XXXVI

A nappalok egyre mélyebbre ereszkednek az árnyékba, ábrándba. Az ég bezárult, eltorlaszolódott, egyre sötétebb acélszínű vihar duzzasztja, s legörnyedve hallgat. A kiégett, tarka föld megszűnt lélegzeni. Csak a kertek növekszenek lélegzetvisszafojtva, ájultan és részegen szórják szét lombjukat, s a szabad nyílásokat hideg, leveles szubsztanciával növik be. (A rügyek pattanásai ragadósak voltak, fájdalmasak és gennyesek, mint egy viszkető kiütés – most hűs lomb alatt hegednek, levelet levélre forrasztanak többszörösen, százszoros egészséggel kompenzálnak, tartalék készletekkel, mértéken felül és számolatlanul. Már belepték és elnyomták a kakukk eltévedt kiáltását a sötét növényzet mélyén, már csak távoli, elfojtott hangját hallani, mely belevész a mély lugasokba, elhal a boldog virágzás árja alatt.)

Miért fénylenek úgy a házak ezen az elsötétült tájon? Minél komorabb a parkok moraja, annál élesebben látszanak a mészfehér házak, s napfény nélkül világítanak, a kiégett föld forró visszfényével, mely egyre vakítóbb, mintha mindjárt valami rikító és tarka betegség fekete pettyei lepnék el.

A kutyák megittasodva futkároznak, orruk a levegőben. Ész nélkül, izgatottan szaglásznak valami után, miközben a pelyhes zöldben garázdálkodnak.

Valami erjedni szeretne az elkomorult nappalok megsűrűsödött morajából – valami szenzációs, minden mértéken túli, roppant dolog.

Méricskélem, latolgatom, milyen esemény felelhetne meg az elvárások eme negatív összességének, mely hatalmas negatív töltésben halmozódott fel – mi egyenlíthetné ki a barométer eme katasztrofális süllyedését?

Valahol már növekszik és izmosodik valami, amire természetünkben ez a horpadás, ez a forma, ez a lélekszakadt nyiladék készül, amelynek parkjait nem töltheti ki a mámorító orgonaillat.