Stanisław Ignacy Witkiewicz
Interjú Bruno Schulz-cal

Schulz-cal tíz évvel ezelőtt ismerkedtem meg.

Akkor megmutatta a rajzait (karcgrafikáit). E grafikák mélyen bevésődtek emlékezetembe, míg alkotójuk arca eltűnt belőle, mint egy porszem, melyet elsodort a forgószél.

Később Stefan Szumantól, a Jagelló Egyetem professzorától (aki szintén nagy híve Schulz rajz- és írásművészetének) ajándékba kaptam két ilyen alkotást, úgyhogy alaposabban szemügyre vehettem őket. Most felújítottuk ismeretségünket. Jobban mondva barátságunkat, és a Fahajas boltok elolvasása után, amely fergeteges hatással volt rám, alkalmam nyílt közelebbről is megismerni őt.

Nemrégiben tudtam meg, hogy ami a rajzolást illeti, Schulz majdhogynem autodidakta. Ez csak fokozza e bámulatos tehetség és személyiség iránti csodálatunkat. Mint grafikus és rajzoló a démonológusok közé tartozik. Véleményem szerint ennek az irányzatnak a kezdeteit láthatjuk már olyan régi, e téren még nem szakosodott mesterek alkotásaiban is, mint például Cranach, Dürer és Grünewald, akik elképesztő bizonyossággal festenek, zabolátlan kéjjel eresztenek szabadjára inkább pokoli, mint mennyei témákat, amelyekben tiszta lelkiismerettel pihennek meg a gyakran valószínűleg unalmas és kötelező szentségek után. Úgy gondolom, a démonistákhoz sorolhatjuk Hogarthot is.

Ám az irányzat igazi képviselője (természetesen ami a tartalmat, a valóságalapot, a Tiszta Forma ismérveit illeti) Goya volt. Tőle indulnak ki a tizenkilencedik század démonológusai, olyanok, mint Rops, Munch vagy akár Beardsley. Itt nem a démoni kellékekről (boszorkányok, ördögök stb.) van szó, hanem arról a rosszról, ami lényegében az emberi lélek alapja (az egoizmus, amely egyedül az emberi fajt tünteti ki jelenlétével, a ragadozó természet, a birtoklási és érzéki vágy, a szadizmus, kegyetlenség, hatalomvágy, mindenek leigázása), s amelyből csak megfelelő idomítás után nőnek ki másfajta, nemesebb tulajdonságok, melyeket csirájukban még az állatoknál is megfigyelhetünk.

Nagyjából ezeken a területeken dolgozik Schulz – az ő itt említendő specialitása még a női szadizmus a hozzá kapcsolódó férfimazochizmussal. Azt hiszem, szükségszerű, hogy a nő, természeténél fogva (bámulatos, hogy a cselekvés ilyen szerveinek és eszközeinek birtokában még egyáltalán csak ilyen – bámulnunk kell és csodálnunk, és dicsérni a Hatalmat, mely a nemeket kettéválasztotta) alapvetően lelki szadista és fizikai mazochista legyen, míg a férfinak általában lelki mazochistának és fizikai szadistának kell lennie. Schulz mindkét pszichikai kombináció kifejezésében a feszültséget és a már-már förtelmes pátoszt a legvégsőkig fokozza. Nála a férfiak kínzásának eszköze a láb, a női testnek ez az arcon és bizonyos más testrészeken kívül legszörnyűségesebb része. Schulznál a nők lábbal sanyargatják, tiporják, kergetik sötét, tehetetlen őrületbe az elkorcsult, az erotikus szenvedéstől földön csúszó, porig alázott, s megalázottságukban a legnagyobb, fájdalmas gyönyört élvező férfignómokat.[2] Schulz grafikái a láb kegyetlenségéről szóló költemények. Schulz hölgyei, förtelmes ábrázatuk ellenére, az emberben azt a benyomást keltik, hogy naponta kétszer kefével gondosan lábat mosnak, és nincs tyúkszemük. Másképpen egyszerűen borzalmas volna, de erkölcsileg így is az.

E rendkívüli kifejezőerővel megjelenített tartalmon kívül Schulz egynémely kompozíciói megközelíteni látszanak a Tiszta Forma eszményét, különösen ami a sötét és világos foltok szerkezetét és elrendezését, valamint az egyes testeknek rendkívül kontrasztos irányfeszültséget adó, árnyalati deformációkat illeti. Ám látható, hogy a (nem egészen vegytiszta típusú) művészi személyiség egységét egyelőre (de lehet, hogy örökre) olyannyira megterhelik a megélt élettapasztalatok, hogy képtelen tiszta művészi formában kifejezni magát, és itt nem valamiféle közelebbről meg nem határozott „megformálásra” vagy egyes háromdimenziós tárgyak síkban való imitációjára gondolok (vajh erről van e szó a festészetben, ó, naiv műbírák?), hanem az egész konstrukcióra, amely egyszer csak „kirobbant” a tudat mélyéből, és e robbanás pillanatában megfagyott – ismétlem konstrukcióra és nem a sík dekorációs kitöltésére –, e két dolog között nemcsak festőink, hanem az úgynevezett kritikusok, azaz a művészetről minden felkészültség nélkül pofátlanul író laikusok sem tudnak különbséget tenni.

A nagyság megnyilatkozhat bármiben, jóban és rosszban egyaránt, a realizmusban éppúgy, mint a formizmusban, még a fenti elemek megfelelő arányában is – a lényeg a minőségben és az egymáshoz való viszonyukban van.

Úgy gondolom, hogy Schulznál joggal beszélhetünk, ha nem is egyenesen az arányérzékből, és nemcsak az abszolút elemek intenzitásából fakadó zsenialitásról, de annak határvidékéről mindenképpen. Ugyanez vonatkozik irodalmi munkásságára is (a Fahajas boltokra és a „Tygodnik Ilustrowany”-ban, a „Wiadomości Literackie”-ban és a lembergi „Sygnały”-ban közölt novellákra), amely egyelőre „darabonként” mutatkozik meg előttünk, a tér, az idő és a szereplők (a szerző és környezetének alakjai) közös szálára felfűzve, de e „darabokat” nem kapcsolja egymáshoz semmiféle közös eszme vagy cselekményszál, ezért e művek se novellákká, se regénnyé nem állnak össze, hanem szerzőjük tudatalatti metafizikája és a stílusából is áradó rendkívüli egyénisége – melynek összetevőit a mű tisztán irodalmi és filozófiai értékeivel együtt külön tanulmányban kívánom elemezni – forrasztja őket egybe.

Poshadt, antiintellektuális irodalmi életünkben, ahol a bohóckodás és a hízelgő talpnyalók által már jó ideje megrontott ocsmány, céda közönség kiszolgálása az elsődleges cél. Schulz könyve elsőrendű fontosságú esemény. Hiszen Kadernen kívül (akinek, ha több bátorság és tartás szorult volna belé, s ha egy keveset törődne saját szellemi fejlődésével, a legkiválóbb világnagyságok között volna a helye) nálunk jószerivel nincs mit olvasni. Bízvást állíthatom: Schulz új csillag, a legnagyobbak közül való – a kérdés csak az, hogy hagyjuk-e majd élni és dolgozni, s hogy fejlődik-e még tovább, s ha igen, milyen irányban. Kívánom, hogy ne úgy járjon, mint szegény Nova Herculis-csillagunk, amely már ötödrésze lett egykori önmagának. De erről majd később – egyelőre maradjunk az interjúnál. Feltettem jó pár kérdést: Schulz szó szerinti válaszát in extenso, saját megjegyzéseim nélkül teszem közzé.

Írtam 1935. IV. 4-ikén. Schulz válaszának elolvasása előtt.