* * *

Galdar is némán figyelt.

Ott állt Mina mögött, védve a lány hátát, mert valahol a sötétben ott lapult az a különös elf, nem is beszélve arról a szerencsétlen nyomorultról, Silvanosheiről. Galdar ugyan nem igazán tartott tőlük, de eltökélte magában, hogy senkit sem enged át maga mellett. Most már senki nem állíthatja meg Minát, ezek az ő győzelmének és diadalának pillanatai is voltak.

Erre várt egész eddigi életében, gondolta Galdar. Most végre megkapja azt a tiszteletet és megbecsülést, amit megérdemel. Takhisis tartozik neki ennyivel. Legalábbis a minotaurusz ezt ismételgette magában, de közben érezte, hogy a félelem összeszorítja a gyomrát.

Galdar, életében először, megtapasztalta a Sötétség Királynőjének valódi hatalmát. Döbbenten figyelte, ahogyan az aréna körüli kőpadok megtelnek emberekkel, akiket akaratuk ellenére ragadott el az istennő hatalma. Még az életükben a rabszolgáivá tette őket, és arra kényszerítette ellenségeit és híveit egyaránt, ahogy végignézzék, amint diadalmasan belép a halandók világába. Elborzadva figyelte a hatalmas, ötfejű sárkányalakot, amint az óriási szárny beborítja őket, akárha az egész világot borítaná be, örök éjszakára ítélve a halandókat.

Akkor ébredt rá, hogy eddig alábecsülte az istennőt, és mind teste, mind lelke megalázkodva borult térdre az ötfejű sárkány előtt. Egy lázadó rabszolga volt csupán, aki ostoba módon azért küzdött, mert nem érte be azzal, amivel az istennő megajándékozta őt. De azóta már megtanulta a leckét. Megértette, hogy mindig rabszolga marad, még halálában is. Most azonban már képes volt elfogadni a sorsát. Itt, a Sötétség Királynőjének jelenlétében, ahol érezte az istennő hatalmát, és fenségét, rádöbbent, hogy azért rabszolga, mert nem is érdemel mást, nem érdemel többet.

De Mina más. Ő nem rabszolgának született. Mina arra született, hogy uralkodjon. Ő már bebizonyította, hogy erős, bebizonyította, hogy hűséges. Keresztülgázolt véren, keresztülgázolt tűzön, és soha nem ingott meg, a hite mindig erős maradt, csak az istennőt szolgálta, senki mást. Takhisis hadd tegyen csak ővele, Galdarral, amit akar, pusztítsa el a lelkét is, ha úgy tetszik neki. Addig, amíg Minát felemeli magához, tiszteli és megjutalmazza, addig Galdart egyáltalán nem érdekelte, hogy vele mi lesz.

– Az Egy Isten ellenségei vereséget szenvedtek – kiáltotta Mina. – Nincs már olyan fegyverük, amellyel szembeszállhatnának vele. Többé senki sem állíthatja meg az Egy Istent, hogy belépjen a halandók világába.

Mina felemelte kezét, borostyán tekintetét a hatalmas sárkányra emelte.

– Felség! Mindig téged szolgáltalak, téged imádtalak, egész életemben. A te kezedbe helyeztem a sorsomat, és arra is készen állok, hogy hű maradjak fogadalmamhoz. Az én hibám volt, hogy elvesztetted Aranyhold testét, azt a testet, amelyet ebben a világban magadra akartál ölteni. Most felajánlom neked a sajátomat. Vedd az életem. Használj engem önnön testedként. Így bizonyítom neked, hogy a hitem erős, és hogy mindvégig hűséges maradtam hozzád!

Galdar döbbenten mordult volna fel, ha lett volna hangja. Így csak állt ott, tátott szájjal. Meg akarta akadályozni ezt az egész őrültséget, meg akarta állítani Minát, de hiába ordított, hiába üvöltött, némán senki sem hallhatta meg őt, senki sem figyelt oda rá.

A sárkány öt feje Minára tekintett.

– Elfogadom az áldozatot – mondta Takhisis királynő.

Galdar előre akarta vetni magát, de nem mozdulhatott. Fel akarta emelni a karját, de képtelen volt rá. Megbénította a sötétség, ő pedig semmi mást nem tehetett, mint hogy nézze, hogyan pusztítja el az istennő mindazt, amit ő valaha is tisztelt, becsült és szeretett.

Fekete, sűrű fellegek ereszkedtek alá az égből a Végzet Urainak csúcsai közül, dühödt villámok csapkodtak bennük, amint magukba nyelték a hatalmas sárkányalakot. A fellegek elborították a Sötétség Királynőjét, eltakarták őt a halandók szemei elől. A felhők kavarogtak, háborogtak, majd hatalmas szélvihar kerekedett felőlük, amely végigsöpört az arénán, Galdart pedig olyan erővel taszította meg, hogy a minotaurusz fél térdre esett.

Mina imádsága, Mina hite végre feltárta az istennő börtönének ajtaját.

A következő pillanatban a viharfellegek egy hatalmas, fekete, kétkerekű harci szekérré változtak, amelyet öt sárkány húzott. A harci szekérben állva, kezével a gyeplőt szorítva, ott állt maga Takhisis királynő, emberi nő alakjában – gyönyörűen. De a szépsége romlott volt, és elborzadt, ki ránézett. Az arca hideg, mint a dél határtalan, fagyos síkságai, ahol bárki egyetlen pillanat alatt szörnyethalna, mert a levegő is jéggé dermedne a tüdejében. Szemében egy halotti máglya mindent elemésztő lángjai lobogtak. A kezén karmok voltak, haja hosszú, sűrű, de tépett és mocskos, akár egy holttesté. Páncélja fekete tűzzel ragyogott. Az oldalán kardot hordott, és ennek a kardnak a pengéje örökkön véres volt, a királynő ezzel választotta el a lelkeket a testükről.

A harci szekér ott lebegett a levegőben, az öt sárkány erős szárnycsapásai tartották fenn. Takhisis kilépett a harci szekérből az aréna homokjára. Minden lépésénél villámok cikáztak, sötét viharfelhőként lobogott mögötte a köpenye, kísérte, olykor eltakarta őt. Takhisis Mina felé indult. Az öt sárkány felszegte a fejét, és mindannyian énekelni kezdtek, királynőjük dicsőségét zengték.

Galdar képtelen volt megmozdulni, nem tudott segíteni a lánynak. A szél olyan erővel zúgott körülötte, hogy még a fejét sem bírta felemelni. Odakiáltott Minának, de a hangját elragadta a tomboló szél, és a lány nem hallhatta meg.

Mina boldogan mosolygott.

– Királynőm! – suttogta.

Takhisis kinyújtotta karmos kezét.

Mina rezzenetlenül állt előtte.

Az istennő a lány szívéért nyúlt, hogy a sajátját ültesse a helyébe. A lelkéért nyúlt, hogy kiszakítsa azt a testéből, és a semmibe hajítsa. Odalépett hozzá, hogy saját örökkévaló lényével töltse meg Mina testét.

A királynő karmos keze kinyúlt, de nem érinthette meg Minát.

Mina döbbentnek tűnt, zavarodottnak. Reszketni kezdett. Kinyújtotta ő is a kezét, hogy megpróbálja megérinteni Takhisist, de ő sem érhetett hozzá.

Takhisis feldühödött. Lángoló szeme beragyogta borzalmas haragjával az egész arénát. Akárha tűzvihar rombolt volna körülöttük.

– Átkozott, ostoba gyermek! – üvöltötte a Sötétség Királynője. – Hogy merészelsz szembeszegülni velem?

– Én nem! – nyögte Mina, és teste egyre jobban reszketett. – Esküszöm neked, hogy…

– Nem ő szegült szembe veled. Én voltam – szólt egy hang.

Az idegen elf ellépett Galdar mellett.

A Sötétség Királynőjének tomboló haragja az elf körül kavargott, majd tűzcsóvaként csapott le rá. Villámok mennydörögtek a feje fölött, hogy szénné égessék. A szélvihar nekirontott, hogy elsöpörje őt. Az elf meggörnyedt ugyan, amikor az istennő haragja elborította, de folytatta útját. A tűz és a villám a földre sújtották, de ő felkelt, és ment tovább. Sértetlenül és félelem nélkül ért a Sötétség Királynője elé.

– Paladine! Drága fivérem! – köpte Takhisis a szavakat. – Hát mégis megtaláltad elveszett világodat? – Felkacagott. – Túl késő! Már nem tudsz megállítani engem!

Szórakozottan intett a padsorok felé.

– Találj magadnak egy helyet! Ülj csak le! Légy a vendégem! Örülök, hogy eljöttél. Legalább tanúja lehetsz a győzelmemnek.

– Tévedsz, nővérem – mondta Paladine, és a hangja úgy csendült, akár az ezüst. – Meg tudunk állítani téged. Te is tudod, mi-ként. Le van írva a könyvben. Az istenek pedig döntöttek.

A tűz elsötétült Takhisis szemében. Karmos keze ökölbe szorult. Egy szemvillanásra földöntúli szépségét kétség és félelem árnyékolta be, fakította el. De csupán egyetlen szemvillanásra. Azután kétsége és félelme tovatűnt. Szépsége újra ragyogott pokoli lángjával.

Elmosolyodott.

– Úgysem lennél képes ezt megtenni velem, fivérem – mondta Takhisis, és megvetően mérte végig az elfet. – A dicső, nemes és hatalmas Paladine soha nem lenne képes erre az áldozatra.

– Úgy látom, mégsem ismersz engem eléggé, nővérem. Már megtettem.

Az elf egy erszénybe nyúlt, amit az oldalán viselt, és előhúzott egy apró kést. A kés valaha egy surranóé volt, akit Paladine még nagyon régről ismert.

Paladine felemelte a kést, és végighúzta a pengét a tenyerén.

Vér csordult ki a sebből, és lecsöpögött az aréna homokjára.

– Az egyensúly megmaradt, nővérem – mondta az elf. – Halandó vagyok. Akárcsak te.

A viharfelhők, a sárkányok, a villámlás, a harci szekér mind eltűntek. A nap fényesen ragyogott a kék égen. A kőpadokról egyszerre eltűnt mindenki, aki addig ott ült, már csak az istenek maradtak.

Úgy ültek, akárha tárgyaláson volnának, öten a fény oldalán: Mishakal, a gyógyítás tiszta szívű istennője; Kiri-Jolith, a solamniai lovagok védelmezője; Majere, Paladine tanácsosa, aki a világokon túlról érkezett; Habakkuk, a tenger istene; és Branchala, akinek éneke enyhíti a szív és a lélek fájdalmait.

Velük szemben öten ültek a sötétség oldalán: Sargonnas, a bosszú istene, akinek szeme sem rebbent hajdani párjának bukása láttán; Morgion, a betegségek istene; Chemosh, a halottak ura, aki valósággal tombolt haragjában, hogy valaki más uralkodott az ő birodalmában; Zeboim, aki Takhisist okolta szeretett fia, Ariakan haláláért; és Hiddukel, akinek csak az volt a fontos, hogy az egyensúly fennmaradjon.

Hatan ültek közöttük: Gilean, akinek kezében ott volt a könyv; Sirrion, a természet istene; Shinare, a párja, aki a kereskedők istene volt; Reorx, a világ megformálója; Chislev, az erdők istene; és Zivilyn, aki újra képes volt látni a múltat, a jelent, és a jövőt.

A három gyermek, Solinari, Nuitari és Lunitari együtt álltak, valamivel távolabb az istenektől, mint mindig.

Egy hely, a fény oldalán, láthatóan üres volt.

Egy hely, a sötétség oldalán, láthatóan üres volt.

Takhisis átkozódott. Üvöltött haragjában, de már csak egy hangja maradt, nem öt, és az a hang is egy halandóé, egyszerű és közönséges. A szemében égő tűz, amely valaha megperzselte magát a napot is, most nem volt több, mint egy gyertya reszkető lángja, amelyet még egy gyenge lélegzet is ki tud oltani. Saját húsának és csontjának súlya elviselhetetlennek tűnt a számára, a földhöz szegezte őt, távol a mennyektől. Szíve minden dobbanása ott dübörgött a fülében, és ő tudta, hogy minden egyes dobbanással közelebb kerül ahhoz a naphoz, amikor majd az a szív megáll, amikor nem hallja többé ezt a dübörgést, és akkor meghal, akár a halandók. Lélegeznie kellett, vagy fuldokolni kezd. Oda kellett figyelnie rá, hogy egyik lélegzetet a másik után vegye. Hirtelen megérezte, hogy éhes, annyira éhes, amelyhez hasonlóan istenként sohasem volt, és sorra kezdte érezni a gyenge és törékeny test minden kínját, nehézségét és fájdalmát. Ő, aki valaha az égben lakozott, és a csillagok között vándorolt szabadon, most undorodva bámulta maga alatt azt a két lábat, amely az egyetlen módja volt annak, hogy bárhová is eljusson. Felemelte tekintetét, amelyet égetett a homok, és amelyben ott izzott a harag, és a tehetetlen gyűlölet, és meglátta Minát, aki ott állt előtte, ifjan, erősen, gyönyörűn.

– Te tetted ezt – sziszegte Takhisis. – Szövetkeztél velük, ellenem, hogy együtt taszítsatok le az égből, mert azt akartad, hogy a te nevedet kiáltsák a halandók, ne az enyémet! Azt akartad, hogy téged imádjanak, ne engem!

Takhisis kirántotta a kardját, és nekirontott Minának.

– Lehet, hogy halandóvá váltam, de még így is elpusztíthatlak!

Galdar dühösen felordított. Előreugrott, hogy megállítsa a csapást, és odavetette magát Mina elé, hogy a saját testével védelmezze őt, közben pedig felemelte a kardját, hogy kivédje Takhisis vágását.

A Sötétség Királynőjének kardja hatalmas erővel sújtott le. A széles penge levágta Galdar jobb karját, áthasította kevéssel a válla alatt.

Karja, és benne a kard a minotaurusz lábához zuhant, ő pedig térdre rogyott, vére egyre szélesedő tócsában gyűlt körülötte. Elvicsorodott, megpróbált küzdeni a fájdalom és a vérveszteség okozta kábulat ellen, amelyek lassan eltompították az elméjét. A Sötétség Királynője közben újból magasba emelte a kardját, és Mina feje fölé tartotta. Mina ránézett, fejét előrehajtotta, és azt mondta halkan.

– Bocsáss meg nekem! – Azzal mozdulatlanul várta a csapást. Az élet gyorsan szökött Galdarból, de ő felkészült rá, hogy még egyszer utoljára Takhisisra vesse magát, amikor valaki félrelökte, és ő a homokba zuhant. Galdar felnézett, egyre homályosuló tekintettel, és azt látta, hogy Silvanoshei áll fölötte.

Az elf király a kettétört sárkánydárda egyik darabját tartotta a kezében. Megmarkolta a fegyvert, és előredöfött vele. Minden erejével, minden fájdalmával, minden bűnével a szívében, és mindazzal a kétségbeesett erővel, amelyet a félelem és a szeretet adott neki.

A dárda Takhisis mellkasába fúródott, és hátralökte őt.

A Sötétség Királynője tágra nyílt szemmel, néma sikollyal az ajkán nézte, ahogyan a dárda markolata kiáll saját húsából. Egyik kezével felnyúlt, és megérintette a fényes, fekete vért, amely a borzalmas sebből kezdett csorogni. Megtántorodott, és elzuhant.

Mina vad, kétségbeesett kiáltással vetette magát a királynő felé. Megölelte a haldokló Takhisist, és lassan leereszkedett vele a földre.

– Ne hagyj el engem, anyám! – zokogta Mina. – Ne hagyj most magamra!

Takhisis nem törődött vele. Merőn nézte Paladine-t, szemében pedig gyűlölet égett, végtelen, örökkévaló.

– Én elvesztettem mindent, de te is, fivérem. A világ, amelynek most annyira örülsz, már sohasem lesz többé olyan, mint régen volt. Mindezt én tettem, és ezt már senki sem változtathatja meg, akkor sem, ha én már nem leszek többé.

Vér folyt ki a királynő ajka közül. Takhisis köhögött, alig bírt már lélegezni.

– Egy napon te is megismered majd a halál fájdalmát, fivérem. És ami még ennél is rosszabb – Takhisis elmosolyodott, keserűen, gonoszan, szeme pedig lassan elsötétült –, meg fogod ismerni az élet fájdalmát is.

Újból köhögött, de a vér teljesen megtöltötte a torkát. A teste megrándult, azután elernyedt. A feje hátraesett, Mina karjára, aki még mindig ölelte őt. Takhisis szeme élettelenül, fénytelenül meredt abba a sötétségbe, amelyet valaha ő uralt, de amelyet már nem uralhat soha többé.

Mina magához szorította a halott királynőt, és ringatni kezdte, keservesen zokogva. A többiek, Galdar, a különös elf, az istenek, mind hallgattak, döbbenten. Az egyetlen hang az arénában Mina fuldokló sírása volt. Silvanoshei, sápadtan és egész testében remegve, a lány vállára tette a kezét.

– Mina, meg akart ölni téged. Én… én nem hagyhattam…

Mina felemelte könnyáztatta arcát. Borostyán szeme különös tűzben ragyogott, és valósággal égette az elfet, amikor a lány rá-

nézett.

– Én meg akartam halni. Boldogan meghaltam volna, hálásan, mert az életem úgy érhetett volna véget, hogy őt szolgáltam. De most… én élek, ő nincs többé, és magamra maradtam. Senkim sincs!

Egyik kezével, amelyet vastagon borított Takhisis kiömlött vére, megragadta a királynő kardját.

Paladine megpróbált odalépni, és megállítani őt. De egy láthatatlan kéz hátralökte, s az elf a homokba zuhant. Egy mély hang zengett a mennyekből.

– Legyen meg a bosszúd, halandó! – mondta Sargonnas.

Mina Silvanoshei testébe szúrta a kardot.

Az ifjú elf felkiáltott, és tátott szájjal, döbbenten meredt a lányra.

– Mina! – Silvanoshei hamuszürke ajka némán formálta ezt az egyetlen szót. Ereje már nem volt, hogy hangosan is kimondja. Arcát eltorzította a fájdalom.

Mina dühödten, vicsorogva feszült a pengének, és nyomta azt markolatig az elf hasába. Az elf tehetetlenül állt, valósággal lógott a kardon, még hosszú pillanatokig, Mina pedig nézte, és borostyán tekintete lassan körülfolyta, magába zárta a haldokló elf királyt. A lány tekintete megkeményedett. Látván, hogy az elfnek már nem sok van hátra az életéből, Mina kihúzta a kardot a testéből.

Silvanoshei térdre rogyott, majd lecsúszott a pengéről, amely vöröslött a vérétől, és lehanyatlott a homokban.

Mina felemelte a véres kardot, és Paladine felé indult, aki ekkor egyenesedett fel, és nyugodtan, rezzenéstelen arccal nézett szembe a lánnyal.

Mina az arcába meredt, borostyán tekintetével megragadta őt. Azután elf lábához hajította Takhisis kardját.

– Te is meg fogod ismerni a halál fájdalmát. De nem itt. Nem most. A királynőm így kívánta tőlem, én pedig teljesíteni fogom utolsó kívánságát. De egyvalamit tudnod kell, te féreg. Ahány elffel csak találkozom, mindegyikükben téged foglak látni, a te arcodat az ő arcukban. S valahányszor megölök egyet, téged is megöllek. Sokan lesznek, akik meghalnak… sokan fognak fizetni ezért az egyetlen életért.

Azzal a lány arcon köpte Paladine-t. Azután az istenek felé fordult, s megvetően mérte végig őket. Letérdelt királynője holtteste mellé. Megcsókolta a hideg homlokot. Aztán két karjába fogta, és felemelte Takhisis testét, és kivitte őt Duerghast templomából.

Az arénában teljes csend honolt, csak Mina egyre távolodó léptei hallatszottak. Galdar fejét a homokba fektette, amely most már langyos volt a nap melegétől. Nagyon fáradtnak érezte magát. De végre megpihenhetett, mert Mina biztonságban volt. Most már nem érheti bántódás. Többé már nem.

Galdar lehunyta a szemét, és megkezdte hosszú utazását a sötétségben. Nem jutott azonban messzire, amikor megérezte, hogy valaki elállja az útját.

Felnézett, és egy hatalmas minotauruszt látott maga előtt. Olyan magas volt, mint a hegy, amelyen a vörössárkány, Malys teteme nyugodott. Szarva a csillagokig ért, bundája éjfekete volt. Bőrpáncélt viselt, amelyen fényes, ezüstszín csatok voltak.

– Sargas! – suttogta Galdar. Ép kezét vérző csonkjára szorította, térdre küzdötte magát, és meghajtotta a fejét. Szarva a földet érintette.

– Emelkedj fel, Galdar! – mennydörögte az isten, hangja messzire zengett a mennyekben. – Elégedett vagyok veled. Mindvégig hűséges maradtál hozzám, és szólítottál, amikor pedig azt sem tudhattad, hogy hallak téged.

– Köszönöm, hatalmas Sargas! – mondta Galdar, de nem mert felemelkedni, csak a fejét emelte fel valamennyire.

– A hitedért cserébe én visszaadom neked az életed – mondta Sargas. – Megajándékozlak az élettel, és egy új kardforgató kézzel.

– A kezemet ne, hatalmas Sargas! – mordult Galdar, és közben érezte, hogy fájdalom szorítja össze a mellkasát. – Elfogadom az életet, és ezentúl is hűségesen és becsülettel szolgállak majd téged, de a kezemet elvesztettem, és nem is akarom visszakapni.

Sargas csalódottnak tűnt. Végül így szólt Galdarhoz.

– A minotauruszok népe végre levetette magáról azokat a béklyókat, amelyek oly sok évszázadon át akadályozták őket, és nem engedték, hogy szabadok legyenek. Most azonban kitörtünk a szigetek közül, ahová oly régen bebörtönöztek minket, és útra keltünk, hogy elfoglaljuk végre a minket megillető helyet ezen a hatalmas földrészen. Szükségem van olyan bátor és hűséges harcosokra, mint te, Galdar. De egészben van rájuk szükségem, nem megnyomorodva.

– Köszönöm neked, ó Sargas! – mondta Galdar alázatosan. – De ha neked harcosok kellenek, én megtanulok fegyvert forgatni a bal kezemmel is, és még különb harcos leszek, mint eddig voltam.

Galdar megfeszült, mert egy pillanatig azt hitte, az isten lesújt rá merészségért. De nem hallott semmit, ezért felnézett.

Sargas mosolygott. Mosolya halvány volt, komor, de mégiscsak mosoly.

– Legyen hát, ahogyan te akarod, Galdar! Szabad vagy, te határozhatod meg saját sorsodat.

Galdar mélyet lélegzett, és hosszan felsóhajtott.

– Ezért, hatalmas Sargas – mormolta megkönnyebbülten –, életem végig hálás leszek neked.