* * *

Ezután Gerard a hajdani piactér felé vette az útját, ahol a sereg parancsnoki hivatala állította fel sátrait, gyakorlatilag újrateremtve ezzel a Nagysátrat. Az árusok asztalait és bódéit ugyan elhordták, de az egymás mellett álló, ponyváiknál összeerősített sátrak éppen úgy néztek ki, mintha piaci árusok kínálnák alattuk portékáikat. Itt osztották most szét a lovagok és a katonák között azoknak a vasalt faládáknak a tartalmát, amit egy csapat lovag Palanthasból hozott idáig.

Gerard, miközben a sorban állt, egyfajta komor elégedettséget érzett magában azért, amiért elfogadja a sötét lovagok acélpénzét. Abban nem kételkedett, hogy keményen megdolgozott ezért a zsoldért. A pénzre amúgy is szüksége lesz, ha vissza akar jutni Lord Ulrich kastélyához, vagy akárhová, ahol mostanság a solamniai lovagok gyülekeztek.

Miután felvette a pénzét, továbbindult a nyugati kapu és a szabadság felé. Eltökélte magát, hogy nem gondol többet Odilára, sőt igyekszik minél gyorsabban kiverni a fejéből a nőt. Vértjének nagy részétől megszabadult – elhajította alkarvédőit, lábvértjét, még a láncingét is, csak a mellvértet és a sisakot tartotta meg. A páncél megfelelő öltözék híján elég kényelmetlen volt, de Gerardnak szembe kellett néznie azzal a lehetőséggel is, hogy Galdar egyszer csak megunja, hogy mindig csupán az árnyak közül figyelheti őt, és egész egyszerűen megpróbálja hátulról leszúrni.

A két torony alakja, amelyek két oldalról határolták a nyugati kaput, élesen és feketén rajzolódott ki a vöröses fényben, amely a város nagy részét körülölelő, izzó lávatengerből eredt. A kapukat már bezárták. Az őrök nem is voltak hajlandóak kinyitni őket, amíg alaposan végig nem mérték Gerardot, és amíg a lovag el nem mondta nekik, hogy hová készül az éjszaka közepén. Gerard elmondta, hogy üzenetet visz Jelekbe, hogy aztán abból a városból is minél előbb továbbadhassák dicsőséges győzelmük hírét. Az őrök jó utat kívántak neki, és kinyitották a nagykapuba vágott kis rácsos ajtót, hogy azon át engedjék ki.

Gerard visszanézett, és látta, ahogyan Sanction falain felsorakoznak az őrök, járőrözve és egymást váltva. Magában, komoran és kényszerűen bár, de fejet kellett hajtania Mina vezetői képességei előtt, és hogy milyen mértékben volt képes rendet és fegyelmet tartani egy ekkora seregben.

– Minden egyes nappal egyre erősebb és hatalmasabb lesz, amíg ebben a városban marad – morogta sötéten Gerard, miközben kivezette a lovát a városkapun. Előtte ott volt a kikötő, és azon túl az Új-tenger sötét, végtelen hullámai. A sós, párás szél most kifejezetten jólesett neki a városbéli levegő után, ahol minden utca és ház kénkőtől meg hamutól bűzlött, a vulkánok és a láva miatt. – Na és hogyan is szállhatnánk szembe vele?

– Sehogyan.

Gerard megdermedt. Hatalmas alak állta el az útját. A lovag azonnal felismerte a hangot, és érezte, hogy lova is felismerte a minotaurusz szagát. A ló felhorkant, és hátrálni kezdett, Gerardnak pedig mindkét kezével erősen kellett kapaszkodnia, ha fenn akart maradni a nyeregben. Ebben a kétségbeesett pillanatban elvesztette a lehetőségét, hogy nekirontson a minotaurusznak, és keresztültaposson rajta, vagy elvágtasson mellette.

A minotaurusz odalépett hozzá, szőrös arcát halványan megvilágította a láva pokoli izzása, amely vérvörös hajnallá varázsolta Sanction minden egyes éjszakáját. Galdar egyik kezével megragadta a ló kantárját.

Gerard kardot rántott. Kétsége sem volt afelől, hogy ez az utolsó találkozása ezzel a szörnyeteggel, és azt is sejtette, hogyan fog végződni ez a találkozás. Hallotta ő is a történeteket arról, hogyan vágott ketté Galdar egy páncélos lovagot hatalmas kardjának egyetlen csapásával. Elég volt egy pillantást vetnie a minotaurusz erőtől dagadó karjára, és a szőrös mellkason kirajzoló vaskos izmokra ahhoz, hogy belássa, a történet mesélője aligha hazudott neki.

– Ide hallgass, Galdar! – mondta Gerard, megelőzve a minotauruszt, aki éppen mondani akart valamit. – Épp elég szentbeszédet végig kellett már hallgatnom, a gyomrom kavarog tőlük. Abból is elegem van, hogy éjjel és nappal figyeli valaki minden egyes lépésemet. Te jól tudod, hogy solamniai lovag vagyok, akit azért küldtek ide, hogy Mina után kémkedjen. Én pedig tudom, hogy te tudod, úgyhogy vessünk is véget ennek az egésznek itt és most…

– Szívesen megküzdenék veled, solamniai – szólalt meg Galdar mély hangján, és arca szokatlanul komornak tűnt. – Szívesen végeznék is veled, de nem tehetem.

– Erre már én is rájöttem – bólintott Gerard, és lassan leengedte a kardját. – De megkérdezhetem, hogy miért?

– Te is őt szolgálod. Teljesíted az akaratát.

– Ugyan, Galdar, mind a ketten tudjuk, hogy nem azért indulok útnak, hogy Mina üzenetét… – Gerard folytatta volna, de aztán elhallgatott, mert hirtelen maga is összezavarodott. Tulajdonképpen mit keres itt, és miért alkudozik egy minotaurusszal a saját haláláért?

– Amikor azt mondtam, őt, nem Minára gondoltam – mondta Galdar. – Hanem az Egy Istenre. Hát soha nem gondoltál még arra, hogy vajon mi a valódi neve?

– Az Egy Istennek? – Gerard egyre kényelmetlenebbül érezte magát, hogy egy minotaurusszal társalog Sanction kapujában. – Nem. Hogy teljesen őszinte legyek, annyira érdekel engem ez az egész, mint egy integető surranó az…

– Takhisis – mondta Galdar.

– …úton – fejezte be Gerard, aztán döbbenten elhallgatott.

Ott ült a lován, a városból kivezető úton, a vöröslő éjszakában, és arra gondolt, hogy mennyire egyszerű, és mennyire érthető így az egész. Így végre mindennek értelme van, kegyetlen, sötét, hátborzongató értelme. A minotaurusznak meg sem kellett kérdeznie, hogy elhiszi-e neki, amit az imént mondott. Valahol a lelke mélyén Gerard mindvégig gyanította ezt az igazságot. Talán, mint mindenki más is, szerte Krynnen.

– Miért mondod el ezt nekem? – kérdezte Gerard.

– Én nem ölhetlek meg téged – mondta zordan a minotaurusz. – De a lelkedet megölhetem. Azt az erőt, ami hajt előre. Tudom, mire készülsz. Üzenetet viszel attól a nyomorult elf királytól a népének. Az a féreg azért könyörög, hogy jöjjenek el érte, és mentsék meg őt. Ugyan mit gondolsz, miért éppen téged választott ki Mina arra, hogy börtönbe zárd azt az elfet, ha nem azért, hogy aztán elvihesd az üzenetét? Ő azt akarja, hogy az elfek mind jöjjenek ide. Minden elf, aki csak megmaradt Krynnen! Minden egyes solamniai lovag, aki még életben van. Hozd őket ide mind, hogy tanúi lehessenek Takhisis királynő dicsőséges eljövetelének az új szem éjszakáján!

A minotaurusz elengedte a kantárszárat.

– Indulj csak, solamniai, vágtass el az álmaid és a reményeid felé, álmodozz csak győzelemről és dicsőségről! Tudd, miközben a lovadat hajszolod, hogy minden álmod csak por és hamu, semmi más! Takhisis irányítja a sorsodat. Bármit teszel is, az ő nevében teszed. Akárcsak én.

Galdar gúnyosan tisztelgett a lovagnak, azután megfordult, és elindult vissza Sanction városába.

Gerard felnézett az égre. A Végzet Uraiból feltörő füstfelhők elhomályosították az eget, nem látszottak odafenn a csillagok, sem a hold. Az ég szürke és fekete volt odafenn, a mélyben pedig soha ki nem alvó tűz izzott. Valóban igaz volna, hogy valahonnan fentről Takhisis figyeli minden lépését? Tud mindent, amit ő tudott, és azt

is, amit ezután akart csak megtenni?

– Vissza kell mennem – suttogta Gerard, és megborzongott. – Figyelmeztetnem kell Odilát. – Megfordította a lovát, azután megállt. – De talán Takhisis éppen ezt akarja tőlem. Ha most visszamegyek, talán majd gondoskodik arról is, hogy ne legyen többé lehetőségem beszélni Samarral. Odiláért most nem tehetek semmit. Tovább kell mennem. – Újra az út felé fordította lovát, de képtelen volt elindulni. – És ha Takhisis azt akarja, hogy beszéljek az elffel? Galdar is ezt mondta. Akkor talán mégsem kéne ezt tennem! Ugyan honnan tudhatnám, mit kell tennem? S mi van akkor, ha valójában nem is számít, hogyan döntök?

Gerard ezen a ponton felhagyott a gondolkozással.

– Galdarnak volt igaza – morogta keserűen. – Szívességet tett volna nekem azzal, ha egy egyszerű, közönséges kétkezes karddal kihasítja a beleimet. De a penge, amit most a lelkemben hagyott, mérgező, és sohasem szabadulhatok meg tőle. Mihez kezdjek? Mit tehetek egyáltalán?

Erre csakis egy választ tudott adni, azt, amit Odilának is elmondott.

Azt kellett követnie, amit a szívében érzett.