4. Várni, csak várni

Dogah tábornoknak, aki a Silvanostban állomásozó sötét lovagok parancsnoka volt, ugyancsak számos nehézséggel kellett szembenéznie. A sötét lovagok a kéksárkányokat használták járőrözésre, akik egész nap a sűrű, zöldellő erdők felett kötöztek, és figyelték az elfek mozgását. Ha észrevettek valamit odalent, a sárkányok azonnal támadásba lendültek, és villámló leheletükkel olykor egész erdőrészeket taroltak le.

Ezek a felderítők már régebben észrevették a vonuló menetet a sivatagban, de természetesen nem tudták, hogy azok qualinesti elfek. A sárkányok barbároknak hitték őket, síkföldieknek, akik az óriási feketesárkány, Zordon haragja elől menekülnek. Dogah tábornok kezdetben tanácstalan volt, hogy mit tegyen ezekkel a vándorló csapatokkal. A síkföldieket illetően nem kapott parancsokat. Nem volt túl sok embere, még Silvanostot is csak nehezen tudta megtartani az uralma alatt, bár ezt ügyesen titkolta az elfek előtt. Nem akart volna még egy vonalon küzdelembe bocsátkozni. Útnak indított egy hírvivőt sárkányháton, sürgős üzenettel Minához, amelyben leírta neki jelenlegi helyzetét, azután türelmetlenül várta a lány parancsait. A hírvivő nem talált rá egykönnyen Minára, először Solanthusba repült, de mire odaért, a lány és a sereg már elindultak kelet felé, Sanction irányába. Egy nappal később azután végre át tudta adni az üzenetet. Utána pihenő nélkül repült is haza a válasszal, amely rövid volt és tömör.

Dogah tábornok!

Azok nem síkföldiek. Qualinesti menekültek.

Pusztítsd el őket!

Az Egy Isten nevében,

Mina

Dogah útnak is indította a sárkánylovasokat, hogy teljesítsék a lány parancsát, de időközben a qualinesti elfek egyszerűen eltűntek. Még a nyomukat sem tudták meglelni sehol. Dühösen hallgatta végig az egyik sárkánylovas jelentését, mert ő már tudta jól, hogy ez mit jelent. A qualinestiknek sikerült eljutniuk a silvanestik erdejéig, és ott a fák között már képtelenség lett volna megtalálni őket.

Még több elf, akik megtámadhatják az őrjáratokat, és lángoló nyílvesszőkkel süllyeszthetik el az élelmet és egyéb felszereléseket szállító hajóikat. Hogy az élet még nehezebb legyen, a sárkányok egyre többször jelentették, hogy az ogrék, akik régóta gyűlölték már a sötét lovagokat, amiért azok elfoglalták földjeiknek egy részét, gyülekezni kezdtek Silvanesti északi határa mentén, amely szomszédos volt Blödével, és nyilvánvalóan arra készültek, hogy az elfektől elrabolt területekkel növeljék saját országuk területét.

Dogahnak ezen felül egyéb nehézségei is voltak, méghozzá a saját katonáival és lovagjaival. Amíg Mina köztük volt, lelkesítette őket, és magabiztos erőt sugárzott magából. A katonák hűen és elszántan teljesítették a parancsokat, hiszen úgy érezték, hogy ezzel a lányt szolgálják, és az ő céljait. De Mina már hetek óta távol volt, és egyikük sem tudta, mikor tér majd vissza. Tisztjeik és a lovagok, akik a csapatokat vezették és irányították, egy különös és ellenséges vidék kellős közepén voltak kénytelenek fenntartani az uralmukat. Ellenség lapulhatott minden árnyékban – Silvanesti pedig valóban az árnyak földje volt. Olykor nyílvesszők csaptak le az égből, és megöltek néhányat a katonák közül. De még a növények is ellenségesnek tűntek, mintha azok is a halálukat akarnák. A fák gyökerei állandóan a lábukra csavarodtak, korhadt faágak zuhantak a fejükre. A fák elrejtették előlük a közöttük vezető utat, így mindig jó néhányan voltak, akik sohasem tértek vissza az erdei őrjáratokból.

Egyetlen szállítóhajójuk sem jutott célba a folyón az elmúlt két hétben. Az elfek mindegyiket felgyújtották, amelyik megpróbálkozott a fővárosba jutni. Az embereknek így mostanra nem maradt más élelmük, csak amit az elfek is ettek. Lassan mindegyikük úgy érezte, hogy már nem lesznek képesek sokáig életben maradni, ha csak leveleket meg füveket esznek. Mindannyian húsra vágytak, de nem mertek az erdőkbe menni, hogy ott vadásszanak, mert, mint erre hamarosan rájöttek, az erdőben minden élőlény az elfek kémje volt.

Silvanost városának elfjei, akik kezdetben, úgy tűnt, rettegnek a sötét lovagok hatalmától, egyre merészebbé és agyafúrtabbá váltak. Dogah egyetlen embere sem mert többé egyedül a városba merészkedni, mert ezzel azt kockáztatta, hogy másnap átvágott torokkal találnak rá valamelyik utcában. A katonák egyre dühösebbek lettek a körülmények miatt, és egyre többen morgolódtak.

Dogah hiába adott parancsot rá, hogy kínozzanak meg még több elfet, erre a fajta szórakozásra is hamar ráuntak az emberei. Annak is örült, hogy a katonák egyelőre még nem kezdtek elszökdösni a seregéből. Nem azért volt így, mert hűségesek hozzá, ezt ő is nagyon jól tudta. Az emberei rettegtek az elfektől és az erdeiktől, így egész egyszerűen nem volt hová szökniük.

Most pedig, miután megtudták, hogy még legalább ezer elf csatlakozott azokhoz, akik idáig az erdőkben rejtőztek, egyre többen morogtak a parancsaik miatt. A hangulat is egyre elkeseredettebb volt, ami könnyen lázadáshoz is vezethetett. Többé Dogah tábornok sem tehetett úgy, mintha semmit sem venne észre abból, ami az orra előtt zajlik. Azonban neki magának is voltak kétségei jócskán. Miután már nem látta magát magabiztosan, erősen tükröződni abban a borostyán szempárban, a magába, és Minába vetett hite is lassan gyengülni kezdett.

Egy újabb sürgős üzenetet küldött Minának, amelyben leírta, hogy a qualinestiknek sikerült elmenekülniük, mielőtt még megtámadhatta volna őket. A katonák fegyelme és hűsége egyre lanyhul. Hacsak nem történik valami rövid időn belül, ami megoldaná, vagy enyhítené a helyzetüket, akkor neki nem marad más választása, mint hogy feladja Silvanestit, vagy szembenézzen egy esetleges lázadással.

A sötét szakállú, újabban borús arcú és komor, alacsony és tömzsi Dogah egyedül ült a szobájában (az utóbbi időben már a testőreiben sem tudott teljesen megbízni). Elf bort kortyolgatott, és miközben azt kívánta magában, bárcsak lenne nála valami erősebb itóka, és egyre csak várta Mina válaszát.