II

Mikor fölébredtem, félhomály volt a szobában. Apám már felöltözve ült az asztalnál, és teát ivott, cukormázzal bevont kétszersültet mártogatva belé. Az a fekete, még majdnem új angolposztó ruha volt rajta, amit a nyáron csináltatott magának. Nyakkendője kissé hanyagul volt megkötve.

Látván, hogy nem alszom, megszólalt, kedves mosollyal betegségtől sápadt arcán: – Szívből örülök, hogy eljöttél, Józef. Micsoda meglepetés! Olyan egyedül érzem magam itt. Igaz, nem panaszkodhatom, az én helyzetemben méltánytalan volna, rosszabb dolgokon is átestem már, s ha le akarná az ember a facit-ot vonni minden álláspontból... De ez a legkisebb baj. Képzeld, itt rögtön első nap pompás filet de boeuf-öt kaptam ebédre, gombával. Pokoli egy húsdarab volt az, Józefem. Féltve óvlak: ha valaha is filet de boeuf-fel kínálnának itt... Még most is érzem a tüzet a hasamban. S egyik diaré a másik után... Nem tudtam, mit kezdjek magammal. De hadd közöljek veled egy újságot – folytatta. – Ne nevess, kibéreltem itt egy üzlethelyiséget. Úgy bizony. És gratulálok magamnak ehhez az ötlethez. Tudod, roppantul unatkoztam. El sem tudod képzelni, micsoda unalom honol itt. S így legalább kellemes elfoglaltságom van. Azért ne képzelj holmi nagyszerűséget. Arról szó sincs. Sokkal szerényebb helyiség, mint a régi üzletünk. Valóságos kutyaól ahhoz képest. Otthon, a mi városunkban röstellnénk egy ilyen bódét, de itt, ahol annyit kellett engednünk az igényeinkből – ugyebár, Józefem?... – S fájdalmasan elnevette magát. Kínos érzés fogott el. Szégyelltem apám zavarát, aki észrevette, hogy nem megfelelő szól használt.

– Látom, hogy álmos vagy – szólt kis szünet múlva. – Aludj még egy kicsit, s azután meglátogatsz engem a boltban, ugyebár? Épp oda sietek, hogy megnézzem, hogy megy az üzlet. El sem tudod képzelni, milyen nehéz volt hitelt szerezni, mennyire bizalmatlanul fogadják itt a régi, komoly múltra visszatekintő boltosokat... Emlékszel az optikus helyiségére a piactéren? Nos, rögtön mellette van a mi boltunk. Cégér még nincs, de így is odatalálsz. Nem tévesztheted el.

– Kabát nélkül megy el, apám? – kérdeztem nyugtalankodva.

– Elfelejtették becsomagolni nekem... képzeld, nem találtam meg a kofferomban, de egyáltalán nem hiányzik. Ez az enyhe klíma, ez az édes levegő!...

– Vegye föl az én felöltőmet – unszoltam –, okvetlenül vegye föl, apám. – De ő már fejére tette a kalapját. Kezével búcsút intett, és kiosont a szobából.

Nem, már nem voltam álmos. Úgy éreztem, pihent vagyok... és éhes. Élvezettel idéztem emlékezetembe a süteményekkel megrakott tálalót. Felöltöztem, s közben azon gondolkoztam, micsoda gyönyörűség lesz végigkóstolni a ház ínyencségeit. Az omlós almás pitének szántam az elsőséget, de a pompás narancshéjjal töltött piskótáról sem feledkeztem meg, amit ugyancsak láttam ott. Megálltam a tükör előtt, hogy megkössem nyakkendőmet, de felülete, akár egy szférikus tükör, valahova a mélybe rejtette képemet, csak zavaros vize örvénylett előttem. Hasztalan szabályoztam a távolságot. hol közelítve, hol hátrább húzódva, a folyékony ezüst ködből semmiféle tükörkép nem akart fölmerülni. „Másik tükröt kell kérnem” – gondoltam, s kiléptem a szobából.

A folyosón egészen sötét volt. A pislákoló gázlámpa, mely kékes lánggal égett a kanyarban, még ünnepélyesebbé tette a csendet. Az ajtók, falmélyedések és zegzugok e labirintusában sehogy sem találtam rá az étterem bejáratára. „Kimegyek a városba – határoztam el hirtelen. – Majd ott eszem valamit. Csak találok valami jó cukrászdát.”

A kapun kilépve megcsapott e különös klíma nyomasztó, nedves és édeskés levegője. A légkör krónikus szürkesége még néhány árnyalattal mélyebbre süllyedt. Olyan volt ez a nap, mintha gyászfátyolon át nézné az ember.

Szemem nem bírt betelni a legsötétebb rétegek bársonyos, buja feketeségével: mintha valamilyen plüsshamu kialudt szürkeségének skálája lett volna, mely a tompító pedáltól lecsukló fojtott hangok futamaival futotta be a táj noktürnjét. A dús, hullámzó levegő lágy vásznával körülpaskolta arcomat. Az állott esővíz émelyítő édessége érződött benne.

Megint a fekete erdők önmagába visszatérő zúgása, a tompa akkordok, melyek már a hallhatóság határán túl háborgatják a tereket! A Szanatórium hátsó udvarán voltam. Visszanéztem a patkó alakú főépület e hátsó szárnyának magas falaira. Valamennyi ablak zárva volt, a fekete ablaktáblák mind becsukva. A szanatórium mélyen aludt. Magam mögött hagytam a vasrácsos kaput. Mellette egy rendkívül nagyméretű, elhagyott kutyaól állt. Ismét elnyelt és magához ölelt az erdő, melynek sötétjében szinte csukott szemmel, vaktában haladtam a halk tűlevél-takarón. Mikor kissé világosabb lett, házak körvonalai rajzolódtak ki a fák közt. Még néhány lépés, s egy város tágas terére jutottam.

Különös, megtévesztő volt e tér hasonlatossága szülővárosunk főteréhez! Mennyire hasonló tulajdonképpen a világ minden főtere egymáshoz! Jóformán ugyanazok a házak és boltok!

A járdák szinte üresek voltak. A nap megállapíthatatlan órájának gyászos, kései félhomálya szemergett a meghatározhatatlan szürkeségű égből. Könnyűszerrel el tudtam olvasni az összes plakátokat és cégtáblákat, mégsem csodálkoztam volna, ha azt mondja valaki, hogy mély éjszaka van. Csak néhány üzlet volt nyitva. A többin a félig leeresztett redőny arra vallott, hogy épp most zárják be őket sebtiben. A tömény, buja levegő, ez a mámorító és gazdag levegő hellyel-közzel elnyelte a kilátás egy részét, letörölt, mint egy nedves szivacs, néhány házat, lámpást, egy-egy cégérdarabot. Voltak pillanatok, amikor nehezemre esett fölemelni szemhéjamat, mert valami különös lomhaság vagy álmosság folyton lecsukta. Keresni kezdtem az optikus boltját, amit apám említett. Úgy beszélt róla, mintha ismerném, szinte arra hivatkozott, hogy ismerem az itteni viszonyokat. Vajon nem tudta, hogy először vagyok itt? Kétségtelenül összezavarodtak a dolgok a fejében. De mit is várhat az ember egy ilyen, csak félig-valódi, ennyire föltételes, relatív, oly sok fenntartással korlátozott életet élő apától! Bajos lenne titkolnom, hogy csak nagy jóakarattal tulajdoníthattam neki bizonyosfajta egzisztenciát. Csupán sajnálatra méltó életpótlék volt ez, az elnéző megbocsátástól függő, ama „consensus omnium”-tól, melyből gyér nedveit merítette. Világos volt, hogy az élet e siralmas látszata csakis szolidáris elnézésünk, a fennálló helyzet kirívóan szembeötlő fogyatékosságainak kollektív észre nem vétele jóvoltából tarthatta fenn magát egy pillanatig a valóság szövetében. A legkisebb ellenkezés is megingathatta, a szkepticizmus legenyhébb fuvallata is megdönthette. Vajon Gotard doktor Szanatóriuma képes volt-e biztosítani számára a barátságos tolerancia e melegházi atmoszféráját, meg tudta-e óvni a józanság és a kriticizmus hideg fuvallataitól? Csodálatra méltó, hogy ebben a fenyegetett, kétséges helyzetben apám ennyire is megőrizte nagyszerű magatartását.

Megörültem, mikor a cukrászda tortákkal és kuglóffal telt kirakatát megpillantottam. Étvágyam felújult. Kinyitottam az üvegajtót, melyen „fagylalt” feliratú tábla függött, s beléptem a sötét helyiségbe. Kávé- és vaníliaillat csapta meg orromat. A bolt mélyéről előjött a szürkülettől elmosódott arcú pincérlány, s fölvette a rendelést. Oly hosszú idő után végre egyszer jóllakhattam a nagyszerű fánkokkal, melyeket kávémba mártogattam. A sötétben, a szürkület örvénylő arabeszkjeitől körültáncolva, egyre újabb süteményeket kebeleztem be, s közben éreztem, hogyan hatol be a sötétség örvénylése szemhéjam alá, hogyan tölti be lassan egész bensőmet meleg lüktetésével, milliónyi finom érintés zsibongásával. Végül már csak az ablak téglalapjának szürke foltja világított a teljes sötétségben. Hiába kopogtam kiskanalammal az asztal lapján. Senki sem jelent meg, hogy a fogyasztott ételek ellenértékét átvegye. Otthagytam egy ezüstpénzt az asztalon, s kimentem az utcára. A szomszédos könyvesboltban még égett a lámpa. A segédek a könyvek szortírozásával voltak elfoglalva. Érdeklődtem apám boltja után. Az éppen a második bolt innen – világosítottak fel. Egy szolgálatkész fiú még oda is szaladt az ajtóhoz, hogy megmutassa. A bejárat üvegből volt, s a kirakat még nem készült el, szürke papír fedte. Már az ajtóból csodálkozva vettem észre, hogy a bolt tele van vásárlókkal. Apám a pult mögött állt, és egy hosszú számoszlop tételeit adta össze, sűrűn nyálazva ceruzáját. Az az úr, akinek a számláját készítette, a pult fölé hajolva mutatóujját lejjebb tolta minden egyes összeadott szám után, s félhangon számolt ő is. A többi vendég szótlanul nézte. Apám egy pillantást vetett rám a szemüvege fölött, s ceruzáját a tételhez szorítva, melynél megállt, így szólt: – Van itt a számodra valami levél, az íróasztalon hever a papírok közt – majd ismét belemerült a számolásba. Közben a segédek félretették a megvásárolt árukat, papírba csomagolták, átkötötték zsineggel. A polcok csak részben voltak megtöltve kelmével. Nagyobb részük még üres volt.

– Miért nem ül le, apám? – kérdeztem halkan, belépve a pult mögé. – Egyáltalán nem vigyáz magára, pedig annyira beteg. – Tiltakozva emelte föl kezét, mintha el akarná hárítani unszoló szavaimat, s nem hagyta abba a számolást. Nagyon rosszul nézett ki. Az arcára volt írva, hogy csak a mesterséges izgalom, a lázas tevékenység tartja fenn erejét, halasztja el ideig-óráig a teljes összeroskadás pillanatát.

Keresgélni kezdtem az íróasztalon. Inkább csomag volt, mint levél. Néhány nappal azelőtt írtam egy könyvesboltba egy bizonyos pornográf könyv miatt, s lám, ide küldték el nekem, már megtalálták a címemet, illetve apám címét, aki éppen hogy megnyitotta üzletét, nincs névtáblája, se cégére. Valóban bámulatos felderítő szolgálat, csodálatra méltó kézbesítési leleményesség! S ez a szokatlan sietség!

– Elolvashatod hátul, az irodában – szólt apám, elégedetlen pillantást vetve rám –, láthatod, hogy itt nincs hely.

A bolt mögötti iroda még üres volt. Némi fény szűrődött be a boltból. A falon a segédek kabátja függött. Kinyitottam a levelet, és olvasni kezdtem az ajtón behatoló gyér fényben.

Arról értesítettek, hogy a kívánt könyv, sajnos, nincs meg a raktárukban. Kerestetik, de nem tudják előre, milyen eredménnyel, s ezért a cég addig is bátorkodik minden kötelezettség nélkül elküldeni egy bizonyos árucikket, mely kétségtelenül fel fogja kelteni érdeklődésemet. Ezután egy nagy fényerővel és sok más jó tulajdonsággal rendelkező, összecsukható asztronómiai refraktor bonyolult leírása következett. Kíváncsian ástam elő tokjából a műszert, mely fekete viaszosvászonból vagy valami más, harmonikaszerűen laposra hajtogatott merev vászonból készült. Mindig különös vonzalmat éreztem a teleszkópok iránt. Nekiláttam, hogy szétrakjam a műszer sokszorosan összehajtogatott köntösét. Egy távcső vékony pálcikára feszülő, hatalmas harmonikateste épült fel a kezem alatt, a szoba egész hosszát betöltve kinyúló üres dobozával, a fekete zegzugok labirintusával, a félig egymásba süllyesztett sötétkamrák hosszú komplexusával. Olyasforma volt, mint egy hosszú autó, mely lakkozott vászonból készült, egy színházi kellék, mely a papír és a merev zsávoly könnyű anyagából utánozza a valóság masszivitását. Egy pillantást vetettem a szemlencse fekete tölcsérébe: a távolban a Szanatórium udvari homlokzatának elmosódott körvonalai rémlettek fel. Kíváncsian nyomultam beljebb a készülék hátsó kamrájába. A távcső látóterében most a szobalányt kísértem nyomon, aki halkan lépkedett, tálcával a kezében, a Szanatórium félhomályos folyosóján. Hátrafordult, és elmosolyodott. „Vajon lát engem?” – kérdeztem gondolatban. Leküzdhetetlen álmosság borította ködbe szememet. Tulajdonképpen úgy ültem a távcső hátsó kamrájában, mintegy autó ülésén. Elég volt könnyedén megérinteni egy kallantyút, nyomban zizegni kezdett a készülék, meglebbent a papírpillangó, s éreztem, hogy megmozdul velem, és az ajtó felé kanyarodik.

Mint egy nagy fekete giliszta, úgy vonult be a távcső a kivilágított boltba – mint egy ízelttestű, hatalmas papír-svábbogár, két lámpautánzattal az orrán. A vásárlók összetorlódva hátráltak e vak papírsárkány elől, a segédek szélesre tárták az utcára nyíló ajtót, s lassan kihajtottam papírautómon, a vendégek sorfala közt, akik megbotránkozott pillantással kísérték valóban botrányos távozásomat.