16

Clare a gyásztól lesújtva üldögélt a dolgozójában egy fekete bőrfotelben. Fekete szoknyát, fehér búzt és fakó szürke pulóvert viselt, ez utóbbit görcsösen maga köré szorította. A szoknya feketéje az akadémiai fekete volt, de ezúttal a gyászhoz is illett. A kinti gyepről beszűrődött a krikettjáték fagolyóinak koccanó, tompa hangja.

Ha a kanapéra ült volna, azzal bátorította volna Jacket, hogy üljön melléje – ahogyan a diákpárok szoktak készülni a heti dolgozataikra. Ám most Clare nem vágyott ilyen jellegű közelségre.

Korábbi náthája sokat javult, de időnként még mindig rá-rátörtek éles köhögési rohamok. A náthája miatt nem utazott San Franciscóba, hogy részt vegyen a húga hamvasztásán, majd a hazautazáson, amely során a hamvak végigutazták Észak-Amerikát, Grönlandot és az Atlanti-óceánt, hogy végül örökre megpihenjenek az édesapjuk észak-londoni kertjében szétszórva. Mindezen munka és felelősség Miranda utazótársára, Ivan „Rettentő” Lewis kisáru-kereskedőre hárult.

Clare – a fagolyók tompa koppanásainak fojtott hangja által kísérten– Mirandáról mesélt, a tőzsdei elemzőről, a gyors autók és gyors élet nagy rajongójáról. Ők ketten ikrek voltak, akár két tojás, leginkább onnan lehetett őket megkülönböztetni, hogy Miranda homlokán egy korábbi, a Heathrow-tól nem messze történt autópályás motorbalesetnek köszönhetően egy nagy heg éktelenkedett. Ezt a heget jótékonyan takarta Miranda ráfésült haja – mára e gyönyörű, csillogó hajkorona is porrá és hamuvá vált. A legnagyobb eltérés azonban természetesen a két testvér életvitelében mutatkozott.

– Mindig is aggódtam amiatt, hogy autóban ülve fog meghalni – mondta Clare. – És így is történt. Bár egyáltalán nem úgy, ahogyan elképzeltem!

Agyonlőtte valami kopott punk, akinek valószínűleg pénzre volt szüksége, hogy megvehesse a következő napi heroinadagját.

– Mintha hirtelen összeomlott volna a piac Ivan számára – magyarázta Clare. – Bár szerintem őt nem kell félteni. Van egy másik barátnője tartalékban. Nem hiszem, hogy Miranda túlságosan érdekelte volna Ivant. Csak aput és engem érdekelt.

Clare édesanyja néhány évvel ezelőtt meghalt, elvitte egy agyhártyagyulladás. Az édesapja pedig enyhe, de azért fokozatosan erősödő Parkinson-kórban szenvedett. Tudott gondoskodni magáról, de muszáj volt idő előtt nyugdíjba vonulnia a bankból, ahol vezetőként dolgozott.

– Ha lehetett, kirúgták az összes idősebb munkatársat, hogy ezzel költségeket takarítsanak meg. Nemsokára már senki sem lesz a cégnél, akinek megvan a kellő tapasztalata. Bár szerintem jobb apunak a saját kertjében... ahová Miranda hamvait is elásták.

Jack ezen a ponton biztosan átkarolta volna, ha mellette ül. Köhögési roham tört rá Clare-re. A szájához szorított egy zsebkendőt.

Aztán Orlando Sorelről kezdett beszélni. És elérkezett az a pillanat, még ha sebezhetően és tragédiával beárnyékoltan is, amikor Clare először fedte fel az érzelmeit Jack előtt. Hüvelykujjával az ablak felé és az azon beszűrődő krikettzajok felé bökött.

– Tavaly nyáron Orlando többször bemászott azon az ablakon éjszaka. Van egy kis járda a tetőn – nem mintha valaha is azon kellett volna visszamennie. Egészen egyszerűen elbűvölt, Jack, ez rá a legjobb szó. Annyira romantikusnak tűnt.

Jack tényleg akarta ezt hallani? Nem mintha tudott volna tenni ellene, de vajon tényleg örült egy ilyen vallomásnak, még akkor is, ha egy tökéletesen lezárt és elfelejtett szerelemről szólt? Abszurd féltékenység kordult meg a gyomrában, és nyomában felébredt a vágy, hogy ő is élvezhesse azt, amit Orlando Sorel élvezett, még akkor is, ha ez a vágy jelen pillanatban a legkevésbé sem volna helyénvaló.

– Levett a lábamról – mormogta Clare. – Most már zárva tartom azt az ablakot éjszaka, hátha megint próbálkozni támadna kedve.

– Ha próbálkozna, az erőszak lenne, nem pedig... – Jack habozott egy kicsit, mielőtt kimondta volna a szót. – Elbűvölés.

– Pedig annyira szellemes és simulékony tud lenni, nagyon is. – Clare nem vette volna észre, hogy ezzel egy apró kést forgat meg Jack lelkében? – És nagyon jól éreztük magunkat Dél-Franciaországban.

– Idén ősszel Amerikában mi fogjuk jól érezni magunkat – ígérte Jack. – Visszatérnek a szép idők.

– De Miranda nem fog visszatérni, legfeljebb virágként apu kertjében.

Clare sírni kezdett. A húgáért, az apjáért, saját magáért.

Jack képtelen volt megérinteni a lányt, mindössze ennyit tudott kinyögni:

– Szegény Clare.

Clare Jackre nézett a könnyein át. Talán nem ezt kellett volna mondani.

– A szegény Clare név egy apácához illik, Jack! Én nem vagyok apáca.

Bár legszívesebben úgy viselkedett volna, azok után, hogy Orlando Sorel magához csábította, és ott is tartotta egészen addig, amíg Clare el nem űzte a köré vont önző bűbájt...

Kicsivel később Clare zavartan és mindenféle koncentráció nélkül, de elkezdett a szakmáról és a kutatásairól beszélni, hogy talajt teremtsen a gondolatainak, amibe belekapaszkodhatnak. Nyilvánvalóan nem ez volt az első ilyen beszélgetés, de szüksége volt rá, hogy az éntudatát megerősítse.

Odakint a Science Parkban a Matsushima fénychipek létrehozásán fáradozott. Clare saját szakterülete az emberi agy volt, a Matsushima által követett kutatási irányvonal mégis keresztezte Clare területét egy kritikusan fontos ponton.

A Matsushima azon dolgozott, hogy képes legyen bezárni egy elektront egy atomokból álló, aprócska ketrecbe. Egy kék, nanoszekundumnyi, röpke lézerfényvillanás gerjesztett állapotba hozná ezt az elektront. És az elektron ebben az állapotában egybitnyi adatot reprezentálna – egy 1-es bitet, szemben a nullával.

És mi lenne, ha az a lézerfény csak egyetlen nanoszekundumnyi időre villanna fel, nem pedig kettőre? A kvantumelmélet szerint akkor az elektron egyszerre lenne gerjesztett és nem gerjesztett állapotban. Két, egymással párhuzamos, egymást átfedő univerzumban kellene léteznie – egészen addig, amíg meg nem vizsgálják. Ha megvizsgálják, ha megnézik, akkor már vagy az egyik állapotban lesz, vagy a másikban.

Jack is „gerjesztett” állapotban volt éppen – és mégsem. Az ő univerzuma átfedésbe került Clare univerzumával. És micsoda tolakodásnak érzékelt volna bárkit, aki megfigyelni szándékozná őket.

Százezer kvantumpont egyetlen mikrochipen! És mindegyik pont a saját fényfrekvenciájára reagál. Egy ilyen kvantumchip a számításokat nem csak egyetlen, hanem egyszerre több párhuzamos univerzumban végezné. És az eredmény több ezerszer gyorsabban születne meg, mint egy hagyományos számítógépben...

És vajon milyen gyorsan születik eredmény Jack és Clare kapcsolatából?

– Jack, ha fotonokkal végzed a számításokat, ha különféle kvantumdolgokat csinálsz egymással párhuzamos univerzumokban... hát, tudod az elvileg nagyon hasonlít ahhoz, mint ahogyan az emberi agy éri el az éntudatot...!

Jack figyelt. És hallgatott. Clare meg beszélt és beszélt, hogy elnyomja a fájdamát.

Az emberi agy minden sejtjét egy apró csövecskékből álló hálózat veszi körül. Mikrocsövecskéknek nevezik őket. És ezek a mikrocsövecskék éppen megfelelő méretűek ahhoz, hogy a fotonokat irányítani tudják...

– Vagyis akkor igazak a rajzfilmek, mi? – viccelődött Jack. – Amikor gondolkodunk, egy világító villanykörte villan fel az agyunkban.

– Orlando ugyanezt a hasonlatot használta! Mielőtt szakítottunk...

– Vajon mennyit képes ebből megérteni Orlando? – kérdezte Jack könnyedén.

– Annyit, hogy egészen megtetszett neki a dolog. A rajzfilmes hasonlat egyébként majdnem igaz!

Clare szerint az agysejtek valóban képesek fényt kibocsátani odabent. A mikrocsövecskék irányítják a fotonokat, és ezáltal szuperragyogást idéznek elő. És az ennek eredményeképpen megteremtődő „kvantumkoherencia” nagyobb agyterületek egészére kiterjedően harmonizálja a mikrocsövecskék állapotát.

– Ami más szavakkal fogalmazva azonnali reakciót jelent, ráadásul egy bizonyos távolságból! Ez látszólag lehetetlen, de azt tudjuk, hogy a kvantumkapcsolat távolról is működik. Végül is a gondolataink egységet mutatnak, nem egyszerűen csak sok, egymástól független műveletről van szó. Tudatunk van. Tudatában vagyunk a saját létezésünknek...

Vajon Clare mennyire volt tudatában Jack általa érzett érzelmei létezésének?

– És ebből akár az is következhet – folytatta Clare –, hogy éppen ezen koherencia okán a kvantumszámítógépek is tudatra ébredhetnek. De nem beszéltem erről már neked, Jack? Vagy inkább...? 

Újabb köhögési roham rázta meg Clare testét, mintha csak az elmulasztott temetés miatti büntetés egy része lett volna. Vagy amiatt, hogy az előbb elkalandozott gondolatban, és egy rövid időre megfeledkezett a gyászról.