* * *

Galdar pislogott, majd felemelte a fejét a nedves homokból. Nem emlékezett rá, hogy hol volt, hogy hogyan került ide, és el sem tudta képzelni, miért fekszik itt a földön, és miért szundikál, a nap kellős közepén. Minának szüksége lehet rá. Nagyon dühös lesz, ha megtudja, hogy ő itt lustálkodik. Talpra ugrott, és ösztönösen az övéhez nyúlt, hogy megigazítsa kardhüvelyét.

Nem volt kardja. Keze sem volt, amivel megmarkolhatta volna. Levágott karja ott feküdt a homokban a lába előtt. Galdar odanézett a csonkra, ahol valaha a jobb karja volt, aztán lenézett a vérre a homokban, és egyszeriben minden eszébe jutott.

A minotaurusz teljesen egészségesnek érezte magát, kivéve, hogy hiányzott az egyik karja. A csonk begyógyult. Körbenézett, köszönetet akart mondani az istennek, de az eltűnt. Mind eltűntek, azok is, akik a kőpadokon ültek. Senki sem volt rajta kívül az arénában, csak az elf király holtteste feküdt ott valamivel távolabb, és… és ott állt az a különös elf az ifjú arcával, és ősöreg szemével.

Lassan, esetlenül, Galdar lenyúlt a bal karjával, és felemelte a kardját. Kibújt a kardhüvelyből, és átfordította a másik oldalára, így az most a jobb csípőjén lógott, és néhány ügyetlen próbálkozás után végre sikerült kardját a hüvelybe csúsztatni. A fegyver egyáltalán nem volt jó helyen ezen az oldalon, kényelmetlen volt, valahogyan furcsa és idegen. De majd hozzászokik. Ezúttal hozzá fog szokni. A levegő már nem volt olyan meleg, mint ahogyan emlékezett rá. A nap már eltűnt a hegyek mögött, és lassan mélyültek az árnyak, a közelgő éjszakát jelezték. Igyekeznie kellett, ha meg akarja találni a lányt. Most azonnal útnak kell indulnia, ameddig még van elég fény, ameddig még nappal van.

– Te valóban hűséges barát vagy, Galdar – mondta halkan Paladine, amikor a minotaurusz ellépett mellette.

Galdar csak felmordult, és tovább folytatta útját, követve a lány nyomait, s a vérfoltokat. Takhisis vérét.