak, ő és Gerard, egy solamniai lovag, aki a sötét lovagok táborában kémkedik. A lány jól tudta ezt. És amiért solamniai lovag volt, ő az egyetlen ember ebben a seregben, akire nyugodtan rábízhatta az ifjú elf király életét. Egy fogoly vált hát egy másik fogoly őrévé, és ez így volt a legkényelmesebb a lánynak. Rendhagyó gyakorlat, de Gerard esetében nyilvánvalóan be kell válnia.

– Nagyon sajnálom, Sir Gerard, de attól tartok, ez a feladat nem teszi majd lehetővé, hogy velünk harcolj Sanction ostrománál – folytatta Mina. – Hiszen őfelségét semmi esetre sem tehetjük ki effajta veszélyeknek, ezért aztán te a sereg végén maradsz majd vele, a felszereléseinket szállító egységek között. Nem kell félned, Sir Gerard, lesz még elég küzdelem, ahol bizonyíthatod majd bátorságodat és rátermettségedet, ezt megígérhetem neked.

Gerard megint csak nem tehetett mást, mint hogy tisztelegjen.

Mina hátat fordított neki, és elindult a tábor felé. Az elf csak állt ott, bámulta a lányt, arca komor volt, és sápadt. Több lovag is ott maradt körülöttük, és most, hogy Mina végre elment, kedvükre kiszórakozhatták magukat, és hangosan elismételték korábbi durva tréfáikat, és megjegyzéseiket. Néhányuk egyáltalán nem is próbálta fegyelmezni magát, és Gerardnak lassan kezdett elege lenni.

– Gyerünk! – mordult a lovag, és miután az elf meg sem mozdult, megragadta a király karját, és elkezdte húzni maga után. Átvezette a táboron, amerre Mina sátrát sejtette. És valóban, a lány sátrától nem messze Ott állt egy másik, amely nyilvánvalóan az elf királyé volt. Teljesen üres volt, akárcsak különös vendégének tekintete.

– Mi a neved? – kérdezte nem túl kedvesen Gerard, aki már most szívből utálta ezt az elfet, pedig még nem is ismerte, mégis tovább nehezítette az életét.

Az elf először meg sem hallotta őt. Csak nézelődött körbe, mint-ha keresne valakit.

Gerard újra megkérdezte tőle a nevét, ezúttal valamivel hangosabban.

– Az én nevem Silvanoshei – felelte az elf tétován. Folyékonyan beszélte a közös nyelvet, de olyan különösen ejtette a szavakat, hogy a lovag először alig értette. Az elf ezután Gerardra nézett, az első alkalommal azóta, hogy kinevezték őt a testőrévé. – Téged nem ismerlek föl. Nem voltál ott ővele Silvanestiben, igaz?

A lovagnak nem kellett megkérdeznie, pontosan kire is gondol. Gerard azt már világosan látta az ifjú szemében, hogy számára csakis egyetlen „ő" létezett az egész világon.

– Nem – mondta Gerard. – Nem voltam.

– Most hova ment? Mit akar csinálni? – kérdezgette Silvanoshei, és közben egyre csak a fejét forgatta. – Mikor fog visszajönni?

Mina és kísérete sátrai a katonákétól kissé távolabb álltak, egy kisebb kört alkotva. A tábor zaja így lassan elhalt mögöttük. Az elf érkezése feletti izgalom végre alábbhagyott. A lovagok és a katonák visszatértek korábbi feladataikhoz, hogy felkészüljenek a menetelésre és az ostromra.

– Te valóban a silvanesti elfek királya vagy? – kérdezte Gerard.

– Igen – mondta oda sem figyelve Silvanoshei, aki továbbra is Minát kereste a tekintetével. – Az vagyok.

– Akkor meg mit keresel itt? – kérdezte értetlenül a lovag. Silvanoshei azonban most sem hallotta meg, mert akkor pillantotta meg újra Minát. A lány messze járt, Tüzesvér hátán vágtatott keresztül éppen a völgyön. Ketten voltak, mindketten boldognak tűntek, ahogyan vad elszántsággal száguldottak, versenyeztek a széllel. Gerard meglátta a felvillanó fájdalmat az elf szemében, és maga is tudta már a választ az iménti kérdésére.

– Mit mondtál? – kérdezte Silvanoshei, és nagyot sóhajtva visszafordult felé. Mina mostanra már eltűnt a szemük elől. – Nem hallottalak.

– De hát ki uralkodik a távollétedben, és ki vezeti a népedet, felség? – kérdezte kissé ingerülten Gerard. Egy másik elf király járt a fejében – Gilthas – aki olyan sokat tett a népéért, önmagát is feláldozta volna értük. És sohasem menekült volna el egymagában.

– Hát az anyám – felelte Silvanoshei. Vállat vont. – Mindig is ezt akarta.

– Valóban az anyád uralkodik – mormolta kétkedve Gerard –, vagy inkább Neraka Sötét Lovagjai? Hallottam, hogy lerohanták Silvanestit is.

– Anyám majd szembeszáll velük – mondta Silvanoshei. – Ő élvezi a háborút. Mindig is élvezte, azt hiszem. A küzdelmet, a veszélyt. Mindig ezek éltették. Én ezt képtelen voltam elviselni. A népünket, a haldoklókat, a szenvedőket. Akik érte halnak meg. Mindig csak érte. Ő pedig megissza a vérüket, és ez fiatalon tartja, ettől olyan gyönyörű. De engem megmérgezett, igen.

Gerard döbbenten meredt az ifjú elfre. Bár Silvanoshei végig a közös nyelven szólt, a lovagnak fogalma sem volt arról, hogy miről beszél. Már éppen meg akarta kérdezni a királyt, de ekkor Odila bukkant fel az egyik sátorból. Amikor észrevette Gerardot, megtorpant, alig észrevehetően elpirult, azután gyorsan megfordult és elsietett.

– Hozok neked forró vizet, felség – mondta Gerard, miközben végig szemmel tartotta a nőt. – Nyilván fel kívánnál már frissülni, és lemosnád magadról az út porát. Hozok ételt és italt is. Úgy nézem, igencsak régen ehettél már egy jót.

Ez valóban így volt. Az elfek általában vékony termetűek voltak, soványabbak, mint az emberek, de ez az ifjú elf kifejezetten vézna volt, szinte csont és bőr. Úgy tűnt, csak a szerelem ereje tartja életben, mással nem is táplálkozott az elmúlt napokban. Gerard azonban már képtelen volt haragudni rá. Inkább sajnálatot érzett az elf király iránt, aki legalább annyira fogoly volt, mint ő maga.

– Ahogy kívánod – mondta Silvanoshei fásult hangon. – Mit gondolsz, Mina mikor fog visszatérni?

– Nemsokára, felség – mondta Gerard, és valósággal belökte az elfet a sátorba. – Nemsokára. Neked azonban most pihenned kell. Miután így megszabadult attól, akit az őrizetére bíztak – erősen remélte, hogy már nem sokáig –, Odila nyomába eredt, aki már a táborban járt.

– Te kerülsz engem – súgta oda neki, amikor utolérte.

– A te érdekedben – suttogta a nő, rá sem nézve, és le sem lassítva lépteit. – Nem kellene itt lenned, már régen figyelmeztetned kellett volna a lovagokat Sanctionban.

– Én is úgy terveztem – Gerard hüvelykujjával a válla mögé bökött –, de rám sóztak egy félbolond elf királyt. Engem jelöltek ki a személyi testőrének.

Odila megállt, és rámeredt.

– Ez igaz?

– Igen.

– Mina parancsolta meg?

– Ki más?

– Nagyon okos – jegyezte meg a nő, és továbbindult.

– Nekem is éppen ez járt a fejemben – bólintott Gerard. Egészen véletlenül nem tudod, mihez akar kezdeni ezzel az elffel? Azt nehezen tudom elképzelni, hogy bármit is érezne iránta.

– Természetesen nem – mondta Odila. – Mina mindent elmondott nekem erről a királyról. Lehet, hogy most nem úgy tűnik a számodra, de ebben az ifjúban ott van a lehetősége annak, hogy erős és bölcs uralkodóvá váljék. A népe feltétel nélkül, rajongva szeretné, és képes lehet egyesíteni a két elf nemzetet. Mina meglátta benne ezt a fenyegetést, és mindent megtett azért, hogy soha ne történhessen meg. Nem tudok túlságosan sokat az elfek szokásairól, de ha jól értettem, a silvanestik senkit sem hajlandóak követni rajta kívül.

– De miért nem öli meg? – kérdezte Gerard. – A halál jóval kegyesebb volna a számára, mint ahogyan a lány most bánik vele.– Ha meghalna, akkor mártírrá válhatna, és ez elég erőt adhatna a népének, hogy nélküle is harcoljanak. Így azonban csak ülnek az erdeikben, nézik, ahogyan nő a fű, és csak várják, hogy a királyuk visszatérjen, így mondta Mina… Ott van Galdar, és minket figyel – mondta hirtelen Odila sziszegve. – Egyedül kell továbbmennem. Kérlek, ne kövess!

– De hát hová mész?

Odila már nem nézett rá.

– Az én feladatom, hogy ennivalót vigyek a két varázslónak. Nekem kell megetetnem őket.

– Odila – szólt utána Gerard, mire a nő megállt. – Még mindig hiszel az Egy Isten hatalmában, igaz?

– Igen – bólintott a nő, és összehúzott szemmel pillantott vissza rá, tekintetében harag lángolt.

– Még úgy is, hogy tudod, ez egy gonosz isten?

– Egy gonosz isten, aki meggyógyítja a betegeket, békét és nyugalmat hoz népek százainak – vágta rá Odila.

– És holttesteket kelt új életre.

– Ez is bizonyítja, hogy isten – fordult felé Odila. – Én pedig hiszek ebben az istenben, Gerard, sőt mi több, te is hiszel benne. Ez a valódi oka annak, hogy még mindig itt vagy.

Gerard megpróbált visszavágni, tiltakozni, hogy ez ostobaság, de képtelen volt megszólalni. Vajon ezt akarta neki elmondani az a hang a szívében? Hogy a saját akaratából van itt, nem pedig azért, mert ő is csak egy fogoly?

Miután látta, hogy a férfi nem fog válaszolni, Odila megfordult, és elsietett.

Gerard ott állt, döbbenten, némán, és nézte, hogyan tűnik el a nő a katonáktól nyüzsgő tábor forgatagában.