* * *

A Szív temploma ősi építmény volt, még az első kataklizma előtt emelték. A Fény régi isteneinek szentelték, és persze a híveiknek. A Grishnor-hegy lábánál állt, és úgy tartották, ez egész Sanction legősibb épülete. Talán még akkoriban rakták le az alapkövét, amikor Sanction maga is egy kicsiny halászfalu volt csupán. Sokféle szóbeszéd járta erről a templomról, számos legendát jegyeztek fel róla az idők során. Például, hogy az alapkövet az egyik legendás papkirály fektette le, aki egy ízben hajótörést szenvedett ezeknek a partoknak a közelében. Amikor végül partra mosták őt a hullámok, a papkirály hálát adott Paladine-nak azért, hogy életben maradt. S hogy másképpen is kimutassa háláját, építtetett egy templomot a jó istenek tiszteletére.

A kataklizma után erre a templomra is az a sors várt, ami akkoriban a régi istenek legtöbb templomára. Az emberek úgy töltötték ki az istenek iránt érzett haragjukat és gyűlöletüket, hogy megtámadták és lerombolták templomaikat. Ez az egy azonban állva maradt, méghozzá teljesen épen és sértetlenül, egy legendának köszönhetően. A történet úgy szólt, hogy annak a papkirálynak a szelleme még mindig itt lakozik a templom falai között, és nem hagyja, hogy bárki is kárt tegyen abban az épületben, amit ő emeltetett a régi istenek tiszteletére. Abban a korban mindenki messzire elkerülte ugyan ezt a helyet, de ez volt minden.

A káoszháborút követően ez a bosszúálló szellem minden bizonnyal eltávozott. Amikor a Fény Fellegvárának misztikusai birtokukba vették a templomot, nem találkoztak semmiféle szellemmel vagy kísértettel, aki útjukat állta volna.

Az épület maga nem volt nagy. Alakja négyszögletes, fala fehér márvány, egy kerek toronnyal, amelynek csúcsa már messziről látszott a templomot körülvevő fák között. A torony alatt volt a központi csarnok, az oltárral – a templom legnagyobb és legfontosabb terme. Körülötte számos egyéb helyiség is volt, ezeket többnyire a templomban élő papok használták: hálótermeknek, könyvtárnak, és így tovább. A főbejárat felől két hatalmas, erős, kétszárnyú ajtón át lehetett eljutni az oltárhoz.

Gerard úgy gondolta, hogy az egyre nagyobb számban feltűnő lovagok és a katonák között gyorsabban és feltűnésmentesebben tud majd haladni gyalogszerrel. A lovát bekötötte egy istállóba a nyugati kapu közelében, és onnan indult északra, egy kisebb domb felé, ahol a templom állt távolabb a várostól, mintegy letekintve rá.

Néhány embert máris ott talált a templom előtt, akik Minát hallgatták, aki az Egy Istenről, és a csodákról mesélt nekik. Egy idősebb férfi gúnyosan mosolyogva hallgatta a lányt, de a többiek mind őszintén kíváncsinak tűntek.

A templom valósággal ragyogott a számtalan gyertyától és fáklyától odabent és idekint is. A két hatalmas ajtót szélesre tárták. A lovagok, Galdar irányítása alatt éppen most vitték be Aranyhold koporsóját a központi csarnokba, az oltár elé. A minotauruszt könynyű volt észrevenni, szarvai és pofája jól látszottak a fáklyák fényében, amelyek a templom minden oldalán ott lángoltak a falakon tartóikban. Mina végig figyelemmel kísérte a szertartást. Gyakran pillantott a koporsó felé is, hogy meggyőződjön arról, a lovagok vigyáznak rá, és megfelelően bánnak vele, és ők maguk tisztelettel és méltósággal végzik feladatukat.

Gerard megállt az egyik, az éjszaka sötétjében feketéllő fa takarásában, hogy alaposabban körülnézzen. Remélte, hogy talán még Odilát is megláthatja innen a templom előtt álldogáló lovagok és a városlakók között. Nézte, hogyan viszik fel a lovagok a borostyánkoporsót a templom lépcsőin, és őt is megérintette az esemény emelkedett hangulata. A lassú léptek, a fáklyafények, és a komor arcú lovagok. Galdar hangosan felmordult, amikor az egyik lovag megbotlott, Mina pedig odakapta a fejét, hogy lássa, mi történt. Annyira aggódott a koporsóért, hogy még az is kiment a fejéből, hol tartott éppen az Egy Istenről szóló beszédében. Amikor újra az emberekhez fordult, néhány pillanatig gondolkodnia kellett, mielőtt folytatta volna.

Gerard ennél nem is kívánhatott volna jobb alkalmat ahhoz, hogy Odilával szót tudjon váltani. Galdar a koporsóval volt elfoglalva, Mina pedig éppen prédikált. Amikor észrevett egy csapat lovagot, akik a templom felé tartottak, feltehetően Mina holmijával, Gerard egyszerűen beállt közéjük.

A lovagok jó hangulatban voltak, hangosan beszélgettek és nevetgéltek egymás között azon, hogy milyen jó szórakozás volt kikergetni azokat a szánalmas misztikusokat a templomból. Gerard ebben nem talált semmi vicceset, és abban is biztos volt, hogy Mina sem találta volna mulatságosnak a dolgot.

A lovagok az egyik oldalsó ajtón át mentek be a templomba, és egyenesen Mina szálláshelye felé tartottak. Gerard igyekezett nyitva tartani a szemét, és az egyik bal oldali nyitott ajtón át meg is pillantotta Odila fekete haját a gyertyafényben. A nő az oltár mellett állt, és a lovagokat irányította. Éppen a földre felállított faállványokra helyezték rá a borostyánkoporsót, lassú és óvatos mozdulatokkal.

Gerard igyekezett egy nyugodt helyet találni, ahol meghúzódhat, és megvárhatja, amíg Odila újból egyedül lesz. A lovagok közben Mina szálláshelyét rendezgették, és egymás között beszélgettek. Gerard újra az oltár felé pillantott. Ott a lovagok éppen nagyokat nyögve és morogva engedték egyre lejjebb a koporsót. Többen káromkodtak, és panaszkodtak, hogy izzad a tenyerük. Végül az egyik lovag a kelleténél hamarabb engedte el az egyik sarkot, talán kicsúszhatott a kezéből, a borostyánkoporsó pedig az állványra zuhant. Majdnem eltörte egy másik lovag kezét. Odila szigorúan figyelmeztette a gondatlan lovagot, Galdar pedig dühösen felmordult, és valami fenyegetésfélét vágott oda a férfinak. A lovagok húzták és vonták, lökték és tolták a borostyánkoporsót, de az végül a helyére került.

Több száz fehér gyertya égett már az oltáron, talán Odila gyújtogatta meg őket. A gyertyalángok tükörképe megjelent a borostyán felszínén, s ettől úgy tűnt, mintha Aranyhold ezernyi sárgás lángnyelv tengerében nyugodna. A fény ott ragyogott rezzenetlen arcán is. Most sokkal békésebbnek tűnt, mint amilyennek Gerard bármikor is látta és a lovag azon töprengett, hogy ez vajon hogyan lehetséges. Talán, ahogyan Mina is mondta, Aranyhold boldog, hogy végre otthon lehet.

Gerard érezte, hogy izzad a homloka, ezért megtörölte az arcát ingének ujjával. A gyertyalángok megdöbbentően sok meleget adtak. Gerard leült az egyik padra a központi csarnok végében. Annyira halkan mozgott, amennyire csak tudott, egyik kezével a kardját tartotta, nehogy nekiütődjön a márványfalnak. Nem látott valami jól, mert túlságosan is sokáig bámulta a gyertyalángokat, és nagyon megijedt, amikor nekiütközött valakinek. Már éppen halkan bocsánatot akart kérni, amikor észrevette, hogy akinek nekiment, az Palin. A hideg is végigfutott a hátán, ő pedig megrázkódott. A varázsló mozdulatlanul ült a padon, és tágra nyílt szemmel meredt a gyertyák fényébe.

Hozzáérni a varázsló ernyedt karjához olyan volt, mintha egy döglött állatnak ment volna neki. Gerard érezte, hogy felfordul a gyomra, ezért gyorsan odébb lépett, egy másik padhoz. Leült, és úgy várta türelmetlenül, hogy a minotaurusz végre odébbálljon.

– Ideküldök még egy őrt, hogy vigyázzon a koporsóra – morogta Galdar.

Gerard magában káromkodott. Erre előbb is gondolhatott volna.

– Nem szükséges – felelte Odila. – Mina mindjárt megérkezik, hogy imádkozzon az oltárnál, és szigorúan megparancsolta, hogy hagyjuk őt magára.

Gerard megkönnyebbülten fellélegzett, de aztán a következő pillanatban benne is rekedt a lélegzet. A minotaurusz már vagy félúton járt a templom kijárata felé, amikor megtorpant, és összehúzott szemmel végignézett a központi csarnokon. Gerard valósággal megdermedt, még pislogni sem mert, és kétségbeesetten igyekezett az eszébe idézni, hogy vajon a minotauruszok mennyire látnak jól a sötétben. Úgy érezte, hogy Galdar észrevette, mert az apró, csillogó bikaszemek egyenesen rászegeződtek. Gerard feszülten várta, hogy Galdar szólítsa őt, de néhány pillanattal később a minotaurusz egyszerűen továbbindult.

Gerard letörölte az izzadtságot az arcáról, amely mostanra már összegyűlt az állán, és onnan csöpögött lefelé. Lassan és vigyázva felállt, kilépett a padsorok közül, és elindult a terem közepe és az oltár felé. Megpróbált olyan halkan mozogni, ahogyan csak tudott, de bőrvértje így is nyikorgott, kardja minden lépésnél megcsördült.

Odila valósággal fürdött a gyertyafényben. Az arca félig a férfi felé nézett, és Gerard döbbenten vette észre, hogy a nő mennyire lefogyott, vonásai mennyire kiélesedtek. Hetek óta zötykölődött már a szekéren, engedelmesen hallgatva Mina szónoklatait és prédikációit. Az egyetlen feladata az volt, hogy erőszakkal megetesse a két varázslót, és ettől izmai lassan sorvadásnak indultak, szeme besüllyedt, még a háta is meggörnyedt. Bizonyára fel tudta volna még kapni a kardját, de két percet se bírt volna már ki egy erős, harcedzett ellenféllel szemben.

Már nem nevetett, és nem beszélt annyit, mint régen, csak némán teljesítette kötelességeit. Gerard eddig sem kedvelte különösebben az Egy Istent. Most azonban lassan kifejezetten gyűlölni kezdte. Miféle isten űzi ki híveiből az életkedvet, és apasztja el nevetésüket? Ő aztán nem akarja, hogy bármennyi köze is legyen egy efféle istenhez. Most már nagyon örült, hogy visszajött beszélni a nővel, remélte, hogy meg tudja győzni őt arról, hogy hagyja itt ezt az egészet, és szökjön meg vele együtt.

Ahogy fellángolt benne a remény, azon nyomban el is halt. Elég volt ránéznie a nő megfáradt arcára, miközben a gyertyák fölé hajolt, és a lovag azonnal tudta, hogy csak az idejét pocsékolja itt.

Hirtelen eszébe jutott egy orvvadász története arról, hogyan kell becsalni a hálóba a madarat. Az ember a hálóhoz erősít egy hosszabb, de nem túl vastag kötelet, és a kötélre ráfűz sorban néhány bogyót, amit a madár szeret. Ezután a hálót a kezében tartva meglapul, és figyel. A madár leszáll, és elkezdi megenni a bogyókat szép sorjában, közben pedig lenyeli a vékony kötelet is. Amikor már közel jár a kötél végéhez, és észreveszi az embert, megpróbál elrepülni, de a vékony kötél ott van a gyomrában, így nem tud megszökni. Ezután pedig csak rá kell borítani a hálót, és már meg is van a madár.

Odila is így ette meg lassan, egyesével az összes bogyót, amit erre a halálos kötélre fűztek. Az utolsó az a hatalom volt, amelynek segítségével ő is képessé válhatott arra, hogy csodákat tegyen. Mostanra önmagát kötötte hozzá az Egy Istenhez, és csakis egy csoda – egy ellentétes csoda – szabadíthatta volna meg őt.

Talán a barátság is elég erős csoda lehet, ha más nincs kéznél.

– Odila… – kezdte a férfi.

– Mit akarsz, Gerard? – kérdezte a nő, de nem fordult felé.

– Beszélnem kell veled – felelte a lovag. – Kérlek, csak egy pillanatra. Ígérem, nem fog sokáig tartani.

Odila leült egy padra a borostyánkoporsó közelében. Gerard szívesebben ült volna le valahová hátra, távolabb a fénytől és a melegtől, de Odilán látszott, hogy nem lenne hajlandó erre. Feszültnek tűnt, és aggódónak, és gyakran pillantott az ajtó felé, tekintete félig vágyakozó, félig ijedt volt.

– Odila, hallgass meg! – mondta halkan Gerard. – Elmegyek Sanctionból. Ma éjjel. Azért jöttem, hogy elmondjam neked ezt, és megpróbáljalak rávenni arra, hogy gyere velem.

– Nem – mondta a nő, és újból az ajtóra pillantott. – Én most nem mehetek el. Még nagyon sok tennivalóm van, mielőtt Mina megérkezik.

– Nem azt kérem tőled, hogy gyere velem sétalovagolni egyet!

– mondta Gerard dühösen. – Arra kérlek, hogy hagyjuk itt ezt a helyet, együtt, ma éjjel! A városban most elég nagy a kavarodás, katonák vonulnak mindenhol, lovagok rohannak a parancsaikat teljesíteni éjjel és nappal. Senki sem figyel oda mindenre és mindenkire egyszerre. Még hosszú órákig is eltarthat, mire valamennyire rend lesz a városban. Most van itt az ideje annak, hogy mi ketten eltűnjünk innen.

– Menj csak! – mondta a nő, és megvonta a vállát. – Amúgy sincsen már szükségem rád. – Ezzel felállt, és oda akart lépni az oltárhoz.

Gerard megragadta, erősen megszorította a csuklóját, és érezte, hogy Odila megrándul a fájdalomtól.

– Azért nem akarod, hogy itt legyek, mert arra emlékeztetlek téged, aki valaha voltál, aki valóban vagy! Te nem kedveled ezt az Egy Istent. Neked sem tetszik jobban az, amivé váltál, mint nekem. Akkor meg miért teszed ezt magaddal?

– Azért, Gerard – mondta fáradtan Odila, mintha már sokadszorra kellene elismételnie ugyanazt a dolgot –, mert az Egy Isten egy isten. Egy isten, aki azért érkezett erre a világra, hogy vezessen minket, és törődjön velünk.

– Ugyan hová vezessen? Egy szakadék szélére? – kérdezte Gerard. – A káoszháború után Aranyhold megtalálta azt, amit követhet, a saját szívében. A szeretet, a törődés, az együttérzés, az igazság és a becsület nem távoztak a fény isteneivel együtt. Ott vannak mindannyiunkban. Ezek vezetnek minket, vagy legalábbis ezeknek kellene vezetniük.

– Halálakor Aranyhold is az Egy Istenhez fordult, és megtért hozzá – mondta Odila, és a borostyán alatt pihenő nyugodt, mozdulatlan arcra nézett.

– Valóban? – kérdezte nyersen Gerard. – Vagy talán mégsem. Ha úgy lenne, akkor az Egy Isten miért nem tartotta életben őt, hogy szerte a világon hirdethesse azt a csodát, ami vele történt? Miért érezte az Egy Isten szükségét annak, hogy éppen halálában hallgattassa el őt, és zárja borostyánbörtönbe?

– Mina azt mondja, kiszabadul majd – védekezett halkan Odila. – Az új szem éjszakáján az Egy Isten feltámasztja majd Aranyholdat a halálból, és leszáll közénk, hogy uralkodjon a világ fölött.

Gerard elengedte Odila karját, és visszahúzta a kezét.

– Tehát nem tartasz velem?

Odila megrázta a fejét.

– Nem, Gerard, nem tartok veled. Tudom, hogy képtelen vagy megérteni. Én nem vagyok olyan erős, mint te. Egyedül érzem magam egy sötét erdő közepén, és félek. Boldog vagyok, hogy van, aki vezessen, még ha ez a vezetőm nem is tökéletes, hiszen én magam sem vagyok az. Ég veled, Gerard! Köszönöm, hogy a barátom voltál, és hogy törődtél velem. Most indulj, és kísérjen utadon az…

– Egy Isten? – vágott a nő szavába dühösen Gerard. – Köszönöm, az inkább ne!

Azzal a lovag megfordult, és kiviharzott a templomból.