* * *

Mint kiderült, a városőrség épülete mindössze néhány háztömbnyire délre volt a város nyugati kapujától. A lovag és az elf némán lovagoltak keresztül az utcákon, amelyek teljesen elnéptelenedtek, amikor a Mina serege bevonult a városba. Most lassan kezdtek újra megtelni élettel, bár a sötét lovagokon és a katonákon – az Egy Isten seregén – kívül senki sem járt rajtuk.

Gerard igyekezett óvatos lenni. Közben azt is figyelnie kellett, merrefelé tartanak, mert nem akart találkozni egyik lovaggal sem, így csak lassan tudtak haladni. Néha lopva hátrapillantott Silvanosheire, lelkében némi aggodalommal. Ilyenkor mindig azt látta, hogy az elf arca rezzenéstelen, állkapcsa megfeszül, szeme saját kezét nézi, amellyel a nyereg szélét markolta, de olyan erővel, hogy a bütykei is elfehéredtek.

– Nők – morogta Gerard, és kiköpött, ami pedig nem volt szokása. – Megtörténik ez mindannyiunkkal.

Silvanoshei ajkai keserű mosolyra húzódtak, és az elf, továbbra is kezét nézve, lassan megcsóválta a fejét.

Az elfnek ezúttal igaza volt, ezt Gerardnak is be kellett látnia. Hiszen ugyan ki mondhatta el magáról, hogy egy istennő csavarta el a fejét?

Ellovagoltak a nyugati kapu előtt. Gerardban egy pillanatra felmerült, hogy talán most alkalom kínálkozhatna arra, hogy ő és az elf megszökjenek ebben a felfordulásban, de aztán végül elvetette az ötletet. A város előtt vezető úton még mindig ott vonultak Mina katonái, és még többen maradtak odakint a harctéren, a városon kívül. S akárki mellett lovagoltak is el, az mind sötét, gyűlölködő pillantással mérte végig az elfet. Többen voltak, akik halkan átkozódtak is.

Gerard tehát végül úgy döntött, hogy Minának van igaza. Jelenleg valóban a börtön a legbiztonságosabb hely az ifjú elfnek. Már ha létezik egyáltalán biztonságos hely Silvanoshei számára Sanctionban.

A városőrök egy része elmenekült a városból, a többivel pedig már végeztek a városi harcok során. Most Mina egyik lovagja volt a városőrség parancsnoka. A lovag különösebb érdeklődés nélkül pillantott Silvanosheire. Türelmetlenül legyintett, amikor Gerard azt kérte tőle, hogy a fiatal elfet különleges gonddal őrizzék, és védjék meg minden lehetséges veszélytől. A lovag végül csak intett hüvelykujjával a cellák felé. Kis keresgélés után a kulcsok is előkerültek.

Gerard a cellasor leghátsó sarkában lévő, sötét cella felé vezette foglyát, remélve, hogy ott nem figyel rájuk senki.

– Nagyon sajnálom ezt az egészet, felség – mormolta Gerard.

Silvanoshei csak megvonta a vállát, és fáradtan leereszkedett arra a kőtömbre, amely itt ágyként szolgált. Gerard behajtotta a cellaajtót, és gondosan bezárta.

Silvanoshei lassan felemelte a fejét, amikor meghallotta, hogy a kulcs megcsikordul a zárban.

– Úgy hiszem, hálával tartozom neked; amiért megmentetted az életemet.

Gerard felsóhajtott.

– Én pedig úgy gondolom, most azt kívánod magadban, bár hagytam volna, hogy azok végezzenek veled.

– Való igaz, egy kardszúrás kevésbé lett volna fájdalmas – bólintott Silvanoshei, és megrándult az arca, talán mosolyogni próbált.

Gerard lopva körbepillantott. Még mindig csak ketten voltak az egész börtönben.

– Felség – mondta halkan Gerard. – Segíthetek neked megszökni. Nem most azonnal – van még valami, amit el kell intéznem. De nemsokára.

– Köszönöm, lovag. De feleslegesen tennéd ki magad a veszélynek. Én nem szökhetek meg innen.

– Felség – kezdte Gerard, és a hangja most keményebb volt –, láttad őt, hallottad, hogy mit mondott. Semmi esélyed sincs nála! Nem szeret téged. Csak ezt az… istenét szolgálja, csak neki él, semmi és senki más nem érdekli.

– Nem csak az ő istene. Az enyém is – mondta lassan az elf, ijesztő nyugalommal a hangjában. – Az Egy Isten megígérte nekem, hogy Mina és én egy napon majd együtt leszünk.

– És te még mindig képes vagy hinni ebben?

– Nem – mondta egy pillanatnyi hallgatás után Silvanoshei. Úgy tűnt, valósággal küzd azért, hogy kimondhassa ezeket a szavakat. – Nem, nem hiszek benne.

– Akkor állj készen. Visszajövök érted.

Silvanoshei megcsóválta a fejét.

– Felség – mondta Gerard, és idegesen felsóhajtott –, tudod, mi a valódi oka annak, hogy Mina idecsalt téged a királyságodból? Mert jól tudja, hogy a néped senki mást nem hajlandó követni, csakis téged. A silvanesti elfek pedig most is ott ülnek, és várakoznak arra, hogy visszatérj hozzájuk. Térj vissza, és válj a királyukká, azzá a királlyá, akitől még Mina is fél!

– Térjek vissza, és váljak királlyá – Silvanoshei ajka megrándult. – Úgy érted, térjek vissza anyámhoz. Térjek vissza a szégyenbe, a becstelenségbe, a könnyek és a megrovó szavak közé. Inkább ülnék itt ebben a börtöncellában életem végéig – márpedig mi elfek hosszú, hosszú ideig élünk, tudod –, mint hogy szembenézzek ezzel.

– A fenébe is, elf, ha csak rólad lenne szó, boldogan hagynálak itt megrohadni – morogta dühösen Gerard. – De te a királyuk vagy, akár tetszik, akár nem. Felelősséggel tartozol a népedért.

– Igen, tudom – felelte Silvanoshei. – E szerint is fogok cselekedni. Felállt a kőtömbről, és a rácshoz lépett, Gerardhoz, miközben lehúzott egy gyűrűt az egyik ujjáról.

– Te valójában solamniai lovag vagy, ahogyan Mina mondta, igaz? Miért vagy itt? Hogy kémkedj Mina után?

Gerard elkomorodott, megvonta a vállát, nem válaszolt.

– Nem kell bevallanod nekem – mondta Silvanoshei. – Mina a szíved mélyére látott. Ezért parancsolta meg neked, hogy légy a testőröm. És ha valóban segíteni akarsz nekem…

– Valóban akarok, felség – bólintott Gerard.

– Akkor fogd ezt – Silvanoshei kinyújtott a cella rácsai közül egy ragyogó, kék gyűrűt. – Valahol a városon kívül – és nem is túl messze, ebben biztos vagyok – találkozni fogsz egy elf harcossal. A neve Samar. Az anyám küldte őt utánam, hogy vigyen haza engem. Add át neki ezt a gyűrűt. Ő fel fogja ismerni. Gyermekkorom óta hordom. Amikor megkérdezi majd, hogyan jutottál hozzá, csak mondd azt, hogy halott kezemről húztad le.

– De, felség…

Silvanoshei a lovag felé hajította a gyűrűt.

– Fogd! Mondd meg neki, hogy meghaltam!

Gerard elkapta a gyűrűt, amelyet körben végig zafírok díszítettek, és amely olyan apró volt, hogy egy gyermek ujjára is rá lehetett volna húzni, és nem esett volna le róla.

– De miért hazudjak? És ugyan miért hinne ő nekem? – kérdezte Gerard.

– Mert ő nagyon is hinni akar majd neked – felelte Silvanoshei. – És ezzel a cselekedeteddel engem is szabaddá teszel.

– Hogyan találom meg ezt a Samart?

– Megtanítok neked egy dalt – mondta Silvanoshei. – Egy régi elf gyermekdalt. Az anyám énekelte ezt nekem mindig, ha arra akart figyelmeztetni, hogy valami veszély leselkedik rám. Dúdold ezt lovaglás közben. Samar egészen biztosan meg fogja hallani, és kíváncsi lesz majd, hogy te – egy ember – honnan ismered ezt a dalt. Majd ő megtalál téged.

– És elvágja a torkomat.

– Először ki fog kérdezni – mondta Silvanoshei. – Samar valóban becsületes harcos. Ha elmondod neki az igazat, tudni fogja, hogy te is az vagy.

– Kérlek, gondold végig ezt még egyszer, felség – mondta Gerard. Maga sem tudta miért, de kezdte megkedvelni ezt az ifjú elfet, még úgy is, hogy közben legalább annyira sajnálta is. Silvanoshei megcsóválta a fejét.

– Nos, legyen – bólintott Gerard. – Hogyan szól ez a dal?

Silvanoshei megtanította a gyermekdalt Gerardnak. A szavak egyszerűek voltak, a dallam lassú, és Gerard fülének kissé szomorú. Az elfek ezzel a dallal számolni tanították a gyermekeiket. „Öt az ujjam mindkét kézen, a ló meg Ballag lassan négyen…"

Az utolsó sort lassabban mondta, és közben érezte, hogy ez az, amit sohasem tudna elfelejteni.

„Az egy pedig egy, egyedül van, magányosan, mint az ujjam."

Silvanoshei visszament a kőtömbhöz, ráfeküdt, és befordult a falfelé.

– Mondd meg Samarnak, hogy meghaltam – mondta halkan, szomorúan. – Ha ez megnyugtat téged, lovag uram, nem fogsz hazudni neki. Az igazat mondod majd.