3. A büntetés és bűnhődés

– A surranó eltűnt, Mina – morogta Galdar, amikor újra előbukkant a toronyból.

– Eltűnt? – Mina elfordult a borostyánkoporsótól, és a minotauruszra nézett. – Hogy érted ezt? Ez lehetetlen! Hogyan lett volna képes… – A következő pillanatban Mina hangosan felkiáltott. Összerándult a rátörő erős fájdalomtól, és térdre zuhant, karját maga köré zárta, körmeivel a saját húsába vájt, hogy megszabaduljon az elviselhetetlen kíntól.

– Mina! – ordította villanó szemmel Galdar. Odaugrott a lányhoz, aztán tanácstalanul, zavarodottan torpant meg. – Mi történt? Megsebesültél? Felelj!

Mina felnyögött, aztán a földre zuhant, és képtelen volt megszólalni.

Galdar a lovagokra nézett.

– Nektek kellett volna őriznetek őt! Miféle ellenség tette ezt vele?

– Esküszöm, Galdar! – kiáltotta az egyik lovag. – Senki nem ment még csak a közelébe sem…

– Mina – morogta halkan Galdar, és a lány fölé hajolt. – Mondd el, mid fáj.

A lány újból összerándult, miközben megpróbált megszólalni, aztán egyik kezét lassan a fekete mellvértre helyezte, pontosan a szíve fölé.

– Az… én hibám! – hörögte, és ajkai közül néhány csepp vér folyt ki. Fájdalmában elharaphatta a nyelvét. – Az én hibám. Ez a büntetésem.

Mina feltérdelt, lehajtott fejjel, keze ökölbe szorítva. A homloka s a tarkója izzadt, haja nedvesen tapadt a fejére. Néha még megrázkódott, mintha magas láz égetné a testét. – Bocsáss meg nekem! – nyögte, miközben újabb vércsík jelent meg a szája szélén. – Elbuktam. Megfeledkeztem a kötelességemről. De ez nem fog még egyszer megtörténni, a lelkemre esküszöm!

A fájdalom és a görcsök lassan enyhülni kezdtek. Mina sóhajtott, aztán megborzongott. A teste egyre jobban ellazult. Mélyeket lélegzett, miközben talpra állt, eleinte bizonytalanul, szédelegve. A lovagok köré gyűltek, hogy megtámasszák, miközben egyikük sem értett semmit sem abból, ami történt.

– A riadónak vége – morogta Galdar – Vissza a dolgotokra!

A lovagok szét is széledtek, de nemegyszer idegesen pillantottak vissza a válluk fölött. Galdar segített Minának talpon maradni. Elindultak, lassú, bizonytalan léptekkel.

– Mi történt veled? – kérdezte a minotaurusz, miközben értetlenül méregette a lányt. – Büntetésről beszéltél. Ki büntetett meg téged, és miért?

– Az Egy Isten – felelte Mina. Az arcán könny keveredett az izzadsággal, és néha még megrándult járomcsontja alatt egy izom, mintha a fájdalomra emlékezne, borostyán szeme most szürke volt. – Nem teljesítettem a kötelességemet. A surranó foglyul ejtése nagyon fontos lett volna. Mindennél fontosabb. Őt kellett volna legelsőként megtalálnom. Én… – megnyalta véres ajkait, aztán nagyot nyelt. – Alig vártam már, hogy láthassam az anyámat, és… elfeledkeztem róla. Most nyoma veszett, és ez az én hibám.

– Az Egy Isten tette ezt veled? – ismételte lassan Galdar, először döbbenten, majd hangja megremegett a dühtől. – Az Egy Isten okozta neked ezt a fájdalmat?

– Én megérdemeltem ezt, Galdar – vágta rá Mina. – Nem bánom, hogy megtörtént. A fájdalom, amit én elszenvedtem, semmi ahhoz képest, amelyet az Egy Istennek kell elviselnie az én kudarcom miatt.

Galdar összehúzta a szemét, és megcsóválta a fejét.

– Ugyan, Galdar – mondta Mina, és megpróbált elmosolyodni. – Talán a te apád sohasem vert meg téged, amikor gyermek voltál? A harcmester sohasem vágott rád, amikor a kiképzésen hibát vétettél a gyakorlatok során? Az apád nem gyűlöletből vert meg. A harcmestert sem a kegyetlenség vezérli. A büntetés azért van, hogy később a javadra váljék.

– Ez nem ugyanaz – mordult Galdar. Érezte, hogy sohasem fogja tudni elfelejteni őt, ezt a lányt, aki seregeket vezetett dicsőséges győzelmekre, s ahogyan a mocsokban fekszik, és rángatózik a kíntól.

– Dehogyisnem ugyanaz – mondta neki Mina halkan. – Mi mind az Egy Isten gyermekei vagyunk. Hogyan másképpen tanulhatnánk meg, hogy hol a helyünk?

Galdar erre nem mondott semmit. Mina úgy vette hallgatását, mint aki beletörődött abba, ami történt.

– Vegyél magad mellé néhány embert, és kutassátok át a tornyot. Biztosnak kell lennünk abban, hogy a surranó nem rejtőzik ott valamelyik szobában. Amíg te odafent leszel, addig én elégettetem a holttesteket.

– Tényleg vissza kell mennem oda, Mina? – kérdezte Galdar nem túl sok lelkesedéssel.

– Miért? Mitől félsz? – kérdezett vissza a lány.

– Semmi olyantól, ami él – érkezett a válasz, és a minotaurusz újból sötéten végigmérte a tornyot.

– Nincs mitől félned, Galdar – mondta Mina. A varázslók holttestére nézett, amelyeket a lovagok éppen most húztak oda a halotti máglyához. – Az ő lelkük már nem árthat neked. Ők már az Egy Istent szolgálják.