13. A megtérés

Miután ő is egy volt Neraka sötét lovagjai közül, Gerardnak is teljesítenie kellett a parancsokat. Többnyire annyi volt a dolga, hogy járőrözött a város utcáin. Mindennap egy osztag élén bejárta Solanthus aznapra kijelölt részét, fenntartotta a rendet, meg ellenőrizte a polgárokat. A feladat nem volt túlságosan nehéz. A Mina parancsnoksága alatt álló sötét lovagok már az első napokban fürgén és észrevétlenül begyűjtötték azokat az embereket, akikről gyanították, hogy később még gondokat okozhatnának nekik. Gerard a legtöbbjükkel találkozott is a börtönben.

Ami a többit illette, Solanthus polgárai még mindig túlságosan meg voltak döbbenve ahhoz, hogy bármi komolyabb baj legyen velük. A közelmúltban bekövetkezett borzalmas eseményeket a legtöbben még mindig képtelenek voltak elhinni. Az egyik napon még Solamnia legnagyobb városának szabad polgáraiként élhettek, a következőn pedig városukat elfoglalta, és uralma alá hajtotta legádázabb ellenségük. Túl sok minden történt igen gyorsan ahhoz, hogy megérthessék. De ha eltelik egy kis idő, talán magukra találnak, összefognak, és akkor veszélyessé is válhatnak.

Az is lehet azonban, hogy ez sohasem következik be.

Mivel a legtöbben mindig is hívő emberek voltak, a solamniaiak nagyon nehezen viselték isteneik eltűnését. Ez a fájdalmas hiányérzet azóta is ott lappangott a szívükben és az életükben. Ezért érdekelte őket minden, amit erről az Egy Istenről hallottak, még akkor is, ha egyáltalán nem állt szándékukban elhinni, amit mondtak nekik. A mondás szerint az elfek azon igyekeznek, hogy méltóvá váljanak isteneikhez. Az emberek legfőbb kívánsága mindig az, hogy az istenek váljanak méltóvá őhozzájuk. Ezért aztán Solanthus polgárai is, természetes módon, mindig is hajlamosak voltak a kételkedésre.

Minden egyes napon betegeket és sebesülteket szállítottak Paladine hajdani templomához, amely immár az Egy Istené volt. A csodában reménykedők sora hosszú volt, de még többen voltak azok, akik a saját szemükkel akartak meggyőződni arról, hogy a lány valóban képes csodákat tenni. A távoli Silvanestiben élő elfek, Mina így mondta az embereknek, már behódoltak az Egy Istennek, és hűséges híveivé váltak. Ezzel szemben Solanthus polgárai egyre gyakrabban verekedtek össze a templomban, vagy a templom előtt. Azok, akik hittek Minának, és hittek a csodákban, rendszerint hangos szóváltásba keveredtek azokkal, kik csalásnak tartották az egészet. A szóváltásokból azután általában verekedés lett. Kétnapnyi őrjáratozás után Gerard parancsot kapott, hogy hagyjon fel az utcai járőrözéssel (ahol amúgy sem történt soha semmi) és inkább a templomban őrködjön a rend felett.

Gerard nem tudta, hogy örüljön-e új beosztásának, vagy ne. Az utóbbi két napban végig azon rágódott, vajon próbáljon-e meg beszélni Odilával, és meggyőzni őt arról, hogy hibát követ el, vagy továbbra is kerülje el inkább. Nem gondolta volna, hogy a nő elárulná vagy feladná őt, de azért nem is vett volna mérget erre. Képtelen volt megérteni azt a vallásos rajongást, amely a nőt ilyen hirtelen és ekkora szenvedéllyel elragadta, és ezért nem is tudott már bízni benne.

Gerardnak mindeddig soha nem adódott meg az a lehetőség, hogy egy istent szolgálhasson, ezért nem is foglalkozott különösebben ezekkel a dolgokkal. Az istenek jelenléte vagy hiánya valójában nem jelentett semmit már a szüleinek sem. Az egyetlen, ami megváltozott az életükben, mikor az istenek eltávoztak, hogy az egyik este még elmondták az esti imádságot az asztalnál, a következőn pedig már nem. Most, hogy Gerard rákényszerült, hogy elgondolkodjon ezekről a dolgokról, szíve mélyén meg tudta érteni a verekedőket. Ő is legszívesebben behúzott volna valakinek.

Gerard elküldte a jelentését Richardnak, aki a fogadóban várt rá azóta is. Mindent megírt a lovagok tanácsának, külön kiemelve azt, hogy Mina valóban Sanctionba akar vonulni a seregeivel.

Azokkal a csapatokkal együtt, amelyek Palanthasból érkeznek majd, hogy csatlakozzanak a sereghez, Mina mostanra vagy ötezer katonának és lovagnak parancsolt. Ez nem volt valami sok, a lány mégis el akarta foglalni azt a várost, amely ellen tudott állni több mint kétszer ennyi sötét lovag ostromának. Gerard korábban gúnyosan felnevetett volna, ha megtudja, mit tervez a lány. Ő azonban ott volt, amikor Mina elfoglalta Solanthust – amely mindeddig bevehetetlen erődvárosnak bizonyult – és akkor még jóval kevesebb embere volt. Valójában a sárkányok és a holtak seregének segítségével volt képes csak meghódítani Solanthust, és most arról beszélt, hogy ugyanígy fogja bevenni Sanctiont is. Gerard emlékezett még arra a borzalmas éjszakára, amikor megküzdött a holtakkal, és tudta, hogy nincs esélyük. Ezt megüzente a lovagok tanácsának is, bár tisztában volt vele, hogy a véleményére senki sem kíváncsi.

Valójában már nem volt több dolga Solanthusban, így akár vissza is térhetett volna a solamniai lovagok jelenlegi főhadiszállására. Mégis úgy döntött, inkább marad, akkor is, ha az életével játszik. Galdar tudja, hogy ő kém, erről meg volt győződve. Hogy a

minotaurusz másnak is beszélt-e erről, nem tudhatta, de nem törődtek különösebben vele. Senki sem figyelte, senki sem követte. Senki sem akadályozta őt semmiben, oda mehetett, ahová csak akart. Nem volt előtte zárt ajtó, beszélhetett bárkivel. Való igaz, nem tartozott Mina belső köreihez, de ezzel, úgy tűnt, nem is veszített sokat, mert Minának látszólag nem voltak titkai. Bárkinek nyíltan elmondta, aki megkérdezte őt, hogy melyek az Egy Isten szándékai,és hogy ő maga mire készül. Gerard kénytelen volt elismerni, hogy ez a feltétlen bizalom és őszinteség valóban nagy hatással volt még őrá is. Lenyűgözte, de kissé nyugtalanította is.

Így aztán Solanthusban maradt, és azzal győzködte magát, hogy így legalább maga is tanúja lehet annak, hogy Mina és a seregei valóban elhagyják a várost, és kelet felé indulnak tovább. De az igazság az volt, hogy Odila miatt maradt itt. Ezt csak akkor vallotta be magának, amikor a templomhoz küldték, és szánt némi időt arra, hogy végiggondolja magában a dolgot.

Gerard a templom lépcsőinek legaljánál állt őrt, ahonnan elég jól szemmel tudta tartani a tömeget, amely azért gyűlt össze, hogy Minát hallgassa. Az embereit az udvar különböző pontjaira állította, nem túl messzire egymástól, abban bízva, hogy a felfegyverzett katonák látványa elveszi a legtöbb bajkeverő kedvét a rendbontástól. Ő maga egyetlen pillanatra sem vette le a sisakját, mert tudta, hogy lehetnek Solanthusban olyanok, akik felismerhetik.

Mina a saját lovagjainak gyűrűjében állt, akiket a minotaurusz vezetett. Ők őrizték a lányt, nem is annyira azoktól óvva, akik az életére törtek, hanem inkább azoktól, akik túlságosan is rajongtak érte. Amikor a beszédét befejezte, Mina elindult az emberek között, magához ölelte a gyermekeket, meggyógyította a betegeket, és közben végig az Egy Istenről beszélt. A hitetlenebbek csak nézték, és néha elhúzták a szájukat. A megtértek zokogtak, és megpróbálták megérinteni Minát, még ha csak a ruháját is. Volt olyan is, aki a lány lábai elé vetette magát. Gerard embereinek néhány esetben rendet kellett tennie, szétválasztania néhány verekedőt, akiket azután az amúgy is zsúfolásig telt börtönbe hurcoltak.

Amikor Mina már láthatóan gyengülni kezdett, a minotaurusz közbelépett, és megállította, azután az embereket is elparancsolta. Azok, akik maguk is csodára várakoztak még, ilyenkor szomorúan vagy dühösen kiáltozni kezdtek, vagy sírtak. A minotaurusz azonban csak annyit mondott nekik, hogy térjenek vissza másnap, vagy

az azt követő napon.

– Várj még, Galdar! – szólalt meg Mina, és a hangját tisztán hallani lehetett a zajongó tömeg túlsó felén is. – Van még mondanivalóm Solanthus népének, méghozzá régen várt jó híreket fogok közölni.

– Csendet! – kiáltotta Galdar, de valójában erre ezúttal nem volt szükség. Az emberek maguktól elhallgattak, és mindenki kíváncsian lépett közelebb, hogy minél többen hallhassák a lány szavait.

– Solanthus népe – kiáltotta Mina. – Most kaptam a hírt, hogy az óriássárkány, Khellendros, akit úgy is neveztek, Skie, meghalt. Csupán néhány napja annak, hogy hírét vehettétek a hatalmas Beryl halálának, előtte pedig az aljas Vérontó Cyan pusztulásáról hallhattatok. – Mina felemelte két karját, és az égre nézett. – Lássátok hát a gonosz sárkányok pusztulását, lássátok az Egy Isten diadalmas győzelmét a sötétség felett!

– Khellendros meghalt? – futott át a suttogás a tömegen, ahogyan mindenki döbbenten a mellette állóhoz fordult, hogy lássa, az mit szól ehhez az elképesztő hírhez.

Khellendros már hosszú ideje uralkodott Solamnia felett. Adót szedett Palanthas polgáraitól is, a sötét lovagok segítségével tartotta fenn a rendet, és gondoskodott arról, hogy elég acél kerüljön a kincsesládáiba. Most azonban Khellendros nem volt többé.

– Na és mikor fog ez az Egy Isten végezni Malysszal? – kiáltotta valaki.

Gerard döbbenten ébredt rá arra, hogy ez a valaki ő volt.

Egyáltalán nem állt szándékában kimondani ezeket a szavakat, nemhogy hangosan kiáltani. De azok valósággal kirobbantak belőle, mielőtt még megállíthatta volna őket. Nem győzte szapulni magát, ostobaságáért. A legutolsó dolog, amire vágyott, hogy ilyen módon hívja fel magára a figyelmet. Lecsapta sisakjának rostélyát, és körbeforgatta a fejét, mintha azt a valakit keresné, aki az imént kiáltott. Minát azonban nem tudta becsapni. A lány borostyán tekintete kegyetlen pontossággal döfött át sisakjának szemrésén, egyenesen bele Gerard szemébe.

– Miután elfoglaltam Sanctiont – felelte Mina hűvösen –, Malys következik majd.

Amikor a tömeg lelkesen felujjongott, Mina mosolyogva az égre nézett, ezzel jelezve azt, hogy az érdem és a dicsőség nem az övé, hanem csakis az Egy Istené. Azután a lány megfordult, és visszament

a templomba.

Gerard bőre valósággal lángolt, és a lovag nem lepődött volna meg azon, ha a sisak egyszerűen leolvad a fejéről. Felkészült rá, hogy a minotaurusz erős keze bármelyik pillanatban a nyakára szorulhat. Mikor valaki finoman megérintette a vállvasát, majdnem felugrott ijedtében.

– Gerard? – hallatszott egy zavart hang. – Te vagy odabent?

– Odila! – nyögte megkönnyebbülten Gerard, és hirtelen nem is tudta, hogy megölelje vagy megüsse őt.

– Szóval újra sötét lovag vagy – dünnyögte a nő. – Nos, el kell ismernem, hogy két pénzesládából zsoldot kapni nem olyan rossz dolog. Jól meg lehet élni belőle, de sohasem fordul elő veled, hogy összekevered a dolgaidat? Időnként feldobsz egy érmét? Na, vajon melyik páncélomba bújjak ma reggel? Ha fej, sötét lovag leszek, ha írás, solamniai…

– Inkább maradj csöndben! – mordult fel Gerard. Megragadta a nő karját, körülnézett, hogy nem figyeli-e őket valaki, azután félrehúzta Odilát a rózsakert egy félreeső részébe. – A jelek szerint a megtérésed ellenére nem vesztetted el azt, amit te humorérzéknek nevezel.

Levette a sisakját, és végigmérte a nőt.

– Te nagyon is jól tudod, miért vagyok itt.

Odila gyanakodva nézett rá.

– Ugye nem utánam jöttél?

– Nem – válaszolta a férfi, és örült, hogy nem kell hazudnia.

– Jó – bólintott a lány, és láthatóan megnyugodott.

– De ha már így megemlítetted… – kezdte lassan Gerard.

A nő összehúzta a szemöldökét.

– Figyelj rám, Odila! – mondta komoly hangon Gerard. – Én a lovagok tanácsának megbízásából jöttem ide. Azért küldtek, hogy kiderítsem, vajon Mina valóban fenyegeti-e Sanctiont, és…

– Valóban fenyegeti – vágta rá Odila hűvösen.

– Ezt most már én is tudom – sóhajtott Gerard. – Tehát a továbbiakban igyekszem minél többet megtudni…

– Akárcsak én – vágott közbe újból a nő. – Csupán az én küldetésem sokkal fontosabb, és életbevágóbb, mint a tiéd. Te azért vagy itt, hogy minél többet megtudj az ellenségtől. Kulcslyukaknál leskelődsz, kihallgatod a tiszteket, felméred, mekkora sereggel állunk szemben, és hogy vajon hány ostromgép van a városban.

Odila elhallgatott. A templomra nézett.

– Én pedig azért vagyok itt, hogy minél többet megtudjak erről az istenről.

Gerard mormolt magában valamit.

Odila újra ránézett.

– Csak azért, mert nyugtalanít, és megfélemlít bennünket, solamniaiakat, még foglalkoznunk kell vele, Gerard. Nem tagadhatjuk meg ezt az istent azért, mert egy árva kislányt választott magának, és nem a Rózsa rendjének nagymesterét. Kérdéseink vannak, amiket fel kell tennünk. Csakis akkor leljük meg a válaszokat, ha kérdezünk. Kérdés nélkül felelet sincs, nem igaz?

– És eddig mit sikerült kiderítened? – érdeklődött kelletlenül Gerard.

– Minát Aranyhold nevelte fel a Fény Fellegvárában. Igen, ez még engem is meglepett, amikor hallottam róla. Aranyhold sokat mesélt Minának a régi istenekről, és hogy hogyan hozta vissza a hitet Ansalon népeinek, amelyek mindaddig azt gondolták, hogy az isteneik elhagyták őket, és büszkeségükben és gőgjükben elfordultak tőlük. Aranyhold volt az, aki bebizonyította, hogy nem az istenek hagyták el a halandókat, hanem pont ellenkezőleg. Mina megkérdezte tőle, hogy nem hiszi-e azt, hogy ezúttal sem történt ez másképpen. Aranyhold azt válaszolta neki: nem, ezúttal az istenek valóban eltávoztak, mert akadtak páran, akik beszéltek Paladine-nal és a többi istennel azok távozása előtt. Az istenek pedig azt mondták nekik, hogy azért hagyják itt önszántukból ezt a világot, hogy megkíméljék a halandókat Káosz pusztító harag-jától. Azonban Mina ezt nem hitte el. Szíve mélyén érezte, hogy Aranyhold tévedett, és hogy legalább egy isten itt maradt velük, ezen a világon. S ezt az istent neki kellett megtalálnia, ahogyan Aranyhold is rátalált valaha régen az istenekre. Mina tehát elszökött. Fáradhatatlanul kutatta az isten nyomát, szívét szélesre tárta, nehogy ne hallja meg az istenek szavát. Egy napon pedig végül valóban meghallotta azt, amire várt. Három évet töltött el Mina az Egy Isten jelenlétében, mialatt megismerte a terveit ezzel a világgal meg velünk, halandókkal kapcsolatban, és felkészült arra, hogy ő legyen az, aki ezeket valóra váltja. Amikor elég erőssé vált, hogy megbirkózzon a feladattal, amelyet az Egy Isten szánt neki, visszatért a halandók világába, hogy vezessen és az tanítson bennünket.

– Ez választ ad néhány kérdésre Minával kapcsolatban – bólintott Gerard. – De mi van ezzel az Egy Istennel? Amit én láttam, abból csak annyit értek, hogy ez az isten erőszakkal a szolgálatába kényszerítette a halottak lelkeit.

– Én magam is megkérdeztem Minát erről – mondta Odila, és az arca elkomorodott; eszébe jutott az a borzalmas éjszaka, amikor ő és Gerard együtt szálltak szembe a holtak kísérteteivel. – Mina azt felelte, hogy a holtak szellemei a maguk akaratából, örömmel szolgálják az Egy Istent. Boldogan maradnak az élők között, abban a világban, amit úgy szerettek életükben is.

Gerard felhorkant.

– Nekem egyáltalán nem tűntek boldognak.

– A holtak nem képesek ártani az élőknek – mondta kissé élesen Odila. – Ha ijesztőnek tűnnek is a számunkra, ez csak azért van, mert nagyon vágynak arra, hogy az Egy Isten jelenlétét és dicsőségét még közelebb hozzák a mi világunkhoz.

– Tehát ez valójában a hittérítés része? – kérdezte Gerard. – Amíg a halottak lelkei az Egy Isten szeretetét árasztják felénk, Mina és a katonái vörössárkányokat küldenek Solanthus fölé. Eközben néhány száz ember meghal ugyan, de az nem baj, hiszen így még több lelek hirdetheti az Egy Isten dicsőségét. Még több hívő az Egy Isten szolgálatában.

– Te magad is láttad a csodákat és a gyógyításokat, amelyeket Mina vitt véghez – mondta Odila higgadtan, és egyenesen a lovag szemébe nézett. – Hallottad, amint a két óriássárkány haláláról beszél, akik időtlen idők óta rettegésben tartották már ezt a világot. Igen, itt van velünk egy isten, és sem a gúnyos mosolyod, sem a meg-jegyzéseid nem fognak változtatni ezen.

Ujjával a férfi mellkasára bökött.

– Te félsz. Attól félsz, hogy legvégül kiderül: nem te irányítod a saját sorsodat. Hogy talán az Egy Istennek tervei vannak veled, és mindannyiunkkal.

– Ha arra gondolsz, hogy félek attól, hogy valójában az Egy Isten rabszolgája vagyok, akkor nagyon is igazad van! – vágott vissza Gerard. – A döntéseimet én magam hozom. Mindig. Nem akarom, hogy ezt egy isten tegye meg helyettem.

– Eddig nagyon jól haladsz… – mondta. Odila gúnyosan.

– Akarod tudni, hogy én mit gondolok? – kérdezte dühödten Gerard, és olyan erővel bökte meg a nőt, hogy az kénytelen volt egy lépést hátrálni, ha nem akart elesni. – Azt gondolom, hogy egyszer régen kaptál egy nagyot az élettől, és most azt reméled, hogy ez az isten eljön, és rendbe rak majd mindent egyetlen csodával.

Odila tágra nyílt szemmel meredt a férfira, azután szó nélkül sarkon fordult, és el akart sietni a templom irányába. Gerard azonban utána ugrott, és megragadta a karját.

– Bocsáss meg, Odila. Nem szabadott volna ilyet mondanom neked. Csak dühös vagyok, amiért nem értem ezt az egészet. Semmit sem. És talán valóban igazad van. Talán tényleg félek.

Odila nem fordította felé a fejét, az arca sem látszott, csak állt ott és még a férfi szorításából sem próbált meg kiszabadulni.

– Ez egyikünknek sem könnyű helyzet – folytatta Gerard kissé halkabban. – Mind a ketten nagy veszélyben vagyunk. Most nem veszhetünk össze. Rendben?

A lovag elengedte a nő karját, és kinyújtotta felé a kezét.

– Rendben – mondta végül mogorván Odila, és megfordult, hogy kezet rázzon a férfival. – De én egyáltalán nem gondolom, hogy veszélyben volnánk. Én őszintén hiszem, hogy akár az egész solamniai sereg bevonulhatna ide, és Mina mindegyikőjüket kitárt karral fogadná.

– És mindkét kezében egy karddal – mormogta Gerard, és megcsóválta a fejét.

– Mit mondtál?

– Nem érdekes. Ide hallgass, van egy dolog, amit megtehetnél nekem. Afféle szívesség…

– Nem fogok Mina után kémkedni – mondta Odila komolyan.

– Nem, egyáltalán nem ilyesmiről van szó – mondta Gerard. – Láttam az egyik barátomat a börtönben. A neve Palin Majere. Egy varázsló. Nem néz ki valami jól, és arra gondoltam, hogy Mina talán… szóval meggyógyíthatná őt. De el ne mondd neki, hogy én szóltam – tette hozzá fürgén. – Csak mondd azt, hogy láttad ezt az embert, és arra gondoltál… úgy értem, az lenne a legjobb, ha a te ötletednek tűnne…

– Értem – bólintott Odila, és lassan elmosolyodott. – Hát mégis elhiszed, hogy Minának isteni képességei vannak. Ne is tagadd, érzem, hogy te is hiszel benne.

– Nos, igen, talán – morogta Gerard, aki nem akart újabb vitába bonyolódni a nővel. – Igen, és van itt még egy dolog. Hallottam, hogy Mina nagyon keresi Tasslehoff Fúrólábat, azt a surranót, aki velem volt. Emlékszel rá?

– Természetesen – Odila szeme hirtelen éberebbé vált, elkomolyodott, és a lovag arcát kezdte fürkészni. – Miért? Talán láttad őt?

– Meg kell kérdeznem tőled – mit akarhat ez az Egy Isten Tasslehoff Fúrólábtól? Ez valami tréfa?

– Egyáltalán nem – rázta meg a fejét Odila. – Annak a surranónak nem szabadna itt lennie.

– Mióta szabadna egy surranónak bárhol is lennie?

– Ez nagyon komoly dolog, Gerard. Találkoztál vele azóta?

– Nem – válaszolta Gerard, és nagyon örült annak, hogy nem kell hazudnia a nőnek. – Ne feledd Palint, rendben? Palin Majere. A börtönben.

– Nem felejtem el. Te pedig tartsd nyitva a szemed, hátha meglátod azt a surranót.

– Úgy lesz. Hol tudunk találkozni?

– Én mindig itt leszek – mondta Odila, és a templom felé intett.

– Igen, gondolhattam volna. Na és te… imádkozol is ehhez az Egy Istenhez? – kérdezte kissé nyugtalanul Gerard.

– Igen – felelte Odila.

– Na és érkezett bármiféle válasz is az imáidra?

– Hiszen itt vagy, nem igaz? – kérdezett vissza a nő. Ezúttal nem gúnyolódott. A hangja komoly volt. Rámosolygott a férfira, intett neki, azzal elindult vissza a templom felé.

Gerard csak némán tátogott utána, képtelen volt bármit is kinyögni. Végül nagy nehezen megtalálta a hangját.

– Én nem… – kiáltotta a nő után. – Nem én… és te nem… vagyis az istened nem…ugyan, semmi értelme ennek az egésznek!

Gerard úgy döntött, hogy erre a napra ő már éppen eléggé össze van zavarodva, így ő is sarkon fordult, és elindult a város utcáin a szálláshelye felé.