* * *

Az első ellenséges sárkányok feltűntek az égen, áttörve a füstfelhőkön, amelyek a Végzet Urai fölött lebegtek. A sárkányiszony hullámai végigsöpörtek Sanction védőin. A napfény vakítóan ragyogott a sárkányok arany és ezüst pikkelyein, megcsillant a sárkánylovasok páncélján. Csak a régmúlt legnagyobb háborúiban gyűlt össze ennyi jó sárkány Krynnen, hogy megsegítsék az elfeket és az embereket a harcokban. A sárkányok hosszú, széles alakzatban repültek – a gyors és fürge ezüstsárkányok szálltak elöl, a nagytestű aranysárkányok pedig mögöttük.

Egyszerre sűrű, szürkés köd kezdett el terjengeni a falak körül, majd lassan elnyelte a város utcáit, sikátorait is. Galdar furcsállta, hogy egy ilyen napsütötte reggelen csak úgy leszáll a köd, de azután észrevette a kezeket, a szemeket és a szájakat abban a ködben. A holtak lelkét is harcba szólították. Galdar felnézett, át a ködön, és megborzongott, miközben a kék eget figyelte. Odafenn egy ezüstsárkány hasán villant meg a nap fénye, és az ezüstös sugarak keresztülhasítottak a szürke ködön. A halottak lelke szinte menekült ez elől a fény elől. A szellemek az árnyak közé húzódtak, sötét sikátorok mélyére, vagy hatalmas tornyok tövébe, ahová már nem hatolhatott el az a fény.

A sárkányok nem féltek a halott emberek lelkétől, sem a halott goblinokétól, sem a halott elfekétől.

Galdar elképzelte, ahogyan az aranysárkányok okádta hatalmas tűzgolyók szénné égetik azokat, akik a falakon állnak. Megolvasztják a páncélokat, egybeforrasztva élő húst és acélt, miközben a katonák borzalmas halálsikollyal rogynak a földre. A kép ott lebegett előtte, valósággal beleégett az elméjébe, és szinte érezte orrában a meg-perzselt hús bűzét, és hallotta a haldoklók üvöltését. Keze remegni kezdett, a szája kiszáradt.

– Sárkányiszony – ismételgette magában, újra és újra. – Sárkányiszony. Elmúlik. Rövidesen elmúlik.

Visszanézett Minára, hogy lássa, hogyan viseli a lány a sárkányok közeledését. Mina sápadt volt ugyan, de nyugodtnak tűnt. Az üres borostyántekintet egyenesen előre meredt, nem nézett fel az égre. Nem nézett a falakra, ahonnan egyre több katona vetette magát a mélybe a rettegéstől, amely elvette az eszüket, és menekülésre késztette őket, mindegy, hogy hová, csak onnan el.

Az ezüstsárkányok elhúztak a város felett, gyorsan, és olyan alacsonyan, hogy szárnyuk szinte az épületek tetejét súrolta minden egyes csapásnál. Ők alkották az első hullámot, de ők még nem támadtak. Csupán a félelmet es a rettegést hozták magukkal, fejetlenséget, zűrzavart okozva az emberek között, megtörve az akaratukat. Az ezüstszínben ragyogó szárnyak árnyéka végigsöpört az utcákon, és akit beborított, az üvöltve kezdett menekülni, félholtan a félelemtől. Voltak, akik már képesek voltak úrrá lenni a rettegésen, ők a fegyverüket markolva egyenesedtek fel, és siettek a katapultok felé. Egy nyílvető tüzet nyitott az ég felé. Néhány íjász is kilőtte nyílvesszőjét az égbe, de csak reménykedhettek abban, hogy képesek lesznek megsebesíteni az odafent száguldó szörnyetegeket. Csak szerencséjükben bízhattak, mert a legtöbbjük keze még reszketett a félelemtől. Jó néhányan a falak árnyékába menekültek, ott leültek a földre, és csöndben meglapultak. Mélyeket lélegezve várták, hogy elmúljon az iszonyat. Vártak és imádkoztak.

A sárkányiszony, amely elborította a várost, valójában most igencsak hasznára vált Minának. Azok, akik eddig az utcákon tolongtak, most bemenekültek a házakba, és a boltok épületeibe. Menedéket reméltek ott, ahol valójában nem létezhetett menedék, hiszen az aranysárkányok tüze még a követ is megolvasztotta. De legalább az utcákon nem járt már senki. Mina és Galdar gyorsan haladhattak a templom felé.

Amikor odaértek az egyik őrtoronyhoz, amelyik Sanction külső fala mentén állt, Mina a toronyhoz sietett, és kinyitott egy ajtót annak lábánál.

Az őrtoronyban nem sokan maradtak, a legtöbb lovag és katona elmenekült. Azok, akik itt voltak, az ajtócsapódásra félénken néztek le a kanyargó lépcső tetejéről. Valaki reszkető hangon felkiáltott.

– Ki jár odalent?

Mina nem felelt nekik, a katonáknak pedig eszük ágában sem volt lejönni, hogy megnézzék, ki lépett be a toronyba. Galdar hallotta a lépteiket, ahogyan odafent fedezékbe húzódnak a mellvéd falai mögött.

A minotaurusz felkapott egy fáklyát, és meggyújtotta azt az egyik toronyban lévő lámpás kanócán sercegő lánggal. Mina kivette a kezéből a fáklyát, és sietve elindult lefelé a torony aljánál kezdődő, és a mélybe kanyargó kőlépcsőkön. Ezek egy látszólag szilárd, áthatolhatatlan kőfalhoz vezettek, amelyen a lány tétovázás nélkül keresztülsétált. Vagy a fal volt csupán káprázat, vagy a Sötétség Királynője akarta úgy, hogy ezúttal a gránitkemény kő átengedje őket. Galdar nem tudta, de nem is akarta tudni, hogy mi lehet az igazság. Összeszorította a fogát, és a lány után lépett, lélekben felkészülve arra, hogy rövidesen szétzúzza a fejét a kőfalon.

Ehelyett egy sötét folyosóra érkezett, amely kénkőtől bűzlött. A falak melegek voltak, amikor megérintette őket. Mina már jóval előtte járt, neki pedig igyekeznie kellett, hogy utol tudja érni őt. Ezt a folyosót azonban embereknek vájták, nem minotauruszoknak. Úgy kellett lépkednie, hogy a vállát összehúzta, szarvas fejét pedig lehajtotta. A levegő egyre melegebbé vált. Galdar úgy sejtette, most haladhatnak át a lávafolyam alatt. Az alagút elég ősinek tűnt. A minotaurusz elgondolkodott azon, hogy vajon kik építhették, és miért, de gyanította, ezek is csak olyan kérdések, amelyekre már soha életében nem fog választ kapni. Ez a folyosó is egy kőfalnál ért véget. Galdar megkönnyebbült, amikor látta, hogy Mina ezen már nem akar keresztülsétálni. A lány egy kis ajtóhoz lépett. Kinyitotta, és belépett rajta. A minotaurusz benyomakodott mögötte. Éppen csak, hogy elfért, és azt látta, hogy egy börtöncellába érkeztek.

Patkányok visítottak fel körülöttük, amikor meglátták a fényt, és kétségbeesetten próbáltak elmenekülni előle. A padló valósággal mozogni látszott a számtalan apró féregtől es rovartól, amelyek elborítottak odabent mindent. A közeledtükre azonban egyetlen pillanat alatt a sarkokba, meg a kövek alá másztak, a falak széles repedéseibe rejtőztek. A korhadt cellaajtó egy régen kiszakadt zsanéron lógott a falnak dőlve.

Mina kilépett a helyiségből egy újabb folyosóra. Galdar megpillantott egy sor újabb cellát a folyosón, meg más, nagyobb termeket is, amelyek onnan nyíltak, és már tudta, hol vannak – megérkeztek Duerghast templomába. Visszagondolva arra, hogy mit hallott erről az épületről, arra a következtetésre jutott, hogy ezek lehettek régen a kínzókamrák, ahol Takhisis lovagjai foglyul ejtett ellenségeiket kivallatták. A fáklya fénye nem hatolt be az összes terembe, éppen csak a folyosót világította meg előttük, és ennek Galdar őszintén örült. Gyűlölte ezt a helyet, legszívesebben azonnal elmenekült volna innen, és bárhol máshol szívesebben lett volna, mint itt, még odafent, a városban is. Bár ott már minden bizonnyal nyüzsögtek az ellenséges sárkányok. A haldoklók sikolyaitól és üvöltésétől visszhangzottak ezek a sötét folyosók is, Galdarnak pedig úgy tűnt, hogy a falak vértől és könnyektől nedvesek.

Mina nem nézett se jobbra, se balra. Fáklyájának fénye egy lépcsősort világított meg a folyosó végén, amely felfelé vezetett. Ahogyan másztak felfelé azokon a lépcsőkön, Galdar úgy érezte, mintha a halál torkából bújna elő. A lépcső visszavezetett a föld fölé, a templom központi részébe. A falak idefent is repedezettek voltak, néhol egész kődarabok estek ki belőlük, és Galdar végre újra friss levegőt érzett maga körül. Igaz, hogy még ennek is kénszaga volt, amely a lávafolyamból párolgott, de még ez a szag is jobb volt annál, mint amit odalent érzett. Nagyot sóhajtott.

A falakon lévő repedéseken át beszivárgott a nap fénye, és megvilágította a körülöttük lebegő porfelhőket. Galdar már éppen el akarta oltani a fáklyát, de Mina megállította.

– Hagyd égve! – mondta neki a lány. – Szükségünk lesz rá ott, ahová megyünk.

– Miért, hová megyünk? – kérdezte rosszat sejtve a minotaurusz, és erősen remélte, hogy nem az oltárhoz.

– Az arénába.

Most a lány ment elöl, végig a romok között, fürgén és tétovázás nélkül vezette a minotauruszt. Galdar észrevette, hogy több helyen a romokat és a törmeléket eltisztították az útból, és néhány eddig eltorlaszolt folyosót is újra járhatóvá tettek.

– Ezt mind egyedül csináltad, Mina? – kérdezte csodálkozva Galdar.

– Volt segítségem – felelte a lány.

A minotaurusz nagyon is jól sejtette, hogy miféle segítség lehetett az, és már bánta, hogy megkérdezte.

Az emberekkel ellentétben Galdart egyáltalán nem háborította fel, hogy a templomnak volt egy nyitott küzdőtere. A régiek rendszeresen eljártak ide szórakozni, hogy véres harci játékokat nézzenek, és gyönyörködjenek a gyilkolásban, így áldozva istenüknek. Az efféle eseményeknek komoly hagyományai voltak a minotauruszok között. Ők rendszerint ilyen módon rendezték el vitás ügyeket, kezdve a családi viszályoktól egészen a személyes bosszún át az új törzsfők megválasztásáig. Megdöbbentette, hogy az efféle küzdelmeket az emberek durvának, undorítónak és kegyetlenek tartják. Számára az aljas, sokszor kifejezetten gonosz, hátba szúrásra és megszégyenítésre építő politikai játszmák, amelyeket az emberek úgy élveztek, voltak durvák, undorítóak és kegyetlenek.

Az arénának nem volt teteje, és jól ide lehetett látni Sanction legmagasabb falairól. Galdarnak már korábban feltűnt ez a hely, meg is jegyezte magában, hogy ez volt az első aréna, amelyet emberlakta vidéken eddigi élete során látott. Az arénát az egyik hegy oldalában alakították ki. A padlója a földszint alatt volt, és homok borította. Az ülőhelyeket félkörben, lépcsőzetesen vésték a hegy oldalába, és körülölelték a küzdőteret. Maga az aréna a minotauruszok roppant küzdőtereihez mérve kicsi volt, és, akárcsak a templom többi része, romos, és elhanyagolt. Az ülőhelyek nagy részén darabokra töredezett már a kő, egyes sorok teljesen hiányoztak, a padlón is lyukak tátongtak.

Galdar követte Minát a porlepte folyosókon, amíg egy nagy kapuhoz nem értek, amely nyitva állt, és egyenesen az arénába vezetett. Mina tétovázás nélkül átlépett a kapuszárnyak között. Galdar követte őt, és a halvány, a falakon át beszűrődő napfényes világosságból a legsötétebb éjszaka sötétségébe lépett.

Azonnal megtorpant, és pislogni kezdett, és hirtelen attól félt, hogy megvakult. Továbbra is érezte a körülöttük lévő vidék ismerős szagát, a lávafolyam kénes kipárolgásait, a mindent beborító port és a hamut, a régi köveken burjánzó penészt. Érezte a szelet az arcán. Éreznie kellett volna a nap melegét is, hiszen néhány pillanattal korábban még látta a ragyogó napot es a kék eget a mennyezet repedésein át. De most, amikor felnézett, csak áthatolhatatlan sötétséget látott, ahol nem voltak felhők vagy csillagok. Egész testében remegni kezdett, és önkéntelenül hátrált egy lépést.

Mina megragadta a kezét.

– Ne félj! – mondta neki halkan. – Most az Egy Istent látod, ahogyan a mi világunkban még egy ideig létezik. De aztán…

Felidézve legutóbbi találkozásukat, Galdar egyáltalán nem örült annak, hogy Takhisis itt van fölötte és körülötte. Mos már valóban el akart menekülni innen, jobban, mint eddig bármikor, jobban, mint odalenn a kazamatákban. Nagy hiba volt, hogy idejött. Azért kísérte el a lányt, mert szerette, nem pedig azért, hogy lássa Takhisist. Az istennő nem kívánta a jelenlétét, hiszen ő nem tartozott ide, ezt érezte.

A templomból egy széles lépcsősor vezetett le az aréna aljába.

Mina elengedte a minotaurusz kezét. Még mindig sietett, fürgén szaladt le a lépcsőkön, talán azt gondolta, a minotaurusz gondolkodás nélküli követi majd. Ő azonban éppen arra készült, hogy elbúcsúzzon tőle. A szavak már ott voltak a torkában, és fojtogatták. Nem mintha a szavai bármin is változtathattak volna. A lány gyűlölni fogja azért, amit tenni készül, megveti, és talán sajnálja is majd. Galdar pedig nem mondhat semmi olyat, amivel változtathatna ezen. Így hát megfordult, hogy elinduljon, hogy visszatérjen a napfényre, még akkor is, ha ott sárkányok várnak rá, és a biztos halál. Ekkor meghallotta, hogy Mina meglepetten felkiált.

Galdar ösztönösen cselekedett, szívében feltámadt az aggodalom Mina életéért, s kirántott karddal rohant le a lépcsőn a lány után.

– Te mit keresel itt, Silvanoshei? Miért lopakodsz úgy az árnyak között, mint egy orgyilkos? – csattant fel Mina.

A hangja hideg volt, de kihallatszott belőle a félelem. A kezében tartott fáklya lángja megremegett reszkető kezében. Az elf meglepte őt, jelenléte felkészületlenül, váratlanul érte a lányt.

Galdar felismerte a bolond elf királyt. Silvanoshei arca halottsápadtnak tűnt. Vékony volt, bőre szürke, akár a hamu, valaha előkelő ruhái úgy lógtak rajta, akár egy koldus rongyai. De már egyáltalán nem látszott olyan kétségbeesettnek, és elveszettnek, mint korábban. Nyugodt volt, és magabiztos, még nyugodtabb, mint Mina. Az a szó, hogy „orgyilkos", és az elf szenvtelen közönyössége arra ösztökélte Galdart, hogy emelje fel a kardját. Éppen le akart sújtani az ifjú elfre, hogy egyetlen erős vágással kettéhasítsa a fejét, amikor Mina megállította.

– Nem, Galdar – mondta a lány, és a hangja most gúnyos volt, megvető. – Nem jelent veszélyt ránk. Ha akarna, sem lenne képes ártani nekem. Ocsmány vére pedig csak beszennyezné azt a szent földet, amelyen állunk.

– Akkor takarodj innen, te szánalmas féreg! – mordult rá az elfre Galdar, és lassan leeresztette a kardját. – Mina neked ajándékozza a nyomorult életed. Menj, és boldogulj, ahogy tudsz.

– Majd miután elmondtam, amiért jöttem – mondta Silvanoshei csöndes méltósággal. – Sajnálom, Mina. Sajnálom azt, ami történt veled.

– Te sajnálsz engem? – Mina gyűlölködve mérte végig az elf királyt. – Inkább magadat sajnálhatnád. Az Egy Isten megkaparintotta a lelkedet, miután a csapdájába csalt téged, könnyedén, akár valami ostoba nyulat. Az elfekre pedig halál vár, teljes megsemmisítés, örök pusztulás. Ezrek már így is bevégezték, amikor lesújtottam rájuk a seregemmel, őket pedig további ezrek követik majd, amíg mind el nem pusztulnak azok, akik szembe mernek szegülni velem. És miattad, a te gyengeséged miatt történhetett meg az, hogy az elfeket eltörlik a föld színéről. És te sajnálsz engem?

– Igen – bólintott Silvanoshei. – Nem én voltam az egyetlen, aki csapdába esett. Ha akkor erősebb vagyok, talán megmenthettelek volna téged, de nem voltam az. Ezért mondtam, hogy sajnálom.

Mina csak nézett rá, borostyán tekintete valósággal megkövült, ahogyan magába zárta az elfet, mintha az életet akarná kiszorítani belőle.

Az elf azonban egyenesen állt, tekintetében őszinte szomorúság tükröződött.

Mina ingerülten fordult el tőle.

– Hozd hát! – parancsolta Galdarnak. – Hadd lássa, hogyan pusztul el mindaz, ami valaha is számított neki ebben az életben, amit valaha is szeretett.

– Mina, hadd öljem meg egyszerűen, és… – kezdte Galdar.

– Hogy merészelsz ellentmondani nekem? – kiáltotta Mina, és dühödten Galdar felé fordult. – Azt mondtam, hozd. Nem kell aggódnod. Nem ő lesz az egyetlen, aki látni fogja a világ végét, és az új kor hajnalát. Az Egy Isten minden ellensége ott lesz, hogy lássa az ő diadalát. Te is, Galdar.

Azzal a lány megfordult, és elindult az aréna közepe felé.

Galdar érezte, hogy a tarkóján felmered a szőr. Tenyere izzadt, alig bírta megtartani a kardját.

– Eredj! – mondta halkan az elfnek. – Nem foglak megállítani. Gyerünk, takarodj már innen!

Silvanoshei megrázta a fejét.

– Én is itt maradok, akárcsak te. Mind a ketten ugyanazért maradunk.

Galdar felmordult. Ott állt a lépcső aljában, tétovázott, bár valójában nagyon is jól tudta, hogyan fog dönteni. Az elfnek igaza volt. Ők ketten ugyanazért fognak itt maradni.

Galdar fogai megcsikordultak, ahogyan elindult a lány után. Visszatekintett, hogy lássa, az elf király követi-e őt, és döbbenten vette észre, hogy egy másik elf is áll a lépcsőn, éppen Silvanoshei mögött.

Az istenekre, miért pont elfekből kell ide ennyi, szitkozódott magában Galdar.

Az elf a minotauruszra bámult, neki pedig egyszerre az a kényelmetlen érzése támadt, hogy ez az ifjú arcú, de ősöreg szemű lény képes olvasni a gondolataiban, és a szívében is.

Galdarnak ez egyáltalán nem tetszett. Nem bízott ebben az újonnan érkezett elfben, és azon töprengett, nem az lenne-e a legjobb, ha visszamenne, és gyorsan végezne vele.

Az nyugodtan állt a lépcsőn, a szeme sem rebbent. Várakozott.

Az Egy Isten minden ellensége ott lesz, hogy lássa az ő diadalát.

Galdar arra gondolt, hogy ez az elf is csak az ellenségek egyike lesz, így aztán megvonta széles vállát, és követte Minát az arénába. Kénytelen volt Mina fáklyájának fényét követni a sötétben, mert még a lányt sem látta, olyan messze volt már tőle.