* * *

Alig néhány nappal azután, hogy Silvanosheijel találkoztak, a kereskedőkaraván meg is érkezett a kis kikötővárosba. Amíg a férfiak a sátrakat állították, az asszonyok azonnal a piactérre siettek, ahol is megállította őket egy másik elf, aki az árusok között járkált, és minden újonnan érkezőt kifaggatott.

Ez az elf amolyan fennhéjázó uraságféle volt, ahogyan az egyik asszony megfogalmazta. Úgy beszélt velük, mintha – és ezt meg a másik asszony mesélte később – valami darab kutyapiszok lettek volna ők ketten, ami az elf csizmájára ragadt útközben.

Persze azért bennük sem volt akkora a sértett büszkeség, hogy ne fogadják el az elf pénzét, s még azt is elmondták neki cserébe, amit az tudni akart.

Igen, találkoztak az úton egy ifjú elffel, aki nemesi öltözéket hordott. Udvarias, valóban előkelő, de visszafogott elf volt. Nem úgy, mint egyesek, tette hozzá az egyik asszony, és sokatmondóan az elfre nézett. Arra egyikük sem emlékezett, hogy az ifjú mit mondott, merrefelé tart, de mintha Sanctiont többször is említette volna. Igen, talán lehetséges, hogy valóban arrafelé vette az útját, de amennyit ők megtudtak róla, akár a holdra is mehetett volna, és különben nem is igazán érdekelte őket, hiszen nem is ismerték.

Az elf, aki már jóval korosabbnak tűnt, mint a másik, csak nézett rájuk szigorú, merev tekintettel, azután kifizette őket, és útra kelt, ugyanazon az úton, mint Silvanoshei.

A két asszony persze azonnal tudta, miféle titok lappangott itt a háttérben.

– Az az ifjú elf a fia volt, és elszökött otthonról – mondta az egyik, és bölcsen bólogatott hozzá.

– Azt nem is csodálom – tette hozzá a másik, és dühösen nézett a távolodó elf után. – Egy ilyen szívtelen, savanyú alaktól én is megszöknék.

– Most már azt kívánom, bár hazudtam volna neki arról a fiúról – sóhajtotta az első. – Bizonyára megmenthettük volna.

– Te csak azt tetted, ami a leghelyesebb volt, kedvesem – mondta a másik asszony, és megveregette barátnője karját, azután az erszényébe pillantott, hogy megszámolja, hány ezüstpénzzel is lett gazdagabb. – Nem járja az nekünk, hogy beleavatkozzunk ezeknek a furcsa népeknek a gyanús dolgaiba. Jobb ez így.

Azzal karon fogta az asszonyt, és elindultak az első fogadó felé, hogy minél előbb elköltsék az elf pénzét.