V

A könyv fölé hajolva, szivárványként lángoló arccal, csendesen izzottam egyik eksztázistól a másikig. Olvasásába merülve az ebédről is megfeledkeztem. Nem csalatkoztam előérzetemben. Maga volt az Autentikum, a szent eredeti, bár mélységes megaláztatásban és lefokozottságban. S amikor késő este boldog mosollyal elrejtettem a salabaktert a legmélyebb fiókban, más könyveket halmozva föléje, hogy rá ne találjanak – az volt az érzésem, hogy a hajnalpírt fektetem aludni a komódba, a hajnalpírt, mely mindig újra, önmagától kigyullad, továbbmegy minden lángon-bíboron át, s még egyszer visszatér, nem akar véget érni.

Mennyire közömbös lettem egyszerre minden más könyv iránt! Mert a közönséges könyvek olyanok, mint a meteorok. Mindegyiknek van egy pillanata, egyetlen szempillantás, amikor rikoltva felröppen, mint a főnix, lángot vet minden oldala. Ezért az egy pillanatért, ezért az egyetlen szempillantásért szeretjük őket továbbra is, amikor már hamuvá váltak. S keserű rezignáltsággal vándorolunk néha később e kihűlt oldalakon át, fásult kerepeléssel szemelgetve holt formuláikat, akár egy rózsafüzért.

A Könyvek Könyvének exegétái azt állítják, hogy minden könyv az Autentikum felé törekszik. Csupán kölcsönéletet élnek, mely szárnyalásuk pillanatában visszatér ősforrásához. Ez azt jelenti, hogy a könyvek fogyatkoznak, s az Autentikum gyarapodik. De nem akarjuk a Doktrína fejtegetésével untatni az olvasót. Csupán egy dologra szeretnők fölhívni figyelmét: az Autentikum él és gyarapodik. Mi következik ebből? Az, hogy íme, amikor legközelebb felnyitjuk salabakterünket, ki tudja, hol lesz már Csillag Anna a híveivel. Talán mint hosszú hajú zarándoknőt látjuk őt viszont, ki köpenyével végigsöpri Morvaország országútjait, távoli földeken át vándorol, hétköznapiságba s prózába merült fehér városokon át, s az „Elza-hattyúír” mintáit osztogatja Isten rühtől-fekélytől kínzott szegényeinek. Ah, mit csinálnak majd akkor a városka becsületes szakálltulajdonosai, kik óriási szőrzetüktől mozdulni sem tudnak, mit csinál majd ez a hűséges község, mely mérhetetlen termésének ápolására és adminisztrálására ítéltetett? Ki tudja, nem vásárolnak-e valamennyien valódi schwarzwaldi kintornát, s nem mennek-e világgá apostolnőjük után, hogy megkeressék távoli földön, útközben mindenütt a „Daisy, Daisy”-t muzsikálva?

Ó, e szakállasok, a lelki anyjukat kereső, kintornásan városról városra kóborló szakállasok Odüsszeiája! Mikor akad dalnok, ki méltóképpen énekelné meg e dicső epopeiát? Mert kire is hagyták az oltalmukra bízott várost, kire bízták a lelkek kormányzását Csillag Anna városában? Nem látták-e előre, hogy a város szellemi elitje, pompás patriarchái nélkül maradván, a kétkedés és a szakadárság örvényébe hullik, s kitárja kapuit – ki előtt? – ah, a cinikus és csalárd Magda Wang előtt (A Budapesti Antropozófiai Intézet kiadása), ki jellemtörő és -idomító iskolát nyit benne?

De térjünk vissza zarándokainkhoz.

Ki ne ismerné ezt a régi gárdát, e vándor cimbereket, e mélybarna férfiakat, látszatra hatalmas testüket, melynek szövetje valójában zsír és nedv nélkül való? Minden erejük, minden hatalmuk hajzatukba ment át. Az antropológusok régóta törik a fejüket e sajátságos faj mibenlétén, mely mindig feketébe van öltözve, vastag ezüstláncot hord a hasán, s hatalmas sárgaréz pecsétgyűrűket az ujjain.

Szeretem őket, e fölváltva hol Gáspár, hol Boldizsárokat, mélységes komolyságukat, gyászmeneti dekorativitásukat, e pompás férfi-példányokat, szeretem szép, zsíros pörköltkávé-fénnyel ragyogó szemüket, az életszerűség e nemes hiányát dúsan burjánzó, szivacsos testükben, a kihunyó nemzedékek morbidezzáját, hatalmas mellkasuk szuszogó lélegzetét, s még a szakállukat körüllengő valériánaszagot is.

Miként az Arculat Angyalai, megállnak néha váratlanul konyhaajtónkban, óriásan és lihegőn, mert hamar kimerülnek – törölgetik a verítéket harmatos homlokukról, szemük kékes fehérjét forgatják, s abban a minutumban megfeledkeznek küldetésükről, s csodálkozva, kibúvót keresve, ürügyet arra, hogy itt vannak – alamizsnáért nyújtják ki kezüket.

Térjünk vissza az Autentikumhoz. Igaz, hogy nem is hagytuk el sohasem. S itt mutatunk rá a salabakter egy különös sajátosságára, mely immáron világos az olvasó előtt: hogy olvasás közben bontakozik ki, határai mindenfelé ki vannak tárva mindennemű fluktuáció és áramlat befogadására.

Most például már senki sem kínálgat benne harzi tengelicéket, mert a barna férfiak kintornájából, a dallam repedéseiből-hajlataiból röppennek ki e tollas kis seprűk szabálytalan rajokban, s úgy teli van velük hintve a piactér, mintha színes nyomdabetűk volnának. Ah, micsoda káprázatos, csiripelő sokszorozódás... Minden ciráda, rudacska és zászlócska körül valóságos színes torlaszok keletkeznek, repedések, helyért-tülekedések. S elég kinyújtani az ablakunkon botunk végét, hogy repeső, súlyos madárrajjal ellepve húzhassuk be nyomban a szobába.

Most gyors léptekkel közeledünk elbeszélésünkben ahhoz a pompás és katasztrofális korhoz, mely a „zseniális korszak” nevet viseli életrajzunkban.

Hiába is tagadnók, már most érezzük a szívszorulást, azt a boldogító nyugtalanságot, szent drukkot, mely a végső dolgok közeledtét jelzi. Hamarosan kifogy tégelyeinkből a szín, lelkünkből a fény, hogy a legfőbb akcentusokat fölrakjuk, a legfényesebb, már-már transzcendentális körvonalakat meghúzzuk e festményen.

Mi az a zseniális korszak, és mikor volt?

Itt kénytelenek vagyunk egy pillanatra egészen titokzatossá válni, akár a milánói Don Bosco, s szívhez szóló suttogássá halkítani hangunk. Sokatmondó mosolyokkal kell poentíroznunk fejtegetéseinket, s úgy morzsolgatnunk ujjaink hegye közt az imponderabiliák finom anyagát, mint egy csipetnyi sót. Nem a mi hibánk, ha időnként valami láthatatlan szövet árusaihoz fogunk hasonlítani, akik keresett mozdulatokkal mutogatják szemfényvesztő áruikat.

Tehát volt-e ilyen zseniális korszak, vagy nem volt? Bajos erre felelni. Volt is, meg nem is. Mert vannak dolgok, melyek egészen, végérvényesen nem tudnak megtörténni soha. Túlságosan nagyok, túlságosan pompásak ahhoz, hogy a történésben elférjenek. Csupán próbálnak megtörténni, próbálgatják a valóság talaját, elbírja-e őket. S legott hátrálnak, félve, hogy elveszítik integritásukat a megvalósítás fogyatékossága folytán. S ha csorba esett tőkéjükön, elveszítettek egyet s mást megtestesülési kísérleteik során, irigyen visszaveszik tulajdonukat nyomban, visszavonják, újraintegrálódnak, s azután fehér foltok maradnak életrajzukban, illatos stigmák, mezítelen angyallábak ezüst nyomai, óriásléptekkel szétszórva nappalainkon és éjjeleinken, s közben dicsőségük mindinkább telítődik, kiteljesedik, míg végül kulminál fölöttünk, diadalmasan szárnyalva túl egyik elragadtatást a másik után.

De mégis, bizonyos értelemben egészen és integránsan jelen van valamennyi fogyatékos és töredékes inkarnációjában. A reprezentáció, helyettes-lét jelenségével van itt dolgunk. Lehet valamely történés, eredetét és saját eszközeit tekintve, szegényes és kicsiny, de szemünkhöz közelítve mégis végtelen, sugaras perspektívát tárhat fel előttünk, éppen azért, mert egy magasabb lét iparkodik általa kifejezésre jutni, csillog ki belőle ragyogva.

Így hát gyűjtögetni próbáljuk az utalásokat, e földi megközelítéseket, stációkat és állomásokat életünk útjain, akár egy törött tükör darabkáit. Szilánkjaiból fogjuk összerakosgatni azt, ami egy és oszthatatlan, a mi nagy korszakunkat, életünk zseniális korszakát.

Talán kicsinyítő lendületünkben, a transzcendens álfoghatatlanságától megfélemlítve, túlságosan korlátoztuk, megingattuk, kétségbe vontuk. Mert minden fenntartás ellenére: mégiscsak volt.

Volt, és semmi nem veheti el fölünk e bizonyosságot, e fényességes ízt, mely itt van még a nyelvünk hegyén, ezt a hideg tüzet, mely szájpadlásunkon izzik, e sóhajtást, mely tágas, mint az ég, és friss, mint egy nagy korty tiszta ultramarin.

Vajon legalább némileg előkészítettük-e az olvasót az elkövetkezőkhöz, megkockáztathatjuk-e az utazást a zseniális korszakba?

Drukkolásunk átragadt az olvasóra is. Érezzük idegességét. Élénkségünk csak látszólagos: nekünk magunknak is nehéz a szívünk, s félelem szorong bennünk.

Tehát Isten nevében – beszállás, és rajta!

KERÉNYI GRÁCIA fordítása