15. A sánta és a vak

Mina serege a következő napon elindult Solanthusból. Nem az összes lovag és katona indult útnak. A lány kénytelen volt hátrahagyni némi helyőrséget, hogy képesek legyenek fenntartani a rendet ebben az alapvetően ellenséges városban. Ez, úgy tűnt, alaptalan félelem volt, már a solanthusiak tömegéből ítélve, akik felsorakoztak a városból kivezető út mentén. Az emberek Minát éltették, és jókívánságokat kiáltottak oda neki, és ajándékokat helyeztek a lába elé. Annyit, amennyi jócskán meg is töltötte volna a szekeret, amelyen a borostyánkoporsó volt, ha Mina elfogadta volna tőlük. Ám a lány azt mondta nekik, hogy adják az ajándékokat a szegényeknek, az Egy Isten nevében. Solanthus népe sírva áldotta a lány nevét.

Gerard is sírni tudott volna, bár neki egészen más okai voltak erre. Egész éjjel azon rágódott, hogy mit tegyen, menjen, vagy maradjon. Végül úgy döntött, hogy a sereggel marad, és Sanctionba lovagol velük. Azt mondta magának, hogy Odila miatt teszi ezt.

A lány is a sereggel tartott. Azon a szekéren ült, melyen Aranyhold holttestét és a két halott varázslót szállították. Miközben a nyomorult, rázkódó holttesteket nézte, Gerard átkozta magát, amiért nem ismerte fel az igazságot, amikor először meglátta a börtönben Palint, és belenézett üresen bámuló szemébe. Odila nem vette észre Gerardot, amikor a szekér elhaladt a lovag mellett.

Galdar már alaposan végigmérte őt, sötét szemében gyűlölet izzott. Gerard állta a szörnyeteg tekintetét. Az, hogy a minotaurusz ennyire bosszús volt, valamennyire megvigasztalta Gerardot. Az, hogy ő Mina seregével tart, látványosan dühítette a minotauruszt, és Gerard ezért érezte, végül mégiscsak a helyes döntést hozta.

Kilovagolt a kapun, elfoglalta helyét a sereg legvégén, olyan távol Minától, amennyire csak lehet. A lova majdnem átgázolt két kolduson, akik rémülten igyekeztek, hogy minél gyorsabban kitérjenek az útjából.

– Bocsássatok meg, uraim – mondta Gerard, és megállította a lovát. – Remélem, egyikőtök sem sérült meg.

Az egyik koldus idősebb férfiember volt, ősz hajjal és fehér, borzas szakállal. Arcát teljesen elborították a ráncok meg a sebhelyek, bőrét pedig barnára cserzette a nap. Szeme kéken ragyogott, akár az edzett acél. Bár sántított, és egy mankóra támaszkodva járt, egyenesen tartotta magát. Katonaviselt, szigorú embernek tűnt. Ezt mutatta kifakult, szakadt ruhája is, mely valószínűleg egy sereg egyenruhája lehetett valamikor. A másik koldus vak volt, világtalan szemét fekete kötés takarta. Egyik kezét az öreg vállára helyezve haladt, az vezette őt előre az úton. A vak koldus haja ezüstös színben ragyogott a napfényben. Ifjú volt még, jóval fiatalabb, mint a társa, és arcát Gerard hangjának irányába fordította.

– Nem, uram – mondta az idősebb koldus mogorván. – Csupán megijesztettél bennünket, ez minden.

– Merre tart ez a sereg? – kérdezte a másik.

– Sanctionba – válaszolta Gerard. – Fogadjátok meg a tanácsomat, uraim, és tartsátok távol magatokat az Egy Isten templomától. Bár talán képesek lennének ott meggyógyítani benneteket, én nem hiszem, hogy valójában megérné.

A lovag néhány pénzérmét dobott a koldusok elé, azzal megrántotta a kantárt, és elvágtatott az úton a sereg nyomába. Rövidesen elnyelte őt a hatalmas porfelhő, amely a vonuló sereg útját kísérte.

Solanthus polgárai addig álltak az út mellett, amíg Minát el nem nyelte a messzeség. Azután tértek csak vissza a városukba, amely különös módon üresnek és élettelennek tűnt most, hogy a lány már nem volt velük.

– Mina Sanction felé vonul – mondta a vak koldus.

– Ez egybevág azzal, amit tegnap éjjel hallottunk – mondta a sánta. – Akárhová menjünk is, mindenütt ugyanazt halljuk. Mina Sanction felé vonul. Most már elégedett vagy?

– Igen, Karmos, most már elégedett vagyok – felelte a világtalan nyugodtan.

– Már ideje volt – mormolta Karmos, s társa lábához hajította azokat az érméket, amiket Gerard vetett nekik. – Elegem van már a koldulásból! Még életemben nem aláztak meg ennyire.

– De, mint láthatod, ez az álca lehetővé teszi a számunkra, hogy oda menjünk, ahová csak akarunk. Azzal válthatunk szót, akivel csak akarunk, legyen az tolvaj, lovag, vagy nemes – mondta szelíden Tükör. – Senki sem gyanakszik arra, hogy többek lehetünk annál, mint aminek látszunk. A kérdés az, mihez kezdjünk most? Most akarunk találkozni Minával?

– És ugyan mit mondanánk neki, ezüst? – kérdezte gúnyosan Karmos. – Hol, ó, vajon merre vannak a szép aranysárkányok? Hol, és ugyan merre lehetnek?

Tükör nem szólt semmit, s egyáltalán nem tetszett neki, hogy Karmos ilyen közel jár az igazsághoz.

– Én azt mondom, várjunk még – mondta a sánta koldus. – Majd Sanctionban beszélünk vele.

– Azaz várjuk meg, amíg Sanctiont is beveszik a Királynőd seregei? – kérdezte Tükör hidegen.

– Miért, talán te fogod őt megállítani, ezüst? – horkant fel Karmos. – Egyedül, vakon?

– Te hagynád, hogy besétáljak Sanctionba, egyedül és vakon – vont vállat a vak koldus.

– Ne aggódj, nem hagyom, hogy bármi is történjen veled. Addig nem, amíg meg nem tudom, mit mondott neked Skie. Ott akarok lenni, amikor majd beszélsz Minával.

– Akkor azt javaslom, hogy szedd össze azt a pénzt, mert szükségünk lesz rá. – mondta Tükör. – Ez az álca, ami idáig segített minket, még többet ér majd Sanctionban. Kell annál jobb ok arra, hogy Minával beszélhessünk, mint hogy két koldus vagyunk, akik már csak a csodában reménykedhetnek?

Tükör nem látta ugyan Karmos arckifejezését, de el tudta képzelni. Először dacos és mogorva, azután komor és csalódott, ahogyan belátja, hogy Tükör terve az egyetlen, ami valóban működhet is.

Kaparászást hallott a föld felől, érmék csendülését, és halk, dühös mormolást.

– Ne tagadd, hogy ezt nagyon élvezed, ezüst – morogta Karmos.

– Valóban így van – felelte Tükör szárazon. – Nem is tudom, mikor voltam utoljára ennyire boldog életemben.