7. Egy váratlan utazás

Miután az időutazó szerkezet működésbe lépett, Tasslehoff Fúróláb csupán két dolognak volt tudatában. Az egyik az áthatolhatatlan sötétség, amely körülvette, a másik pedig Talány, aki rémülten sikított bele éppen a bal fülébe, miközben kétségbeesetten szorította az ő bal karját. De olyan szorosan, hogy a surranó ujjai és keze teljesen elzsibbadtak. Persze Tas többi része sem igazán érzett semmit, sem maga alatt, sem maga felett, sem maga mellett – kivéve Talányt. Azt sem tudta volna megmondani, hogy fejjel lefelé lóg-e, vagy lábbal lefelé, esetleg a kettőt egyszerre.

Ez az izgalmas és szórakoztató helyzet egészen hosszú ideig tartott, olyan hosszú ideig, hogy Tas egy idő után már unni is kezdte. Azért még egy surranó is csak egy bizonyos ideig szereti bámulni az áthatolhatatlan sötétséget, aztán önkéntelenül is vágyakozni kezd valami látnivaló után. Még az időben és térben való sodródás (már ha egyáltalán ezt csinálták éppen, de ebben Tas nem volt egészen biztos) is hamar egyhangúvá válhat, ha ez minden, amit csak tehetsz. Végül az is az eszébe ötlött, hogy még az sem olyan borzalmas, ha egy óriás tapossa agyon az embert. Már ha a másik lehetőség az, hogy egy gnóm visít az örökkévalóságon át a fülébe (a gnómoknak elképesztően erős tüdeje volt amúgy is), miközben valósággal letépi a kezét a csuklójánál fogva.

Ez az egyre elviselhetetlenebbé váló állapot még egészen sokáig folytatódott, amíg végül Tasslehoff és Talány becsapódtak, és átbucskáztak a fejükön. Közben valami puhát, és enyhén szúrósat éreztek mindenhol maguk körül, és ennek a valaminek olyan szaga volt, mint a sáros földnek és tűleveleknek.

A zuhanás nem volt éppen fájdalommentes, és egy jó időre megváltoztatta Tasslehoffnak az unalomról alkotott, cseppet sem hízelgő véleményét, de nem utolsósorban végre elhallgattatta a visító gnómot.

Tasslehoff a hátán feküdt, és próbálta visszanyerni a lélegzetét, lélekben felkészülve arra, hogy minden bizonnyal ezek lesznek utolsó pillanatai ebben az életben. Felnézett, arra számítva, hogy mindjárt meglátja Káosz hatalmas lábát maga fölött. Tasnak csupán néhány pillanata maradt, hogy megpróbálja elmagyarázni a helyzetet Talánynak, aki sajnos rövid időn belül ugyancsak meg fog halni, amikor az óriás széjjellapítja őket.

– Hősi halált fogunk halni – mondta Tasslehoff, ahogy elég erőt érzett magában, hogy végre megszólaljon.

– Micsoda? – sivította Talány.

– Mondom: hősi halált fogunk halni – ismételte Tasslehoff.

Aztán egyszerre rádöbbent: talán mégsem fognak.

Mivel azzal volt elfoglalva, hogy megpróbálja felkészíteni önmagát és a gnómot az elkerülhetetlen, borzalmas végzetre, Tasslehoff nem is igazán törődött azzal, hogy körülnézzen. Arra számított, hogy Káosz vörösen izzó talpán kívül nem is látnak majd mást. Így azonban, hogy az első pillanatok már elmúltak, nem egy talpat látott maguk fölött, hanem fenyőfákat, amelyeknek sötétzöld lombját zúgva rázta a viharos szél.

Tasslehoff megtapogatta a fejét, hogy vajon van-e rajta dudor az eséstől. Azt jól tudta még korábbi tapasztalataiból, hogy a fejen támadó dudoroktól egészen elképesztő dolgokat láthat a surranó. Bár azok általában inkább fényes csillagok szoktak lenni, nem pedig hulló fenyőtüskék és esőcseppek. Akárhogy is vizsgálódott is azonban, egyetlen dudort sem talált.

Hallotta, amint Talány mély, hörgő levegőt vesz, minden bizonnyal azért, hogy újra felsikítson, fület repesztően. Gyorsan feltartotta a kezét, hogy beléfojtsa a készülő sikolyt.

– Cssssss! – suttogta feszülten. – Azt hiszem, hallottam valamit.

Az igazság persze az volt, hogy Tasslehoff nem hallott semmit. Vagyis természetesen az esőt, a fák susogását, a tűlevelek ropogását igen, de semmi olyat, amit fenyegetőnek ítélt volna, bár igyekezett úgy tenni, mintha ez lenne a helyzet. De ezt természetesen csakis azért csinálta, hogy elhallgattassa a gnómot, legfőképpen a visítását.

Sajnálatos módon, ahogy ez ilyenkor lenni szokott, azonnal bűnhődnie is kellett ezért a kis hazugságért. Abban a pillanatban, amikor kimondta, hogy hall valamit, ami aggodalomra adhat okot, valóban meg is hallott valamit, ami eléggé baljósan hangzott. Acél csendült acélon, aztán pedig egy hatalmas robbanás, ami földdarabokat hajított szerteszét.

Tas tapasztalatai alapján, amelyet igazi háborús hősként szerzett, csakis kétféle dologról lehetett itt szó. Kardokról, lándzsákról, amelyek egymás útjába akadtak, illetve tűzgolyókról, amelyeknek mindegy, hogy mi akad az útjukba. Azután újabb visítást hallott, de szerencsére ezúttal nem Talány volt. A visítás jóval távolabbról hallatszott, és úgy hangzott, mint egy haldokló goblin hangja. Ezt megerősítette a szag is, amelyről Tasnak azonnal égett szőr és égett goblin jutott az eszébe.

A visítás rövidesen abbamaradt, majd hatalmas dübörgés és recsegés hallatszott, mintha egy egész seregnyi lény rohant volna át az erdőn, összetaposva a száraz tűleveleket. Tasslehoff, arra gondolt, hogy talán ezek is goblinok lehetnek, és felismerte azt, hogy ez most a lehető legalkalmatlanabb időpont volna a számukra ahhoz, hogy goblinokkal találkozzanak. Különösen olyanokkal, akiket éppen most égettek meg egy tűzgolyóval. A surranó hasra vágta magát, és bekúszott az egyik fenyő alacsonyan lógó, vaskos ága alá, és maga után ráncigálta a tiltakozó Talányt is.

– Hol vagyunk? – kérdezte a gnóm, és felemelte a fejét a sárból, amelyben addig hevert. – Hogy kerültünk ide? És mikor megyünk vissza?

Igen, valóban ezek voltak a leghelyénvalóbb, legértelmesebb kérdések, amiket most fel lehetett tenni. Egy gnómban aztán meg lehet bízni, gondolta Tas, hogy azonnal megleli minden gond és baj gyökerét. De legalábbis rákérdez.

– Sajnálom – motyogta Tas, miközben kilesett a sűrű ágak közül, megpróbálva kideríteni, hogy mi is folyik körülöttük. A dübörgés és recsegés egyre hangosabb lett, ami azt jelentette, hogy a lények éppen feléjük közeledtek. – De fogalmam sincs. Semennyi se.

Talány eltátotta a száját. Az álla a végén egészen a földig leért, és amikor végül beszélni kezdett, a surranó észrevette, hogy újból sáros lett.

– Mi az… hogy érted azt, hogy fogalmad sincs? – nyögte, és nyelt egyet, de azt is felháborodva. – Hiszen te hoztál ide bennünket!

– Nem – mondta Tas ártatlan nyugalommal. – Én aztán nem. Ez hozott ide minket – az időutazó szerkezetre nézett, amely még mindig ott volt a jobb kezében. – Pedig nem így kellett volna neki.

Látva, hogy Talány újabb mély levegőt vesz, Tas mélyen a szemébe nézett, és igyekezett szigorú arcot vágni.

– Tehát mégsem sikerült megjavítanod.

Talányból úgy szakadt ki a levegő, akár egy leeresztő léggömbből. A szerkezetre meredt, és motyogni kezdett magában mindenféle hiányzó tervrajzokról, meg munkavezetőkről és műszaki koncepciókról, végül kinyújtotta földes tenyerét.

– Add ide! Meg kell néznem.

– Köszönöm, azt inkább nem – mondta Tasslehoff, és egy erszénybe rejtette a szerkezetet, utána pedig gondosan bekötötte az erszény száját. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha nálam lesz. De most csendet! – Tas visszafordult, hogy tovább leselkedjen az ág alól. A gnómra nézett, és az ajkára tette a kezét. – Észre ne vegyék, hogy itt vagyunk.

A legtöbb gnómmal ellentétben, akik semmit sem látnak abból a világból, ami a Ráseránts-hegyen kívül terül el, Talány világlátott gnómnak számított. Jó néhány kalandban volt már része, de ezek egyikét sem élvezte kimondottan. Kényelmetlen, zavaró dolgok voltak ezek a kalandok. Sosem hagyták őt rendesen dolgozni. De a legfontosabbakat megtanulta – minden kalandot úgy lehet a legjobban túlélni, ha a gnóm elrejtőzik egy sötét, félreeső, és rendszerint kényelmetlen helyen, és befogja a száját. Ehhez mostanra már igen jól értett.

Olyannyira, hogy amikor Tasslehoff, aki egyáltalán nem szeretett hosszabb ideig meglapulni, hirtelen megmozdult, és vidám kiáltozással az erdőből kilépő két ember elé akart sietni, a gnóm volt az, aki akkora erővel, amit csakis a rettegés kelthetett benne, visszarántotta a surranót a fa alá.

– Ó, hogy azzal a gőzzel vert, csavaros istencsapása! Mi a fenét csinálsz? – sziszegte Talány.

– Ezek nem megpörkölt goblinok, mint először gondoltam – suttogta vissza Tas, és előremutatott. – Az a férfi ott egy solamniai lovag. Ez látszik a mellvértjéről. Az a másik pedig egy varázsló. A köpenye alapján nem is lehetne más. Csak köszönni akarnék nekik, és udvariasan bemutatkozni, ahogyan illik.

– Hát, ha van egy dolog, amit megtanultam eddigi utazásaim során – lehelte Talány, és közben a szemét forgatta –, az az, hogy sohase mutatkozz be olyan valakinek, aki kardot tart a kezében, vagy egy varázsló köpenyét hordja. Menjenek csak tovább a saját útjukon, mi meg a miénken, én azt mondom.

– Szóltál? – kérdezte a különös varázsló, és társához fordult.

– Nem én – mondta a lovag, és felemelt karddal, összehúzott szemmel pillantott körbe.

– Valaki pedig egészen biztosan mondott valamit – szólt sötéten a varázsló. – Jól hallottam a hangokat.

– Én semmit sem hallok a saját szívverésemen kívül – mondta a lovag, majd megtorpant, úgy is körbeforgatta a fejét, hallgatózott, azután vállat vont. – Nem, a világon semmit sem hallok. Milyen volt a hang? Goblinok?

– Nem – felelt a varázsló, és az árnyakat méregette a fák között.

A lovag nyilvánvalóan solamniai lehetett, legalábbis a külseje alapján, mert hosszú, szőke haja volt, amit a tarkóján összefogva viselt, hogy ne akadályozza őt a harcban. Szeme kék volt, éberen és feszülten csillogott. A vállvasához erősített köpeny valaha talán vörös színű lehetett. Mostanra azonban annyira összekoszolódott, bekormozta a füst, és eláztatta a vér, hogy eredeti színe már egyáltalán nem látszott a párás levegőben. A köpeny szegélyén és a gallérján vékony aranycsík látszott.

– Oda nézz! – mondta álmélkodva Tasslehoff, és szemei tágra nyíltak. – Raistlin botja van nála!

– Ami a legkülönösebb – mondta éppen a mágus –, hogy úgy hangzott, akár egy surranó.

Tasslehoff a szája elé kapta a kezét, és befogta. Talány csak a fejét csóválta, és riadt arccal figyelt.

– Ugyan hogy kerülne ide egy surranó, egy csatatér közepére? – kérdezte mosolyogva a lovag.

– Hogyan kerül egy surranó egyáltalán bárhová is? – kérdezett vissza élesen a mágus –, már kivéve, hogy bajba keverje azokat, akik vannak annyira szerencsétlenek, hogy összeakadjanak vele.

– Milyen igaz – sóhajtotta szomorúan Talány.

– Milyen udvariatlan – mormolta Tasslehoff. – Talán mégsem fogok bemutatkozni nekik, ezek után.

– Nos, a lényeg tehát, hogy nem goblinokat hallottál – bólintott a lovag. Hátrapillantott a válla fölött. – Gondolod, hogy végeztünk velük? Minddel?

A lovag a Korona lovagjainak páncélját viselte. Tas először azt gondolta, hogy idősebb férfi, mert a haja több helyen is őszült már, de miután jobban megnézte magának, Tasnak rá kellett döbbennie, hogy sokkal fiatalabb annál, mint amennyinek látszik. A szemében volt valami, amitől idősebbnek tűnt – valami szomorú fény. És az a szempár fáradt volt, olyan fáradt, amilyen csak egy idős ember szeme szokott lenni egy hosszú, keserves élet után.

– Egy időre végeztünk velük – mondta a mágus. Lassan leereszkedett egy fa törzse mellé, és gyengéden magához ölelte a botját.

Igen, ez valóban Raistlin botja volt. Tasslehoff nagyon jól ismerte Magius pálcáját, tetején a kristálygömbbel, egy aranysárkány karmai közé zárva. Emlékezett rá, milyen sokszor próbálta megfogni azt a kristályt, és minden egyes alkalommal kapott egy nagyot a kezére.

– És hányszor láttam már Raistlint, ahogyan így tartja azt a botot – mondta Tasslehoff halkan, inkább csak magának. De az a varázsló minden kétséget kizáróan nem ő. Talán ellopta valahogyan Raistlin botját. Ha ez így van, Raistlin bizonyára tudni akarná, kicsoda ez a tolvaj.

Tas a fülét hegyezve figyelt, ahogyan az a régi surranó-szólás-mondásban is van.

– Az ellenség most már megismerte, és megtanulta félni kardunk és mágiánk erejét – mondta éppen a mágus. – Sajnos a goblinok legalább ennyire félnek a saját parancsnokaiktól is. Azok pedig rövidesen ismét utánunk kergetik majd őket, meglásd.

– Időre lesz szükségük, hogy újra összeverődjenek, és megindulhassanak – mondta a lovag, és ő is leguggolt a fa mellé. Felvett egy maréknyi tűlevelet, és elkezdte vele letörölni a vért a kardjáról. – És ez elég időt biztosít nekünk a pihenésre, aztán megpróbáljuk megtalálni a csapatunkat. Vagy közben ők találnak meg minket. Nyilván már most is kutatnak utánunk.

– Kutatnak utánad, Huma – mondta a mágus keserű mosollyal. Hátradőlt a fa mellett, és fáradtan lehunyta a szemét. – Engem már nem fognak olyan elszántan keresni, ezt elhiheted.

A lovagnak láthatóan rosszulesett ez a megjegyzés. Az arca elkomorult, és úgy tett, mintha csak a kardjára figyelne, erősen dörzsölte a széles pengét.

– Meg kell értened őket, Magius… – kezdte.

– Huma… – ismételte suttogva Tas. – Magius… – csak bámulta a két férfit, és pislogott, szája elnyílt. Aztán lenézett a kezében

lévő időutazó szerkezetre. – Csak nem lehetséges, hogy…?

– Nagyon is megértem őket, Huma – felelte Magius. – A legtöbb solamniai lovag ostoba, babonás ember. Elhiszik az összes sötét történetet és mesét a varázslókról, amit a kocsmában mesélnek, hogy szórakoztassák és megijesszék egymást ezekkel az ostobaságokkal. Aminek következtében a lovagok elvárnák tőlem, hogy éjszaka meztelenül szökelljek a tűz körül a táborban, miközben motyogok és a kezeimmel hadonászok. Ó igen, és botom egyetlen intésével tarajos gőtévé változtatom azt, aki csúnyán néz rám. Nem mintha ezt nem tudnám megtenni, ha akarnám – mondta Magius, majd összevonta a szemöldökét, és sötéten elmosolyodott. – És nehogy azt hidd, hogy nem fordult már meg a fejemben! A legtöbb lovag számára előrelépés volna, ha csak egy fertályórát is tarajos gőte alakjában töltene. Bölcsebbé válna tőle, az már biztos.

– Nem hiszem, hogy szívesen választanám egy tarajos gőte életét – vont vállat Huma.

– Mert csupán te egyedül vagy más, mint ők, barátom – mondta Magius, és hangja jóval barátságosabbá vált. Felemelte a kezét, és a lovag karjára tette. – Te nem félsz az új dolgoktól. Nem félsz attól, amit nem vagy képes megérteni. Még gyermekkorodban sem féltél attól, hogy a barátom légy.

– Majd te megtanítod őket, hogy másképpen gondolkozzanak a varázslókról – mondta Huma, és megszorította barátja kezét. – Megtanítod, hogy tiszteljék és becsüljék a mágiát, és azokat, akik uralni képesek.

– Én ugyan nem – mondta hűvösen Magius. – Engem egyáltalán nem érdekel, mit gondolnak rólam. Ha bárki is képes lesz megváltoztatni az ósdi, korlátolt és elavult nézeteiket, az te leszel, Huma. És jobban teszed, ha igyekszel, barátom – tette még hozzá, és eddig vidám hangja most elkomorult. – A Sötétség Királynőjének hatalma napról napra nő. Hatalmas seregeket szervez maga köré. Sok ezernyi gonosz lény szegődik a szolgálatába, és kész akár az életét is áldozni érte. Ezek a goblinok annak előtte nem mertek volna megtámadni egy csapat lovagot, de te magad is láttad, milyen vadul és elszántan rontottak ránk ma reggel. Kezdem azt hinni, hogy valójában nem is a korbácstól félnek, hanem a Sötétség Királynőjének haragjától, amely lesújtana rájuk, ha kudarcot vallanának.

– Mégis el fog bukni. El kell buknia, Magius – mondta Huma. – Neki és gonosz sárkányainak ki kell takarodniuk ebből a világból, vissza az Abyssba. Mert ha nem győzzük le őt, ránk is olyan élet vár, mint ezeké a szerencsétlen goblinoké: félelem és szenvedés lesz a sorsunk – Huma sóhajtott, megcsóválta a fejét. – Bár be kell vallanom neked őszintén, barátom, nem igazán tudom, hogyan vihetnénk ezt véghez. A szörnyetegek seregeinek száma szinte végtelen, az erejük messze meghaladja…

– De te le fogod őt győzni! – kiáltotta Tasslehoff, aki nem volt képes tovább visszafogni magát. Kiszabadult Talány kétségbeesett szorításából, valahogyan lábra küzdötte magát, és kilépett a fenyőágak alól.

Huma felugrott, és egyetlen, gyors mozdulattal előrántotta kardját. Magius is felemelte a botját. A surranó felé nyújtotta, és szavakat kezdett mormolni, amelyeket Tas azonnal felismert a jellegzetes hangsúlyról és a hangokról: a mágia nyelve volt. Tudván, hogy talán már neki sincsen sok ideje hátra, mielőtt tarajos gőtévé változtatnák, Tasslehoff villámgyorsan hadarni kezdett sivító hangján.

– Egy seregnyi hős élén fogtok majd harcba szállni, és te megküzdesz majd magával a Sötétség Királynőjével, és bár meg fogsz halni, Huma, és te is, Magius – ezt egyébként tényleg nagyon sajnálom –, végül az összes gonosz sárkányt vissza fogod… hopp…

Több dolog is történt egyszerre, amikor Tasslehoff azt mondta, hogy „hopp". Két nagy, szőrös és büdös goblinmancs ragadta meg Talányt, míg egy harmadik sárga bőrű, nyáladzó pofájú goblin Tasslehoffra vetette magát.

Mielőtt a surranó még előránthatta volna a fegyverét, és mielőtt Talány újból mély levegőt vehetett volna, egy fényes villámnyaláb csapott ki a varázsló botjából, és eltalálta azt a goblint, aki Talányt tartotta a markában. Huma egyetlen mozdulattal keresztüldöfte azt a goblint, aki megpróbálta magával rángatni Tast.

– Rövidesen lesz itt még több goblin is – mondta komoran Huma. – Jobb lesz, ha igyekszel minél messzebbre kerülni innen, surranó.

Goblinlábak csattogása hallatszott a fák között, morgó hangok és vonyítások visszhangzottak az erdőben, halált ígérve minden élőnek. Huma és Magius egymásnak vetették a hátukat, Huma a kardját tartotta a magasba, Magius pedig a botját.

– Cseppet se aggódjatok! – rikkantotta Tasslehoff. – Nálam van a késem. Még neve is van, úgy hívják, hogy… – elkezdett kotorászni az egyik erszényében, aztán egy másikban, de keresgélés közben sem hallgatott el. – Szóval még Caramon nevezte el, ti persze nem ismeritek Caramont…

– Megőrültél? – visította Talány, akár egy déli szünetet jelző gőzsíp a Ráseránts-hegyen, amely síp, egyébiránt, sohasem pontban délben jelzett.

Egy kéz érintette meg Tasslehoffot a vállán. Egy hang súgott a fülébe:

– Nem most. Még nincs itt az idő.

– Hogy mit mondasz? – fordult meg Tasslehoff, hogy megnézze, ki szólt hozzá.

És csak fordult. És továbbfordult.

Aztán nem mozdult, de most már a világ forgott, és az egész csak kavargó színek összevisszasága volt, és ő megint nem tudta, hogy fejjel lefelé forog-e vagy a talpával lefelé. Ám Talány újra ott volt mellette, és sivított, és minden nagyon, de nagyon sötét lett.

S ott, a sötétségben, a forgásban és a sivításban Tasslehoffban egyre zúgott egy fontos, mindennél többet érő gondolat. Ő pedig minden erejével kapaszkodott bele, akár az életébe.

Megtaláltam a múltat!