10. A kísértetek városa

Gerard végignézett a legyőzött városon, miközben a győzedelmesen sereg egyik első sorában belovagolt Sanction nyugati kapuján. Diadalmasan végigvonultak a hírhedt Hajóácsok Útján, de nem látott semmit, csak kísérteteket, a múltét, a jelenét, a boldogságét és a háborúét.

Visszaemlékezett arra, hogy miket hallott Sanctionról. Emlékezett arra is – mintha régen történt volna valaki mással, nem is ővele – hogy Caramon Majerének arról mesél, hogy reményei szerint rövidesen Sanctionba küldik őt. Vagy akárhová, ahol igazi küzdelem is zajlik, mondta akkor, vagy ha nem is mondta, hát gondolta. Visszanézett akkori önmagára, aki mostanra már csak egy újabb kísértet volt a múltból. Egy éretlen kölyköt látott, aki még ahhoz is ostoba volt, hogy belássa, mikor igazán jó neki, és hol.

Vajon mit gondolt rólam Caramon akkor? Gerard elszégyellte magát, amikor eszébe jutottak azok a gondolatok, amiket akkoriban megosztott az öreg harcossal. Caramon Majere számtalan háborúban küzdött már. Tudta az igazságot a harcról, és a dicsőségről is hogy az nem más, mint egy vérfoltos, rozsdás, öreg kard, ami egy öregember emlékeinek falán csüng csupán. Ahogyan ellovagolt Sanction elesett védőinek holttestei mellett, Gerard látta a háború valódi arcát. A madarakat, amelyek leszállnak a holttestek arcára és kitépik szemgolyóikat. A legyeket, amelyeknek rémisztő zúgása megtölti a levegőt. A sötét lovagokat, akik egymás között tréfálkoz-va rakják taligára a holtakat, hogy aztán a sebtében ásott tömegsírokba borítsák őket, névtelenül, elfeledetten.

A háború tolvaj volt, aki magát a halált lopta meg, elragadta tőle méltóságát, nemességét és nyugalmát. Feltépte a halottak bőrét, a húsát, csupaszon hajította őket egy sáros gödörbe, és meszet öntött rájuk, hogy elfedje bűzüket.

Gerard egyetlen dolognak örült nagyon: hogy a holtakat valóban nyugalomra helyezték. A küzdelem végén Mina – akinek egész páncélját vér borította, de sértetlen volt – letérdelt az első gödör mellé, amelyben ott hevertek a temetetlen holttestek, és imádkozni kezdett az elesettekért.

Gerard gyomra elszorult az iszonyattól. Lélekben felkészült arra, hogy a véres, kifordult belű tetemek hirtelen megmozdulnak, lassan lábra állnak, és fegyvereiket megmarkolva felsorakoznak Mina előtt.

Szerencsére azonban ez nem történt meg. Mina az Egy Isten kegyelmébe ajánlotta az elhunytak lelkét, és arra biztatta őket, hogy szolgálják jól, és engedelmesen az Egy Istent. Gerard többször is Odilára pillantott, aki nem messze állt tőle. A nő lehajtotta a fejét, kezét összetette, maga is imádkozott.

Gerard dühös volt rá, de magára is, amiért képes haragudni erre a nőre. Odila semmi mást nem tett, mint hogy kimondta az igazságot. Ez az Egy Isten valóban látott mindent, valóban tudott mindent, és valóban legyőzhetetlen volt. Nincs semmi, ami megállíthatta volna őt. Ő, Gerard pedig egyszerűen gyűlölt szembenézni ezzel az igazsággal. Erről volt szó. Gyűlölt szembenézni azzal, hogy be kell látnia, veszített.

Amint a holtakért elmondott ima véget ért, Mina felült a lovára, és bevonult a csaknem teljesen elhagyatott és üres városba.

A dárdaháború alatt Sanction a Sötétség Királynőjének szentelt legfőbb erőd volt, egyben a sereg fővezéreinek székhelye. Az első sárkányfattyak is itt születtek, Takhisis templomában. Lord Ariakas innen irányította a háborút, itt képezte ki a seregét, tartotta a rabszolgáit, kínoztatta meg a hadifoglyokat.

A káoszháború, és az istenek távozása, ami annyi szenvedést hozott Ansalon városainak, és sokuk hanyatlását okozta, valósággal felvirágoztatta Sanctiont. Kezdetben úgy tűnt, Sanction előbb vagy utóbb el fog pusztulni, és akkor senki sem lesz, aki uralhatná majd. A Végzet Urainak egyre újabb és erősebb kitörései és lávafo-lyamai fenyegették a várost. Ezután érkezett a városba egy Hogan Bight nevű férfi, hogy megmentse Sanctiont a vulkánok haragjától. Hatalmas mágikus erejének segítségével, amelynek eredetét senki sem ismerte, megváltoztatta a hegyekből előtörő láva útját, és elűzte a sötét lovagokat. Kereskedőket és szorgos kezű munkásokat hívott ezután a városba, akik készek voltak arra, hogy mindent újjáépítsenek. Alig néhány nap alatt Sanction eddig sosem látott fejlődésnek indult, egyre csak gyarapodott és gazdagodott. Töménytelen áru érkezett Ansalon minden tájáról a kikötőkbe és a raktárakba.

Látván ezt a mérhetetlen gazdagságot, és mivel szükségük volt a kikötőkre, a sötét lovagok eltökélték, hogy visszafoglalják Sanctiont, és ez végül sikerült is nekik.

Qualinost elpusztult, Silvanestit elfoglalták, és Solamniában is a sötét lovagok uralkodtak. Valóban igaz volt, hogy Ansalon azon részei, melyek nem álltak közvetlenül Mina parancsnoksága alatt, nem is voltak érdemesek arra, hogy meghódítsák őket. Így zárult hát be végül a kör, és Mina visszajutott Sanctionba, abba a városba, ahol az egész elkezdődött.

Amikor Sanction lakosait figyelmeztették, hogy Mina és a serege közeledik a városuk felé, a többségük szekéren indult útnak, vagy hajóra szállt, többen pedig a hegyek közé menekültek. Az emberek, akik számára a hosszú ideje tartó ostrom alig járt valami kellemetlenséggel mindennapi életüket tekintve, jól ismerték a közeledő sötét lovagoktól szóló mendemondákat. Attól féltek, hogy rabszolgaság vár rájuk, otthonaikat kirabolják, és felégetik, asszonyaikat és lányaikat megerőszakolják, gyermekeiket lemészárolják ezek a kegyetlen hódítók.

Csak néhányan maradtak a városban. A szegények, akik, ha akartak, sem tudtak volna elmenni, és a betegek, az öregek, akikben már nem volt elég erő. Néhány surranó (miért pont ők mentek volna el), és persze a kereskedők, akik senkinek az érdekeit nem szolgálták a saját magukén kívül. Ők álltak most néma csendben az út mentén, és figyelték a bevonuló sereget. Többségükben közönyösek voltak, mintha nekik már semmi sem számítana, csak néhányan voltak, akik ujjongtak, vagy éppen dühöngtek magukban.

Ami a szegényeket illette, az ő életük eddig is annyira nyomorúságos volt, hogy már nem féltek semmitől. A kereskedők mohón bámulták azt a két hatalmas, vasalt tölgyfa ládát, amely Palanthas városából érkezett, és egy nagy csapat állig felfegyverzett lovag kísérte. Ez volt a sötét lovagok csaknem teljes összegyűjtött vagyona, amelyet a néhai Lord Targonne olyan féltve és gondosan őrzött. Ezt a vagyont pedig most Mina meg fogja osztani azokkal, akik érte harcoltak, legalábbis erről suttogtak egymás között a katonák.

Több zsák acélpénzzel erősíteni az elkötelezett hitet – bölcs taktika, gondolta magában Gerard. Ezzel nemcsak a katonák lelkét, de a szívét is könnyűszerrel megnyerheti magának a lány.

A sereg tehát a Hajóácsok útja mentén vonult a régi piactér felé. Gerard egyik lovagtársa, aki azelőtt is járt már Sanctionban, azt mondta, hogy ezt a helyet az itteniek csak úgy nevezték, a Nagysátor, mert az itt felállított elárusítóhelyek ponyvái messzi-

ről egyetlen hatalmas sátornak tűntek. Rendszerint annyi volt itt az ember, hogy még levegőt is alig lehetett venni, nemhogy haladni abban a tömegben. Most egyáltalán nem ez a kép fogadta őket. Mindössze néhány csavargó és tolvaj ólálkodott az elárusítók asztalai között, és kihasználva a felfordulást mindent elloptak, amit csak

meg tudtak mozdítani.

Amikor a piactér közepére ért, Mina megállította seregét, és nekilátott, hogy biztosítsa uralmát a város felett. Őrjáratokat küldött szét megbízható tisztjeinek vezetésével, hogy foglalják le a raktárakat, a fogadókat, minden boltot, ahol varázstárgyakat árultak, de még a zálogházakat és a pénzváltóhelyeket is. A minotaurusz Galdar vezetésével egy nagyobb csapatot küldött abba a lenyűgözően díszes palotába, ahol a város ura élt, a titokzatos Hogan Bight. A minotaurusz parancsa úgy szólt, hogy ejtsék foglyul a férfit, és hozzák Mina elé élve, ha hajlandó együttműködni, vagy egyszerűen öljék meg, ha ellenkezik. Hogan Bight azonban megmaradt annak a rejtélyes alaknak, aki eddig volt. Galdar visszatértekor azt jelentette Minának, hogy a férfit sehol sem találták, sőt azt sem tudta megmondani senki, mikor látták a palotában utoljára.

– A palota teljesen üres, és kiváló lakhely lehetne a számodra, Mina – mondta Galdar. – Parancsoljam meg az embereimnek, hogy készítsék elő és rendezzék be a számodra?

– A palota a sereg főhadiszállása lesz – felelte Mina –, nem pedig az én saját lakóhelyem. Az Egy Isten nem kedveli a díszes kastélyokat és palotákat, nem ezekben lakozik, így aztán én sem teszem.

A lány a szekérre nézett, amelyen Aranyhold borostyánkoporsója volt. Szépsége és ifjúsága örökkévalónak tűnt. A szekér az, egész bevonulás alatt központi helyet foglalt el, közvetlenül Mina nyomában haladt, hogy mindenki jól láthassa, és lovagok díszőrsége vette körül.

– Én azon a helyem rendezem be a szálsásomat, amelyet régen Huerzyd templomának neveztek, az új neve azonban a Szív temploma. Kutassátok át alaposan a templomot, és az összes misztikust, aki még ott rejtőzik, ejtsétek foglyul. Zárjátok be őket valahová, egyelőre a saját biztonságuk érdekében. Bánjatok velük tisztelettel, és mondjátok meg nekik, hogy rövidesen találkozhatnak majd velem. Te magad fogod Aranyhold testét a templomhoz kísérni, aztán elhelyezni a koporsót pontosan az oltár előtt. Itt végre otthon leszel, anyám – mondta Mina lágyan, és közben szeretettel nézte a mozdulatlan, hideg arcot.

Galdar egyáltalán nem tűnt boldognak a feladata hallatán. Mégsem szólt semmit, nem kérdezett, csak engedelmeskedett. A szekér és a kísérete útnak indult a piactérről a templom felé, amely a város északi részén emelkedett.

Mina továbbra is ott maradt egyre türelmetlenebbül fújtató lova nyergében, és onnan osztogatta tovább parancsait. Lovagjai köré gyűltek, buzgón, készségesen hallgatták őt, s közben mind egyetlen pillantására, szavára, mosolyára vágytak. Gerard hátul maradt, nem akarta, hogy összenyomják őt és lovát ebben a tülekedő, kavargó tömegben. Arra ugyan kíváncsi volt, mi lesz a teendője a következőkben az elffel, de nem érezte, hogy el kellene sietnie bármit is. Örült, hogy akadt végre egy kis ideje, hogy végiggondolja, mi legyen a következő lépése, hogyan, merre tervezzen tovább. A legkevésbé sem tetszett neki az, ami Odilával történt. Az, ahogyan egy kéz elsorvasztásáról beszélt, némileg nyugtalanította, de őszintén szólva inkább megijesztette Gerardot. Medál ide vagy oda, valahogyan ki kell juttatnia innen azt a nőt, ha piásképpen nem megy, hát majd jó nagyot üt a fejére, és a vállán viszi ki a városból.

Gerard hirtelen mindennél erősebb késztetést érzett arra, hogy tegyen valamit – akármit –, hogy szembeszálljon ezzel az Egy Istennel. Akkor is, ha nem lenne képes többet ártani, mint amennyit egy mérges darázs tud egy sárkánynak. Igen, egyetlen darázs valóban nem sokat ér, de ha lenne több száz, vagy mondjuk több ezer… Hallott már olyanról, hogy még egy sárkány is megijedt, és elmenekült egy ekkora kirajzó, felé hömpölygő darázsfelhő láttán. Kell lennie egy lehetőségnek…

– Hé, Gerard – kiáltott valaki –, elvesztetted a foglyodat! Gerard zavartan nézett maga mellé, még mindig túlságosan lefoglalták a gondolatai. Az elf valóban nem volt már ott. A lovag nem félt attól – reménykedni sem mert –, hogy Silvanoshei megpróbálna elszökni tőle. Tudta jól, hogy hol keresse. Silvanoshei minden bizonnyal most is ott hajtja előre a lovát a tömegben. Megpróbál közelebb férkőzni Minához, akár az őt körülvevő lovagokon keresztülmászva is.

Gerard most mindkettejüket átkozta magában, és megsarkantyúzta a lovát. A Mina körül álló lovagok már észrevették az elfet, és mindent megtettek, hogy elállják az útját. Silvanoshei azonban elszántan és makacsul tört egyre előrébb, nem törődve azzal, amit a lovagok kiáltottak oda neki. Egyikük, aki éppen ott állt előtte, hirtelen megfordult lovával együtt, és hidegen rámeredt. Clorant volt az, arcán több zúzódás és friss sebhely is látszott. Egyik szeme duzzadt volt, ajka véres. Sebeitől egészen torznak látszott az arca. Silvanoshei megtorpant, de aztán megfeszítette állát, és továbbindult. Clorant erősen megrántotta a lova kantárját, mire hátasa ingerülten felhorkant. Az állat felkapta a fejét, és dühösen belekapott az előtte álló lóba, amely Silvanosheié volt, és amely erre ijedten hátraugratott. A hirtelen támadt kavarodásban Clorant nagyot lökött az elf királyon, megpróbálva letaszítani őt a nyeregből. Silvanoshei azonban teljes erejéből kapaszkodott, és még ahhoz is elég gyors volt, hogy ő is lökjön egyet a lovagon. Gerard odavezette a lovát kettejük közé, és az elf mellé állt, közben félrelökve Clorant karját.

– Ez most nem a legmegfelelőbb alkalom, hogy megzavarjuk Minát, felség – mondta Gerard halkan az elfnek. – Talán később. – Silvanoshei lovának kantárjáért nyúlt, hogy kivezesse az állatot a lovagok közül.

– Sir Gerard – hallatszott ekkor Mina hangja. – Kérlek, gyere ide. Hozd magaddal őfelségét is. A többiek nyissanak utat nekik.

Mina parancsára Clorant kénytelen volt hátrálni a lovával, hogy Gerard és Silvanoshei ellovagolhassanak mellette. Clorant sötét, kegyetlen tekintete mindvégig követte őket. Gerard nagyon is jól érezte a tarkóján, amikor Mina elé állt, hogy megtudja, mik a lány további parancsai.

Gerard levette a sisakját, és tisztelgett Minának. A Cloranttal vívott harc után Gerard arca is sebhelyes volt, és a hajába száradt vércsomók tapadtak. De a legtöbb lovag is hasonlóképpen, vagy még rosszabbul festett a csata után, így aztán nem volt különösebben feltűnő. Gerard abban reménykedett, hogy Minának nem fog feltűnni a külseje.

Az ő külseje talán valóban nem tűnt volna fel a lánynak, de Mina most Silvanosheit nézte összehúzott szemmel. Az elf inge és mellénye szakadt volt, mellkasa véres, utazóköpenyét pedig vastagon borította a sár.

– Sir Gerard – szólalt meg lassan, hidegen Mina –, én rád bíztam őfelségét, hogy tartsd őt biztonságban, távol a harcoktól. Mégis azt látom, hogy mindketten megsebesültetek, véreztek. Valamelyikőtök

netán komolyabban megsérült? – Nem, hölgyem – felelte Gerard.

Ő nem volt hajlandó Minának nevezni a lányt, mint ahogyan a többi lovag tette. Olyan volt számára ez a név, mint a vajákosok mézzel kevert orvosságai, kezdetben édesek, de végül csak keserű ízt hagytak a szájában. Semmi többet nem mondott a Cloranttal és társaival vívott harcról. Silvanoshei sem beszélt a harcról. Miután biztosította Minát arról, hogy valóban nem sérült meg komolyabban, az elf elhallgatott, és csak nézte a lányt. A körülöttük álló lovagok közül sem szólalt meg senki. A csöndet csak egy-egy türelmetlenebb ló horkanása törte meg. Mostanra Mina összes lovagja tudott már arról, mi történt korábban odafent a dombon. Talán ők maguk is benne voltak ebben az összeesküvésben.

– Mik a további parancsaid, hölgyem? – kérdezte Gerard, azt remélve, hogy több szót nem kell vesztegetniük a dologra, és sikerül elterelnie a lány figyelmét.

– Arra majd rátérünk. Mi történt? – kérdezte Mina.

– Egy solamniai őrjárat bukkant elő a fák közül, hölgyem – mondta Gerard végig Mina borostyán szemébe nézve. A lovag tekintete meg sem rezzent. – Úgy hiszem, a szekeret akarták megszerezni, mivel az ellátmány részének gondolhatták. Sikerült megfutamítanunk őket.

– Őfelsége is részt vett a küzdelemben? – kérdezte félmosollyal Mina.

– Amikor a solamniaiak meglátták, hogy elf, megpróbálták megmenteni őt, hölgyem.

– Én pedig nem akartam, hogy megmentsenek – tette hozzá Silvanoshei.

Gerard önkéntelenül elhúzta a száját. Ez az állítás valóban igaz volt, még igazabb, mint Mina vagy bármelyik lovagja gondolná.

Mina hűvösen pillantott az ifjú elfre, aztán újra Gerardhoz fordult.

– Nem láttam holttesteket.

– Ismered a solamniaiakat, hölgyem – vonta meg a vállát Gerard. – Tudhatod, milyen gyávák. Elég volt kardot húznunk, és nekik rontanunk, máris megfutamodtak.

– Igen, én valóban ismerem a solamniaiakat – felelte Mina –, és azzal szemben, amit te gondolsz rólam, Sir Gerard, igenis tisztelem őket.

Mina borostyán szemével végigtekintett a lovagjain, és minden keresgélés nélkül sorra vette azt a négyet, akiknek része volt a dombtetőn történtekben. A legtovább Cloranton nyugodott a tekintete, aki egy ideig még tudta állni, de aztán felnyögött, és reszkető vállal hajtotta le a fejét. A lány ezután újra Silvanosheire nézett, a parányi halandóra, aki régen a borostyán rabjává vált már, de maga sem tudta ezt.

– Sir Gerard – mondta Mina –, tudod, merre találod a városőrség épületét a városban?

– Nem, hölgyem – felelte Gerard. – Még sohasem jártam Sanctionban. De igyekszem gyorsan megtalálni.

– Van ott néhány biztonságos, kényelmes börtöncella. Odakíséred őfelségét, és meggyőződsz arról, hogy elfoglalja helyét az egyik cellában, azután pedig bezárod őt. Gondoskodsz a kényelméről. Ez kizárólag a te védelmedet szolgálja, felség – tette még hozzá Mina. – Ha valaki újból megpróbálna megmenteni téged, meglehet, hogy nem akad majd ilyen elszánt, hősies védelmeződ.

Gerard Silvanosheire pillantott, de rögtön meg is bánta, és zavartan inkább lova sörényét kezdte el simogatni. Az elf király arckifejezése még neki is túl fájdalmas volt. A lány szavai olyanok lehettek a számára, akár egy tőr, amely a gyomrában forgott. Arcából kiszökött minden élet. Még az ajka is hamuszürke volt. A fiatal elf sápadt arcában egyedül égő szeme volt az, amelyben maradt némi élet.

– Mina – suttogta halkan, kétségbeesetten. – Valamit tudnom kell. Szerettél engem valaha is? Vagy csak kihasználtál?

– Sir Gerard – mondta Mina, és elfordult az elftől. – Megkaptad a parancsaidat.

– Igenis, hölgyem – felelte a lovag. Kivette a kantárt az elf ernyedt kezéből, és kezdte elvezetni Silvanoshei lovát.

– Mina – nyögte Silvanoshei. – Legalább ennyi jár nekem. Hogy tudjam az igazat.

A lány visszapillantott rá a válla fölül.

– Az én szívem és életem az Egy Istené.

Gerard elvezette az elf lovát, és a lovagok egyetlen szó nélkül húzódtak félre az útjukból.