* * *

Dalamar tudta, hogy varázslótársa készül valamire, de képtelen volt rá, hogy komolyan tartson Palintól. Hogyan is jelenthetne bármi veszélyt az az ember? Éppen úgy képtelen arra, hogy varázsoljon, mint ő maga. Természetesen ő, Dalamar tett arról, hogy ez ne akadályozhassa meg semmiben. Rövidesen eljön az ő ideje. Mindent úgy tervezett, és úgy intézett, hogy akármelyik oldal kerül is ki győztesen a küzdelemből, mindkettőtől megkapja azt, amire vágyik.

Valami azonban nem hagyta nyugodni. Volt valami különös abban a vak koldusban. Talán az az embervarázsló, vagy legalábbis annak képzeli magát. Talán Palin valóban kitalált valamit, amivel együtt akarnak megpróbálkozni. Hogy miféle nyulat akarhatnak előhúzni a kalapjukból, arról a sötételfnek fogalma sem volt. Már ha egyáltalán képesek lesznek bármire is, mielőtt a holtak lelkei kiszipolyozzák, és az őrületbe taszítják mindkettőjüket.

Dalamar tehát abban a nyugodt tudatban hagyta ott Palint és vak koldus barátját a totemnél, hogy tőlük egyáltalán nincs miért tartania. Nyomban az égben termett, hogy saját szemével nézze végig a Malys és Mina között zajló elkeseredett küzdelmet. Valójában őt magát sem érdekelte igazán, melyikük fog győzni. Nyugodt, hűvös érdeklődéssel figyelte a csatát, akár unatkozó nemes a gladiátorviadalt, hiszen ő mindkét oldalra megtette a tétjeit, így nem veszíthetett.

Malys éppen akkor okádott tüzet a halálsárkányra, és a szörnyeteg bőrszárnyait elborította a tűz. Malys elégedetten vicsorgott, máris azt hitte, hogy megnyerte a küzdelmet.

– Azért ne bízd el magad túlságosan! – mondta Dalamar a vörössárkánynak, s mint kiderült, neki lett igaza.

Takhisis is megérkezett ugyanis a küzdelembe. Kinyújtotta a kezét, és megérintette a halálsárkányt. Szelleme a lángoló, élőhalott szörnyetegbe áramlott, megmentve ezzel Minát, a küldöttét.

Abban agypillanatban Dalamar meghallotta, hogy valaki valahol egy varázslatot kántál. A szavakat ugyan nem értette, de felismerte a sárkányok ősi nyelvét. Az sem tartott sokáig, míg rádöbbent, a szavak dallamát és hangsúlyát hallgatva, hogy egy ugyancsak nagyhatalmú varázslatról lehet szó. Lelke azonnal otthagyta az égi csa-tateret, szállt vissza a templomhoz. Látta az odalentről áradó fényes ragyogást, és felismerte, hogy hibát követett el – talán életének utolsó, végzetes hibáját.

Mert ahogyan Dalamar, a sötételf alábecsülte annak idején az egyik Majerét, Raistlint, ugyanúgy becsülte alá most a másikat is, az unokaöccsét, Palint. Amint a templomhoz ért, Dalamar azonnal megértette, mi volt a varázsló terve.

A sötételf felismerte a vak koldusban Tükört, a Fény Fellegvárának őrzőjét. Látta a holt lelkeket, amint ott nyüzsögnek Tükör körül, megpróbálva magukba szívni varázserejét, de a sárkány nem válhatott az áldozatukká. A holtak talán elszívhattak valamennyit a varázslás során kiszivárgó varázserőből, de nem akadályozhatták meg Tükört abban, hogy befejezze a varázslatot. Megzavarni is képtelenek voltak, hiszen nem volt ember. Dalamar jól tudta, mire készülnek azok ketten, olyan jól tudta, mintha velük együtt tervelte volna ki.

Dalamar újra az égre nézett, a küzdelembe. Most Takhisis győzelmének a pillanata következett. A Sötétség Királynője végre bosszút állhatott azon a sárkányon, aki betört a világára, és megpróbálta elfoglalni. Takhisisnak egészen idáig szótlanul, némán kellett tűrnie Malys gúnyolódását és szidalmazását. Végig kellett néznie, ahogyan Malys legyilkolja a sárkányokat – az ő sárkányait –, és magukba szívja az erejüket, amely pedig ugyancsak a Sötétség Királynőjét illette.

Takhisis pedig végre elég erőssé válhatott ahhoz, hogy szembeszálljon Malysszal, hogy elrabolja tőle a halott sárkányok lelkeit. Most már korábbi úrnőjüket imádhatták újra, és neki adhatták minden hatalmukat és erejüket. Krynn sárkányainak lelkét ismét az istennő uralhatta.

Takhisis régóta figyelt, tervezett, és várakozott arra, hogy ezt az utolsó akadályt is eltávolíthassa az útjából. Végre teljesen egyedül, ellenfelek nélkül uralhatja az egész világot, isteni erejének teljében. Most csakis leghatalmasabb ellenfelét látta maga előtt, ezért egyáltalán nem törődött azzal a veszéllyel, amely közben a háta mögül leselkedett rá.

Dalamar figyelmeztethette volna Takhisist. Csakis egyetlen szót kellett volna kimondania hangosan, és az istennő máris a totemnél termett volna, hogy megvédje azt. Más választása nem is lett volna. Nagyon keményen dolgozott azon, hogy létrehozza ezt az átjárót, amelyen át a világba léphet. Nem tűrte volna, hogy éppen most, az utolsó pillanatban akadályozzák meg terve végrehajtásában. Nem zárhatták le a kaput most, hogy már majdnem készen állt arra, hogy átlépjen rajta. Malysszal máskor is megküzdhetett, és újabb küldöttet is választhatott magának, ha Mina most meghal.

Dalamar várakozott.

Igen, Takhisis valóban gazdag jutalmat ígért neki a segítségéért cserébe – visszaadja neki a testét, és visszaadja neki a mágiát, ami csak az övé, amin nem kell osztoznia senkivel.

Dalamar a saját lelkébe tekintett, visszanyúlt a múltba, egy emlékhez, amelyet ott őrzött lelke mélyén, és amely a legdrágább volt számára mind közül: a mágia emléke. Bármit megtett, mondott volna, elárult és elpusztított volna azért a mágiáért.

A gondolat, hogy ezért meg kell alázkodnia Takhisis előtt, gyűlöletes volt a számára. Valaha, évekkel ezelőtt, amikor a mágia még ott élt benne, és ő hatalmas volt, nyíltan szembeszállt a Sötétség Királynőjével. Nuitari, az istennő gyermeke egyáltalán nem szerette az anyját, és hívei bármikor számíthattak rá, hogy megvédi őket Takhisis haragjától. Nuitari azonban nem volt többé. S a hatalom, amellyel a fekete mágia istene ajándékozta meg leghűségesebb hívét, szintén nem volt többé. S Dalamarnak most le kell borulnia a Sötétség Királynője előtt, pedig jól tudta, hogy Takhisis egyáltalán nem lesz nagylelkű hozzá. De a mágiáért még erre is hajlandó volt.

Takhisis ott lebegett a világ felett, és a küzdelmet figyelte, amelyik olyan fontos, olyan sorsdöntő volt a számára. Az ő bajnoka állt nyerésre. Mina egyenesen Malys felé tartott, a sárkánydárda ezüst fénnyel ragyogott a kezében.

Dalamar pedig lassan letérdelt a porba, lehajtotta a fejét, és any-nyit mondott halkan:

– Felség…