* * *

Az ogrék a hajnal beköszönte előtt támadtak, amikor a keleti ég már sápadt volt, és a lassan ébredő fény elűzte az éjszakát a fejük felől. Az elfek készen álltak. Az éjszaka során egyikük sem tudta lehunyni a szemét. Magukban mindannyian jól tudták, hogy a mai nap végét egyikük sem fogja már megérni.

A hatalmas ogrék azzal indították támadásukat, hogy óriási sziladarabokat löktek a völgybe, az elfek közé. Ezek a szikladarabok elképesztően nagyok voltak, akkorák, akár az elfek házai, és ez mindennél jobban elárulta, hogy az istennő varázsereje segíti a szörnyetegeket. Az ogrék maguk is magasak és nagydarabok, mindegyikük legalább három méter magas, s izmaik ereje is óriási. Ám még a fajtájuk legerősebbje sem szakíthatta volna ki azokat a szikladarabokat a hegyből a saját erejével, és hajíthatta volna le a völgybe. Az elfek most már jól hallották, amint az ogre varázslók hangosan kántálnak, érezték mágiájuk erejét, amely valóban Takhisis királynő ajándéka volt a számukra.

A hatalmas szikladarabok óriási robajjal zúdultak alá a völgybe, és az elfek, akik a kövek mögé rejtőztek, fürgén szaladni kezdtek előlük. Az íjászok közül sokan felmásztak egy magasabb sziklafalra, csak hogy mentsék az életüket. A sziklák által agyonnyomott vagy megcsonkított elfek borzalmas üvöltése hosszan visszhangzott

a hegyek között. Rövidesen felelet is érkezett rá, méghozzá az ogrék diadalmas, vad ordítása.

Volt néhány feldühödött, vagy kétségbeesett elf íjász, aki erre azonnal az ogrék közé lőtt, elpocsékolva jó pár nyílvesszőt. Az ellenség még csak lőtávolon beül sem volt. Samar dühösen ordított velük, és újra megparancsolta nekik, hogy ne támadjanak, amíg jelt nem ad rá. Gilthas nem volt íjász. Ő csak a kardját szorította elszántan, úgy várta a rohamot. Nem bánt túl jól a fegyverével, bár az utóbbi időben sokat fejlődött – legalábbis Planchet szerint. Azt remélte, hogy néhány ellenfelet magával vihet a halálba, hogy az apja és az anyja büszkék lehessenek rá.

Gilthas ezen a reggelen a szokásosnál is többet gondolt az anyjára. Valamiért az az érzése volt, hogy Laurana ott áll mellette, egyszer még azt is hallani vélte, hogy szól hozzá, és szinte érezte, ahogyan végigsimít az arcán. Az érzés annyira erős volt, hogy Gilthas önkéntelenül megfordult, hogy megnézze, ki áll ott mellette. De csak az Oroszlánnőt látta, aki rámosolygott. Együtt fognak küzdeni ők ketten, egészen a végig, és a halálba is együtt mennek majd, mint ahogyan az életben is egy utat jártak.

Körülöttük a sziklák szinte feketéllettek az ogréktól. A szörnyetegek felemelték dárdáikat, és megrázták, közben ordítottak, így mutatva az elfeknek a sorsot, amelyet nekik szántak. Diadalmas üvöltésükbe valósággal belezengett az egész hegység.

Az elfek megmarkolták fegyvereiket, és várták a rohamot. Gilthas és az Oroszlánnő a parancsnokok között álltak, Alhana királynő és a testőrei mellett, s ott volt körülöttük a qualinesti és a silvanesti elfek összes kiváló harcosa.

Végül valóban egy nép vagyunk hát, de csak akkor, amikor a halállal kell szembenéznünk, és már régen túl késő a számunkra, gondolta Gilthas. Igyekezett elűzni magától az efféle borús gondolatokat. Ami megtörtént, megtörtént.

Miután megtisztították maguk előtt az utat, az ogrék lassan megindultak lefelé a hegyoldalon, valósággal elborítva a sziklákat minden oldalon. Az egész világ összes ogréja itt nyüzsgött körülöttük, döbbent rá Gilthas.

Kinyúlt maga mellé, megszorította az Oroszlánnő kezét. Az elf király eltökélte, hogy hagyni fogja, hogy a szeretet töltse meg a lelkét utolsó pillanataikban, és a szeretet legyen az, amely tovább röpíti a lelkét oda, ahová a lelkek haláluk után vándorolnak.

Samar megparancsolta a harcosoknak, hogy készüljenek fel a tüzelésre. Az elf íjászok felajzották íjukat, és célra tartottak. Samar felemelte a kezét, megfeszült, azután úgy maradt, és döbbenten meredt fel az égre.

– Várjatok! – kiáltotta. Összehúzta a szemét, hunyorgott, hogy tisztábban lásson. – Mi az ott, királynőm? Csak képzelődöm, vagy valóban látom?

Alhana egy magaslaton állt, ahonnan beláthatta az egész völgyet, és ahonnan parancsokat osztogathatott, ha majd harcra kerül a sor. Nyugodt volt, és most gyönyörűbbnek tűnt, mint az út során bármikor. Gyönyörű, könyörtelen, halálos. Kezével árnyékolta be a szemét, és kelet felé tekintett, ahol a nap éppen ekkor emelkedett a hegycsúcsok fölé.

– Ott, a hegycsúcs közelében mintha lelassultak volna valamiért – mondta hűvösen, s hangjában nyoma sem volt érzelemnek, sem félelemnek, sem haragnak. Most hadvezér volt, nem pedig csupán királynő. – Néhányuk megfordult, és most az ellenkező irányba igyekszik.

– Valami megrémítette őket! – kiáltotta az Oroszlánnő. Az égre nézett, azután felemelte a karját. – Nézzétek! El'i nevére! Ott!

Fényes és ragyogó jelenség villant felettük, de olyan vakítóan, mintha maga a nap hullott volna közéjük, le a völgybe, hogy elűzze az őket körülvevő sötétséget. Gilthas először azt gondolta, hogy talán egy újabb gonosz varázslat az, amely lehozta a napot az elfek közé. Aztán észrevette, hogy ez csak visszaverődő fény – a nap sugarai egy aranysárkány hasán lévő pikkelyeken csillantak meg, és ragyogták körbe őket.

Az aranysárkány elhúzott fölöttük, a hegyoldal felé repült, amelyen még mindig ott nyüzsögtek az ogrék. Amikor észrevették a feléjük száguldó hatalmas szörnyeteget, az eddig rendezetten vonuló ogre csapatok felbomlottak, és rémülten menekülni kezdtek.

Valósággal megőrjítette őket a félelem, voltak, akik felfelé indultak, a csúcsok felé, mások lefelé, a völgybe, s néhányan a hegygerinc mentén kerestek fedezéket.

A sárkány hatalmas tűzcsóvát lehelt a hegyoldal felé. Az ott nyüzsgő, egymástól menekülni is képtelen ogrék százával haltak meg, égtek szénné egyetlen pillanat alatt. A halálsikolyuk ott zengett a sziklák között. Akik nem vesztek oda a tűzben, olyannyira rettegve és kétségbeesetten üvöltöttek, hogy az elfeknek be kellett fogniuk a fülüket, mert képtelenek voltak elviselni a hangjukat.

Az aranysárkány ezután felemelkedett, majd eltűnt a hegycsúcs másik oldalán. Néhány kisebb ezüstsárkány érkezett a nyomában, ők jeges leheletükkel fagyasztották meg a menekülő ogrék vérét, húsát és szívét. A hideg és sziklakeménnyé fagyott testek ezután eldőltek, és hatalmas robajjal lezúdultak a hegyoldalon, közben pedig darabokra törtek. Még több aranysárkány érkezett, és támadta meg az ogrékat, valósággal elborították az eget. Olyan volt, mintha a hegyek felett aranyszínben ragyogna az egész égbolt, ahogyan a sárkányok pikkelye fényesen szórta szét a nap sugarait. Az ogrék serege, amely néhány pillanattal korábban még gyilkolásra elszántan és acsarogva közeledett a csapdába esett elfek felé, most teljesen összekavarodva kezdett visszavonulásba. A sárkányok azonban követték és levadászták valamennyiüket, akárhová próbáltak is elbújni előlük.