* * *

Durva, erős kezek ragadták meg Tükört. Dühös, és kétségbeeséstől remegő hangok ordítottak a fülébe, ráadásul olyan sok egyszerre, hogy egyáltalán nem is értette, mit kiabálnak. Rángatták őt, előbb az egyik irányba, majd a másikba, mert még egymás között is ingerülten vitatkoztak arról, hogy mit is tegyenek vele. Néhányan legszívesebben meglincselték volna. Mások egyszerűen Ott helyben agyonverték volna.

Az ezüstsárkány természetesen bármikor levethette volna gyenge emberi alakját, hogy magára öltse a valódit, a sárkányalakot. Még vakon is meg tudná védeni magát ezzel a csőcselékkel szemben. Széttárta a karját, amelyek majd néhány pillanat múltán ezüst-szárnnyá változnak, és mosolyogva felemelte a fejét. Elöntötte a vad öröm, még itt, a halál torkában is. Nemsokára valóban önmaga lehet újra, ragyogó ezüstsárkány a városra borult sötétségben, aki a vihar tomboló förgetegével emelkedik majd a magasba.

Erős bilincsek szorultak a csuklójára. Majdnem felnevetett, hiszen az ember kovácsolta acél kevés volt ahhoz, hogy megállítsa. Megpróbálta lerázni őket, de a bilincsek csak még erősebben feszítették a karját. A sárkány ráébredt, hogy valójában nem acélból, hanem saját félelméből kovácsolták azokat a béklyókat. Takhisis készítette és béklyózta meg velük a csuklóját. Akárhogyan is próbálkozott, képtelen volt átváltozni. A bilincsek emberi alakjához láncolták, ebbe a gyenge, kétlábú lény alakjába. Jól tudta, hogy így, vakon és magányosan, nem lesz semmi, ami megmenthetné, és itt kell meghalnia.

Tükör küzdött, hogy kiszabaduljon fogva tartói markából, de hiába, nem volt elég erős. Ráadásul az, hogy ellenkezett, még több kínhoz és fájdalomhoz vezetett. Köveket vágtak hozzá, megütötték. A fájdalomtól görcsbe rándultak az izmai. Az egyik ütés a másik után érte. A földre zuhant, tehetetlenül.

Aztán a fájdalom okozta tompaságon át meghallott egy erős, határozott hangot, amint felkiált. A hang szigorú volt, és hallatára a tömeg is elcsendesedett, és lassan elhúzódtak a koldustól.

– Vissza! – parancsolta Odila. A hangja hideg volt, és kemény, egy olyan ember hangja, aki megszokta már, hogy minden körülmények között engedelmeskednek neki. – Hagyjátok őt békén, vagy az Egy Isten haragja sújt le rátok!

– Valamit varázsolt, amivel lerombolta a totemet! – kiáltotta egy férfihang. – Én láttam!

– A holdat is eltüntette az égről! – ordította egy másik. – Valami gonosz és gyalázatos dolgot művelt, fekete mágiát! Mindannyiunkat megátkozott!

Egyre többen emelték fel újra a hangjukat, s egyre többen követelték, hogy azonnal öljék meg a koldust.

– A varázslat, amit használt, csakis az Egy Istentől származhatott, mert minden varázslat tőle ered – mondta higgadtan Odila. – Nektek most a templomban volna a helyetek. Térden állva kellene imádkoznotok az Egy Istenhez Mináért, hogy mentsen meg bennünket a sárkánytól, ehelyett mit tesztek? Összevertek egy öreg, vak koldust.

A nő erős, sebhelyes kezével megragadta a koldust, és talpra állította, de nem engedte el.

– Tudsz járni? – súgta oda neki halkan, és sürgetően. – Ha igen, gyerünk, indulj.

– Tudok járni – nyögte a vak koldus.

Érezte, hogy néhány csepp vér folyik végig a homlokán, le egészen a kendőig, amely a szemét takarta. A feje már nem fájt annyira, de nagyon fázott, rosszul érezte magát, és kába volt. Botorkálva elindult előre. A nő átkarolta, úgy vezette a férfi botladozó lépteit.

– Jó – suttogta Odila a koldus fülébe. – Még egy ideig ebbe az irányba haladunk. – Erősen tartotta a férfit, egy pillanatra sem engedte el. Ha az netán megbotlott és elesett volna, akkor a halál várt volna rájuk, mindkettejükre. Így együtt lépkedett a férfival, aki rá támaszkodott.

– Mi történik? – kérdezte a koldus.

– A tömeg nem mozdul, nem mernek nekünk rontani. Érzik az erőmet, és félnek tőle. Hiszen én az Egy Isten nevében szólok – Odila kezdetben csak nyugodtnak hangzott, de most már meg-könnyebbültnek, sőt vidámnak is. – Köszönetet kell mondanom neked – mondta a koldusnak, és a hangja ellágyult. – Mind ez idáig én voltam az, aki vakon botorkált. Te felnyitottad a szemem.

– Menjük, kapjuk el azt a rohadékot! – üvöltötte ekkor valaki a tömegből. – Ugyan ki akadályozhatná meg? Az a nő nem Mina! Csak valami áruló solamniai.

Időközben ők ketten a templomhoz értek. Odila elengedte Tükört, és odaállt elé, hogy szükség esetén megvédelmezze. A koldus egyre több kiáltást és léptek zaját hallotta, ahogyan a tömeg lassan megindult feléjük.

– Igen, egy áruló solamniai, csak sajnos egy darab fával, nem pedig karddal – mondta Odila, és a hangján hallatszott, hogy nagyon erőlködik valamivel. A koldus ezután fa recsegését hallotta, és ebből arra következtetett, hogy a nő nyilván darabokra törte az egyik padot. – Ide hallgass, én visszatartom őket, ameddig csak tudom. Te eredj az oltár mögé. Ott van egy rejtekajtó.

– Nincs szükségem rejtekajtókra – mondta Tükör. – Te leszel a szemem, Odila. Én pedig leszek a te szárnyad.

– Hogy érted ezt a… – kezdte a nő, azután döbbenten elhallgatott. A férfi hallotta, amint elejti a fadarabot, amit a kezében tartott.

Tükör széttárta a karját. A félelem nem volt többé. A Sötétség Királynőjének nem volt már hatalma fölötte. Újra látta azt a sugárzó, fehér csillagfényt. Ahogyan ez a fény elpusztította a totemet, úgy szakította le a bilincseket is, amelyek fogva tartották. Emberi teste, amely olyan gyenge volt, olyan törékeny, olyan kicsi és sebezhető, most lassan kezdett átalakulni. Szíve megnőtt, egyre erősebben kezdett lüktetni, ahogyan vére keresztüláramlott vaskos erein. Megfeszítette erős, pikkelyes lábát, hatalmas, ezüstszínű testével pedig felágaskodott a lerombolt tetejű templomban. Farkával lecsapott az oltárra, összezúzta azt, s a gyertyák szanaszét repültek a levegőbe, és olvadt viaszdarabok hullottak mindenhonnan. A tömeg, amely időközben odaért a templomhoz, hogy ott helyben végezzen a vak koldussal, rémülten hátrahőkölt, azután eszét vesztve kezdett menekülni a vak ezüstsárkány elől.

– Nyereg sajnos nincsen, lovag – mondta Tükör Odilának. – Erősen kell kapaszkodnod. Ragadd meg a sörényemet. Nagyon közel kell majd hajolnod a fejemhez, hogy el tudd mondani, merre repüljek. Mi van Palinnal? – kérdezte a nőt, miközben az felmászott a hátára, és megmarkolta ezüstszín sörényét. – Magunkkal tudjuk vinni őt is?

– Sehol nem látom a testét – mondta körülnézve Odila.

– Ettől féltem – mondta halkan Tükör. – És a másik? Dalamar?

– Ő ott van, egy padon – felelte Odila. – Egyedül van. A két keze csupa vér.

Tükör széttárta a szárnyait.

– Kapaszkodj! – kiáltotta.

– Kapaszkodom, elhiheted – mondta Odila. – Mást nem is mernék.

Feltartotta kezében a nyakában hordott medált, amelyen ott volt az ötfejű sárkányt ábrázoló jelkép. A medál valósággal égette sebhelyes ujjait. De ez a fájdalom semmi sem volt ahhoz képest, amit akkor érzett, amikor a sárkánydárdát kellett tartania. Odila megmarkolta a medált, és leszakította.

Az ezüstsárkány a levegőbe rugaszkodott. Szárnyába belekapott a viharos szél, és azonnal a magasba repítette. Odila az ajkához emelte a medált. Megcsókolta, aztán széttárta az ujjait, és hagyta, hogy kihulljon a kezéből, vissza a földre. A medál pörögve hullott a levegőben, végül belezuhant a totem fehéren izzó maradványai közé. Elnyelte a fehér por és hamu, mindaz, ami Malys valaha dicső győzelmének jelképéből maradt.