31. A harc Sanctionért
Az ezüstsárkányok egyre csak köröztek a város fölött, és még mindig nem vetették be halálos leheletüket. Egyelőre csak a sárkányiszonyt használták fegyverként, azzal űzték el a falakról az ellenséget. Gerard repült már sárkányháton korábban is, de csatába még soha. Számtalanszor eltöprengett azon, hogy ugyan miért tenné bárki is kockára az életét azért, hogy a levegőben harcolhasson, amikor két lábbal is állhatna a jó öreg anyaföldön. De most azt is megtapasztalta, milyen sárkányháton megrohamozni egy várost, és a puszta látványával félelmet és rettegést kelteni az odalent rohangáló katonák között. Gerard rádöbbent, hogy ezt az izgalmat sohasem lesz képes újraélni egyetlen földi csatában sem, és korábbi, kedvelt harcmodora sohasem lesz már számára ugyanolyan, mint régen.
Ősi solamniai csatakiáltást hallatott, ahogyan ő és ezüstsárkánya elhúztak egy csapat szerencsétlen katona felett, akik a földre kuporodtak a félelemtől. Nem azért kiáltott, mert azt akarta, hogy meghallják, pusztán csak élvezetből tette, örült annak, hogy repülhet. Élvezte, ahogyan az ellenség már akkor menekülni kezd előle, amikor az árnyékuk feltűnik fölöttük. Körülötte az összes többi lovag is kiáltozott, vagy harci dalt énekelt teli torokból. Az aranysárkányok hátán ülő elf íjászok halálos pontossággal engedték útjukra nyílvesszőiket. Az alattuk nyüzsgő katonák csapatai kétségbeesetten próbáltak elmenekülni a felettük szálló aranyfényben ragyogó halál elől.
A holt lelkek ott örvénylettek Gerard körül, megpróbálták megállítani, átölelni hideg karjukkal, megfojtani, megvakítani őt. De a holtak seregének ezúttal nem volt parancsnoka. Nem volt senki, aki utasításokat adott volna nekik, aki megmondta volna, hogy mit tegyenek, mivel próbálkozzanak az élők ellen. Az ezüst- és az aranysárkányok szárnya valósággal keresztülszelte a holtakból álló, lassan terjengő ködfolyamot, mint ahogyan a nap sugarai oszlatják el a párát, amely felszáll a folyók partján nyári reggeleken. Gerard nagyon is jól látta a felé markoló kezeket, a tátongó szájakat, és a körülötte mohón örvénylő lelkeket. De már nem volt képes rettegni tőlük. Sajnálta őket.
Elfordította a fejét, arra összpontosított, ami alatta volt, és a feladatára, és a holt lelkek egyszeriben eltűntek.