5. A sövénylabirintus

Tasslehoff Fúróláb ebben a pillanatban éppen rendkívül szédült, a feje kóválygott, mindenfelé csak gomolygó ködöt látott, és még a hasa is görcsbe rándult. Mindezen érzetek közül leginkább a kóválygással voltak gondjai, mert így képtelen volt tisztán gondolkodni. Az egyszerű, durva fapadló, és a jó, kemény anyaföld valaha egészen közönséges dolgoknak számítottak az életében. Most Tasslehoff valósággal rajongva, szeretőn és vágyakozva idézte fel magában a padlót, vagy egyáltalán bármiféle szilárd talajt, amin megvethette volna a lábát.

Arra is vágyakozva gondolt, hogy milyen jó is lenne, ha a lába visszatérne az őt leginkább megillető helyre, ahol a láb általában van, és nem a feje helyén akarna állandóan lenni, amit mostanában csinált folyton. Akárhányszor is kereste odalent, valahogyan mindig odafent akadt rá. Az egyetlen jó dolog, ami mostanában vele történt, hogy Talány már teljesen rekedtre visította magát, ezért most csak elhaló, károgó hangokat volt képes kiadni.

Tasslehoff mindenért az időutazó szerkezetet hibáztatta. Azon töprengett szomorúan, hogy vajon ez a pörgés meg forgás, és azután földbe csapódás a-múlt, meg Krynn különböző pontjain örökké fog-e tartani, mert ez idővel azért elég unalmassá válhat. Azután arra jutott, hogy előbb vagy utóbb a szerkezetnek mindenképpen vissza kell őt juttatnia abba az időbe, amikor Káosz agyontapossa majd. Akárhogy is, egyáltalán nem érezte, hogy fényes jövő állna előtte. Vagy múlt.

Ezek a gondolatok jártak éppen a fejében, míg a feje megállás nélkül kavargott és száguldott keresztül az időn. Igyekezett alaposan végiggondolni mindent, még a kóválygás ellenére is, és hirtelen eszébe jutott valami. Talán annak a hangnak a gazdája, amit a fülében hallott már többször is, és akinek a kezét a vállán érezte, talán ő tehet valamit ezzel az örökkévaló pörgéssel meg forgással. El is határozta magában, hogy amint legközelebb földet ér (vagy akármit), mindent megpróbál majd, hogy végre beszélni is tudjon annak a hangnak meg kéznek a gazdájával.

Így is tett. Abban a pillanatban, ahogyan megérezte a lába alatt a szilárd talajt (áldott anyaföld!), azonnal megfordult – közben majdnem elesett –, hogy maga mögé nézzen.

De csak Talányt látta, meg Talány kezét, ami azonban nem az a kéz volt, amit ő keresett. Senki más nem volt a közelükben, és Tas azt is jól látta, hogy miért. Ő és a gnóm egy zöld, mezőszerű helyen álltak, amelyet néhol tűz égethetett feketére. Kicsivel távolabb kristályból emelt épületek falai csillogtak a lemenő nap utolsó sugarainak fényében. Narancsszínben fénylettek, meg lilában, meg néhol aranyban, attól függően, hogy a nap milyen színűre festette a kristályfalakat. A levegőben még mindig érezni lehetett a füst szagát, bár a tüzet, ami elemésztette itt a növényzetet, már egy ideje elolthatták. Tas hallott hangokat is, de elég távolról érkeztek.

Valahonnan egy furulya éles és vidám hangja hallatszott.

Tasslehoffnak valamiért az az érzése volt, hogy járt már itt valamikor. Vagy hogy majd fog valamikor erre járni. Ezzel a rengeteg időutazással a háta mögött már semmiben sem lehetett biztos. A hely kétségkívül ismerősnek tűnt, és a surranó már éppen el akart indulni, hogy keressen valakit, aki meg tudná mondani, hogy hol is vannak, amikor Talány rekedten felsipított.

– A sövénylabirintus!

Tas le-, azután körbenézett, majd felpillantott, és belátta, hogy Talánynak igaza van. Valóban ott álltak azon a helyen, ami a sövénylabirintusból maradt, miután a vörössárkányok elpusztították tüzes leheletükkel. A levelek alkotta sövényfalak a földig értek. Az utak, amelyek ott kanyarogtak és rejtőztek a falak között – egyre mélyebbre csalva a labirintusba azokat, aki beléptek a sűrű levelek borította bokrok közé –, most mind jól látszottak. Ez a labirintus már nem volt labirintus többé. Tas világosan látta a rajta átvezető, fehér kővel borított utakat a fekete sövénycsonkok között. Látott minden egyes kanyart, minden fordulót, minden rejtekutat, minden egyes zsákutcát. Látta az utat, ami a sövénylabirintus szívébe vezetett, és az egyetlen kijáratot is. Az ezüstpillér ott állt csupaszon, és minden varázslattól megfosztva, éppen a labirintus közepén. Tas tisztán látta, hogy csak kanyargott és kanyargott fölfelé, és a gyomra még most is megemelkedett, amikor eszébe jutott, hogyan vetette le magát a tetejéről, bele a füst és a lángok közé.

– Ó, egek! – nyöszörögte Talány, és Tasnak hirtelen eszébe jutott, hogy a sövénylabirintus feltérképezése Talány életcélja volt, amiből minden gnómnak csak egy lehet életében.

– Talány – mondta Tas szomorúan. – Én…

– Most mindent lehet látni – mondta a gnóm halkan.

– Tudom – bólogatott Tas, és megveregette a gnóm vállát. – De én.

– Akár el is sétálhatnék egyik végéből a másikig – folytatta Talány –, és sohasem tévednék el közben.

– Talán akad még számodra valami más… hasznos munka is – javasolta Tas, aki megpróbált segítőkész lenni. – Bár én a helyedben nem próbálnék megjavítani több varázstárgyat…

– Tökéletes! – lehelte Talány, és két kövér könnycsepp gördült ki a szeméből.

– Micsoda? – nézett rá meglepetten Tas. – Mi a tökéletes?

– Hol van az a papiros? – kérdezte hirtelen megélénkülve Talány. – Hol van a tintatartód és a tollad?

– De nekem sohase volt tintatartóm…

Talány végigmérte őt.

– Akkor ugyan mi hasznodat vehetném? Eh, mindegy – morogta, és legyintett. – Á, egy darab szén! Nos, jobb, mint a semmi. – A gnóm letottyant a megfeketedett földre. Kiterítette maga elé barna köpenyének bélését, felemelt egy darab szénné égett ágat, és lassan, megfontoltan rajzolni kezdte a leégett sövénylabirintus alaprajzát a köpenyére. – Ez így annyival könnyebb – motyogta magában. – Nem is tudom, miért nem gondoltam erre már korábban is.

Tasslehoff megérezte egy kéz ismerős érintését a vállán. Az időutazó szerkezet drágakövei megvillantak, majd felragyogtak, arany és lila színekkel, ahogyan a lemenő nap fénye is megcsillant rajtuk.

– Ég veled, Talány! – mormolta szomorúan Tasslehoff, miközben a sövénylabirintus útjai elkezdtek kavarogni és örvényleni a szeme előtt. A gnóm nem nézett fel. Elmélyülten böngészte a térképet.