6. A titokzatos vándor

Vadkelet egyik déli, félreeső kikötőjében a különös idegen partra szállt a hajóról, amellyel átkelt az Új-tengeren. A kapitány és a legénység is megkönnyebbültek, hogy megszabadulhatnak végre ettől a titokzatos, félelmetes alaktól. Még jobban örültek annak, hogy megszabadulhatnak az idegen tüzes, vad lovától, aminek még a közelébe sem mertek menni. Sem a kapitány, sem a legénysége nem tudott meg semmit az idegenről az út alatt. Még az arcát sem látták, mert soha nem vette le a csuklyáját, amikor közöttük volt.

Ennek a titkolózásnak és elrejtőzésnek az eredményeképpen természetesen a legénység minden tagjának volt elképzelése arról, ki is lehet valójában a különös idegen. Egyikük sem járt még csak a közelében sem az igazságnak. Többen nőnek gondolták az idegent, aki férfinak álcázza magát, mert az inasfiú egyszer állítólag látta az idegen kezét, ami elmondása szerint vékony és kecses volt.

Többen valamiféle varázslónak gondolták, mert leggyakrabban ők rejtőztek el csuklyás köpenyük alá, és kedvelték a titokzatosságot. Csak az egyik öregebb matróz tartott ki amellett, hogy szerinte az idegen egy elf. Azért rejti el előlük az arcát, mert jól tudja, hogy a hajón szolgáló emberek nem különösebben kedvelik a fajtáját.

A többiek azonban csak megvetően felhorkantak, s mivel éppen vacsoráztak; még néhány kenyérdarabbal is megdobálták az öreget. A matróz azonban kötötte az ebet a karóhoz. Végül egész úti keresetébe fogadott rá, hogy az egyetlen utasuk elf, a többiek pedig állták a fogadást. Az öreg matróz szép kis summát keresett ezen az úton, már persze a maga gazdagságához viszonyítva. Amikor kikötött a hajó, és az idegen éppen vezette el a hajóról a lovát a kikötőben, egy hirtelen széllökés lelopta fejéről a csuklyáját, és ekkor mindannyian meglátták, hogy valóban egy elf az.

Egyikük sem mert utána eredni, hogy megkérdezze, mit keres Ansalonnak ezen a vidékén. A matrózokat azonban nem is igazán érdekelte, hogy honnan jött ez az elf, és hogy merre tartott. Éppen eléggé áldották így is a szerencséjüket, hogy végre nem volt már a hajójukon. Minden tengerjáró nagyon jól tudja, hogy a tengeri elfek – akiknek otthonai az óceánok feneketlen mélységeiben vannak – megpróbálnak elsüllyeszteni minden olyan hajót, amelyen egy szárazföldön élő elf testvérük utazik. Azután magukkal ragadják, és arra kényszerítik, hogy a tenger mélyén élje le életének hátralevő részét.

Ami Silvanosheit illette, vissza se nézett a hajóra, amely idáig hozta, mert alig várta már, hogy végre újra szárazföldre tehesse a lábát. Nem érdekelte sem a hajó, sem a legénység további sorsa, bár nekik köszönhette, hogy ilyen hihetetlenül gyorsan átkelhetett az Új-tengeren. A szél valósággal röpítette őket attól a naptól kezdve, hogy kifutottak a kikötőből, és ereje egészen megérkezésükig nem gyengült. Egyetlen viharba sem keveredtek – ami kisebb csodának számított az évnek ebben a részében. Mégis, akárhogy száguldott is vele a hajó a tengeren, ez sem volt elég gyors Silvanosheinek.

Valósággal hatalmába kerítette a boldogság, amikor először lépett a szárazföldre, mert érezte, hogy ez a föld az, amelyen Mina is jár most valahol. Immár minden egyes lépése közelebb vitte ahhoz a gyönyörű archoz, ahhoz a csodálatos hanghoz. Ő maga nem tudta, merre találja a lányt, de a ló tudta. Mina lova, amit érte küldött. Ahogyan kiértek a kikötőből, Silvanoshei felugrott Tüzesvér hátára, a ló pedig olyan vad iramban kezdett vágtatni vele, hogy az elf még a kikötővároska nevét sem tudta meg, ahová megérkezett.

Északnyugatnak tartottak. Silvanoshei képes lett volna akár éjjel és nappal is a ló hátán kapaszkodni. Hátasa azonban kimerült. Bár varázslat teremtette táltos paripa volt, mégiscsak halandó élőlény, melynek élelemre és pihenésre van szüksége. Igaz, ami igaz, Silvanosheinek is korgott a gyomra, és el is fáradt. Az elf kezdetben csak dühöngött, amiért késlekedniük kell olyan ostobaságok miatt, mint a pihenés, de áldozata végül is nem volt eredmény nélkül való.

A kikötő elhagyása utáni első éjszakán Silvanoshei összetalálkozott egy kereskedőkaravánnal, amely éppen abba a kikötőbe igyekezett, ahol ő partot ért nemrégen.

A legtöbb ember szóba sem állt volna egy elffel, akivel útközben találkozik, különösen, ha az magányosan utazik éjszaka. A kereskedők számára viszont minden személy egy lehetséges vásárló, így legritkább esetben vannak előítéleteik a különböző fajokkal szemben (kivéve természetesen a surranókat). S mivel az elf érmék éppen olyan dallamosan csendültek – sőt –, mint az emberek pénze, ezért szívélyesen üdvözölték az ifjú elfet. Silvanoshei ruháján, bár láthatóan megviselte az utazás, azért látszott, hogy legalábbis nemesúr lehet az övéi között, ezért megkérték, tartson velük legalább egy vacsora erejéig. Az ifjú már éppen komoran visszautasította volna őket – most sem vágyott másra, mint hogy elüldögéljen magában, borostyán szempárról ábrándozva – amikor meghallotta, hogy az egyik kereskedő azt a nevet említi: „Mina".

– Köszönöm a kedvességeteket, nagyuraim és hölgyeim – mondta Silvanoshei, és gyorsan leült a tűz mellé, a kereskedőkhöz. Még egy nagy tányér, számára furcsa állagú gulyást is elfogadott tőlük, amivel megkínálták. Persze a világért sem ette volna meg, és az első adandó alkalommal a háta mögött lévő bokorba öntötte az egészet.

Még mindig azt a köpenyt viselte, ami a hajón is végig rajta volt, mert az évnek ezekben a hónapjaiban elég hűvös az idő ezen a vidéken. A csuklya azonban már nem volt a fején, az emberek pedig nem is titkolták csodálatukat a jóképű elf ifjú iránt, akinek szeme vörösesbarna, mosolya kedves, hangja pedig dallamos és elbűvölő. Látván, hogy milyen gyorsan végzett az első tányér gulyással, az egyik nő elvette tőle a tányérját, és újból. telemerte.

– Hiszen olyan sovány vagy, hogy elfújna egy erősebb szélroham – mondta nevetve, és felé nyújtotta a teli tányért, de az elf udvariasan visszautasította.

– Ha jól hallottam, egy nevet említettél az imént, Mináét – mondta közömbös hangon Silvanoshei, és igyekezett nyugalmat erőltetni magára, pedig a szíve közben hevesen vert. – Én ismerek valakit, akit így neveznek. Nem egy elf hajadonról van szó netán?

Ennek hallatán többen felnevettek.

– Nem, hacsak az elf hajadonok manapság nem páncélban járnak – mondta az egyikük.

– Én hallottam egyszer régen egy elf hajadonról, valami legendában, aki páncélt viselt, és úgy harcolt, akár a férfiak – szólalt meg az egyik kereskedő, és hangosan felnevetett. – Emlékszem, amikor a nagyapám mesélt róla, meg még volt egy nótája is akkoriból. Még a dárdaháború idején volt, úgy bizony.

– Ostobaság! Az öregapád egy részeges csavargó volt – mondta egy harmadik. – Soha nem is járt egyetlen más városban sem, ott élt és halt meg Roncsosd kocsmáiban.

– De ebben a dologban igaza volt – szólt közbe az egyik kereskedő felesége. – Valóban létezett egy elf asszony, aki harcosként küzdött a nagy háborúban. Lauratani volt a neve, úgy mondják.

– Az Lunitari, kedvesem, és ő a mágia régi istennője volt – morogta a mellette ülő asszonyság, és oldalba könyökölte az imént szóló nőt. – Egen, ő is azok között volt, akik magukra hagytak minket azokkal az óriási sárkányokkal, meg a gonosz lovagokkal.

– Nem, én nagyon is tudom, miről beszélek – mondta sértődötten az elsőként szóló asszony. – Igenis Lauratani volt, és egy gnóm segített neki legyőzni egy sárkányt, egy varázsszerrel, amit sárkányárpának hívtak. Lenyomták a szörnyeteg torkán, úgy bizony, egész a gyomrába. Azt kívánom, bár jönne egy újabb hozzá hasonló, hogy végezzen ezekkel a sárkányokkal is.

– Hát, abból, amit én hallottam, ez a Mina éppen, hogy ezt akarja tenni – mondta az egyik kereskedő, hogy megpróbálja végre kibékíteni a két asszonyt, akik mérgesen pillantottak egymásra, és közben dühösen morgolódtak magukban.

– Te láttad őt? – kérdezte hirtelen Silvanoshei, és a szíve a torkában dobogott. – Láttad ezt a Minát?

– Én nem, de mindenki csak róla beszélt azokban a városokban és falvakban, amiken idáig keresztüljöttünk.

– És hol van most? – kérdezte Silvanoshei. – Messze van innen?

– A nagy úton halad, azt mondják, Sanction felé. Nem nehéz megtalálni. Egy seregnyi sötét lovag élén vonul keletnek – tette még hozzá a férfi komoran.

– De a világért se ítéld őt meg ez alapján, nagyuram – mondta az egyik asszony. – Mina sötét páncélt hord ugyan, de ettől még a szíve tiszta aranyból van.

– Akármerre járunk, mindenütt akad néhány gyermek, akit ő gyógyított meg, vagy nyomorék, akinek visszaadta a kezét, vagy a lábát – bólogatott egy másik feleség.

– Véget vetnek végre Sanction ostromának – fűzte hozzá a kereskedő –, és akkor visszakapjuk a kikötőt. Nem kell többé a fél kontinensen átkelnünk, hogy eladhassuk az árunkat.

– És persze egyikőtök sem látja, hogy ez milyen rossz lesz így! – kiáltotta az egyik, eddig csendben ülő férfi. – A mi solamniai lovagjaink védik most Sanctiont, megpróbálják megőrizni a kikötő szabadságát, ti pedig az ellenségeink vezérét éltetitek!

Ezután egy ideig mindenki hangosan kiabálva igyekezett meggyőzni a másikat a saját igazáról. Végül a többség megegyezett abban, hogy bármelyik oldal nyitja is meg újra a kikötőt a kereskedőhajók előtt, az lesz az ő oldaluk. A solamniaiak egyszer már megpróbáltak kitörni Sanctionból, hogy véget vessenek az ostromnak, de nem jártak sikerrel. Talán majd ez a Mina és sötét lovagjai végre elrendezik a város sorsát.

Silvanoshei megrémült és elszörnyedt a gondolattól, hogy Mina képes olyan borzalmas veszélynek kitenni magát, mint egy ostrom. Még elaludni is alig tudott, annyira aggódott a lányért, valósággal belebetegedett még a gondolatába is annak, hogy Mina esetleg meghalhat. Nem szabad megtámadnia Sanctiont! Nem szabad hagynia, hogy a lány az életét kockáztassa valami kikötő miatt!

Pirkadatkor már felkelt, és útnak is indult. Nem kellett túlságosan biztatni a lovát. Tüzesvér is legalább annyira vágyott rá, hogy visszatérhessen a gazdájához, mint a lovasa. Ők ketten minden erejüket felemésztve száguldottak, s minden egyes patadobbanásban, akár Silvanoshei szívének minden egyes dobbanásában, csak egy szó ismétlődött újra és újra.

Mina.