A nagy szezon éjszakája
Mindenki tudja, hogy a közönséges, rendes nyarak sorában az elkülöncösödött idő méhéből időnként más nyarak is születnek, különleges nyarak, elfajult nyarak, melyeken – akár egy hatodik kisujj a kézen – valahol kinő egy tizenharmadik, hamis hónap.
Azért mondjuk, hogy hamis, mert ritkán fejlődik ki teljesen. Mint a későn fogant gyermek, növésében visszamaradt, púpos hónap, félig lehervadt hajtás, inkább sejtelem, mint valóság.
A nyár aggkori mértéktelensége a hibás ebben, parázna, kései életereje. Előfordul néha, hogy elmúlik az augusztus, de a nyár vastag, vén törzse megszokásból még tovább terem, korhadt testéből vadhajtás-napokat, gyom-napokat fakaszt, meddő és hülye napokat vet oda ráadásnak, ingyen, üres és ehetetlen naptorzsákat – fehér, csodálkozó és fölösleges napokat.
Szabálytalanul és egyenetlenül hajtanak ki, kialakulatlanok, és egymással összenőttek, akár egy torzszülött kéz bimbózó, fügemutatásba zsugorodott ujjai.
Mások az apokrifekhez hasonlítják e napokat, melyeket titokban csempésztek be az év vaskos bibliájának fejezetei közé, palimpszesztusokhoz, melyeket suttyomban fűztek a lapok sorába, vagy azokhoz a nyomtatott szöveg nélküli fehér oldalakhoz, amelyekre képek áradatát öntheti a jóllakásig teleolvasott és tartalommal megtelt szem, s elvesztheti ezeken az üres lapokon a színeket, az egyre halványuló ábrák egymásutánjában, hogy megpihenhessen semmilyenségükön, mielőtt újabb kalandok és fejezetek labirintusába keverednék.
Ah, hova is lett az az ósdi, megsárgult szerelmes regény, az esztendő regénye – az a nagy, széthulló kalendárium! Elfeledve hever valahol az idő levéltárában, s tartalma tovább növekszik a kötés táblái közt, szünet nélkül duzzad a hónapok szószátyárkodásától, a lódítás gyors ősnemzésétől, a meséktől és képzelgésektől, melyek egyre szaporodnak benne. Ah, most is, míg feljegyezgetem elbeszéléseimet, felsorakoztatom ezeket az apámról szóló történeteket a kalendárium szövegének kopottas margójára, vajon nem táplálom-e szívemben a titkos reményt, hogy valaha észrevétlenül benőnek e legnagyszerűbb, széthulló könyvnek, a Könyvek Könyvének elsárgult lapjai közé, bevonulnak az oldalak roppant susogásába, mely magába nyeli őket?
Tehát az, amiről itt beszélni fogunk, az év ama tizenharmadik, létszámfeletti és mintegy hamis hónapjában történt, a kalendárium nagy krónikájának tízegynéhány üres lapján.
Furcsán fanyar és üdítő reggelek kezdték akkoriban a napot. Az idő lecsillapult, és hűvösebb tempójáról, a levegő egészen új illatáról, a fény megváltozott halmazállapotáról észre lehetett venni, hogy a napok más sorozatába, Isten Esztendejének új környékére jutott az ember.
A hang zengőn és frissen remegett az új egek alatt, akárcsak egy új, még üres lakásban, amit a lakk és a festékek, megkezdett és ki nem próbált dolgok illata tölt be. Különös meghatottsággal próbáltuk ki az új visszhangot, kíváncsian szegtük meg, mint egy hűvös és józan reggelen a kuglófot a kávéhoz, utazás előtti napon.
Apám megint a bolt hátsó irodájában ült, a kicsiny, bolthajtásos szobában, melyet soksejtes iratrendezők rácsoztak be, akár egy méhkast, s melyről vég nélkül hámlottak a papír-, levél- és számlarétegek. Az ívek susogásából, a papírok vég nélküli lapozásából nőtt ki e szoba rácsos és üres egzisztenciája, a kötegek szüntelen át- meg átrendezgetéséből újra meg újra megújult a levegőben egy számtalan cégjelzés-fejből összerakódó apoteózis, madártávlatból látott, füstölgő kéményeit ég felé borzoló, éremsorokkal körülvett s pompázatos et-ek és Comp.-ok kanyarulataiba és kacskaringóiba foglalt gyárváros alakjában.
Ott ült apám, akár egy madárházban, egy magas, támlátlan széken, s az iratrendezők galambdúcai zörgették papírkötegeiket, s minden fészek és odú tele volt a számok csicsergésével.
A nagy üzlet mélye sötétlett, s napról napra újabb szövet-, gyapjú-, bársony- és kordkészletekkel gazdagodott. A sötét polcokon, a hűvös, filces tarkaság e hombáraiban és lomtáraiban a dolgok sötét, állott színessége százszoros kamatot hozott, az ősz hatalmas tőkéje egyre sokszorozódott és telítődött. Ott növekedett és sötétlett ez a tőke, s egyre szélesebben terpeszkedett szét a polcokon, akár egy nagy színház karzatain, folyton-folyvást kiegészülve, s minden reggel újabb árurakományokkal szaporodva, amiket ládákban és bálákban hoztak be a reggeli hűvösséggel együtt medvevállukon a nyögdécselő, szakállas teherhordók, az őszi frissesség és a vodka párafelhőjében. A segédek kirakták a jóllakató búzakékség újabb készleteit, s megtöltötték velük, gondosan begittelték a magas szekrények minden rését és hézagát. Óriási regisztere volt ez az ősz valamennyi színének, rétegekbe rendezve, árnyalatok szerint osztályozva, s úgy ment fölfelé és lefelé, mint valami zengzetes lépcsőn, valamennyi színoktáv futamain át. Alant kezdődött, nyögdécselve és bátortalanul próbálgatta az alt fakultságait és félhangjait, azután a messzeség színevesztett hamujába, gobelinzöldjébe és kékségébe csapott át, s egyre szélesebb akkordokban növekedve fölfelé, a sötét gránátszínig, a távoli erdők indigójáig és a zúgó parkok plüsséig jutott el, hogy azután átgázolva az okkersárgán, a vérvörösön, a rozsdaszínen és a szépián, betérjen a hervadó kertek zizegő árnyékába, s eljusson a gombák sötét illatáig, az őszi éjszaka mélyén korhadó fa lélegzetéig, s a legsötétebb basszusok tompa kísérőmuzsikájáig.
Apám föl-alá járt a kelmék őszének dús arzenálja mentén, s csillapítgatta, csitította e tömegeket, duzzadó erejüket, az Évszak nyugodt hatalmát. Minél tovább meg akarta egészében tartani az elraktározott tarkaság e gazdag készleteit. Félt megszegni, aprópénzre váltani az ősz vastartalékát. De tudta, érezte, hogy eljön az idő, s az őszi szélvész, a pusztító és meleg szél átvonul e szekrények felett, s akkor fölengednek, és semmi sem tudja az áradást visszatartani, a színesség e patakjait, melyekkel kiöntenek az egész városra.
Eljött a Nagy Szezon időszaka. Megélénkültek az utcák. Délután hat órakor kivirult a városon a láz, lázrózsák égtek a házak arcán, s az emberek valamilyen belső tűztől felhevülten, kifestve és rikítóra színezve, valamilyen ünnepi, szép és gonosz kórtól csillogó szemmel csatangoltak.
A mellékutcákban, a csendes sikátorokban, melyek már az esti kerületbe menekülnek, üres volt a város. Csak a gyerekek játszottak az erkélyek alatti kis tereken. Játszottak lélekszakadva, lármásan és esetlenül. Apró hólyagocskákat tapasztottak a szájukhoz, hogy felfújják őket, s hirtelen nagy, sikító, lublubboló-öblögető dudorrá pulykásodjanak, vagy ostoba, vörös és kukorékoló álarccá kakasodjanak, fantasztikus és abszurd színes őszi maskarává. Olyan benyomást keltettek, mintha így felfújva és kukorékolón fölemelkednének hosszú, színes láncokban a levegőbe, hogy – akárcsak a madarak őszi V-betűi – elhúzzanak a város fölött: fantasztikus hajórajok selyempapírból és őszi verőfényből. Vagy nagy kiáltozással húzták egymást kicsiny, lármás kocsikon, a kerekek, küllők és kocsirudak muzsikáló, színes zörgése közepette. A kocsik kiabálásukkal tetésen megrakodva indultak el lefelé, s legurultak az utca aljába, egészen az alant kiáradt, sárga esti folyócskáig, ahol karikák, pöckök és pálcikák romjaivá hullottak szét.
S mialatt a gyerekek játéka egyre hangosabb és bonyolultabb lett, a város lázrózsái elsötétültek és bíborszínre fakadtak, hirtelen az egész világ hervadni és feketedni kezdett, s csakhamar kavargó szürkületet bocsátott ki magából, mely megfertőzött mindent. Álnokul és mérgezőn terjedt a szürkület e ragálya körös-körül, egyik dologról a másikra szállt, s amihez hozzáért, az nyomban elkorhadt, megfeketedett, porrá foszlott. Az emberek halk riadalomban menekültek előle, ám hirtelen utolérte őket is ez a lepra, sötét kiütéssel ütött ki a homlokukon, s elveszítették arcukat, nagy, alaktalan foltokban hullott le róluk az arcuk, s így mentek tovább, immár arcvonások nélkül, szem nélkül, egyik álarcot a másik után veszítve el útközben – csak úgy hemzsegtek az eldobott, menekülésük nyomán elszórt lárvák a szürkületben. Azután korhadó fekete kéreg kezdett bevonni mindent, melyről nagy cafatokban, beteges varokban hámlott le a sötétség. S míg alant minden fellazult és semmivé lett ebben a halk kavarodásban, a gyors bomlás pánikjában, fönt megmaradt és egyre magasabbra nőtt az alkonypír hallgatag riadója, s milliók halk, csengő csiripelése remegett benne, millió láthatatlan pacsirta szárnybontása duzzasztotta, melyek együtt repültek egy ezüstös, nagy végtelenségbe. Azután hirtelen mégis éjszaka volt – nagy éjszaka, melyet még tovább növelt, tágított a szél fuvallata. Az éj e sokszoros labirintusába világos fészkeket hasítottak a boltok: nagy, színes lámpások, tele az áruk tornyosuló halmazaival és a vásárlók zsivajával. E lámpások világos üvegén át szemmel kísérhettük az őszi vásárlások lármás, fura ceremóniákkal körített szertartását.
Igen: a nagy, dúsan redőzött árnyaktól magasra nőtt, szelektől szélesedő őszi éjszaka sötét redőiben világos zsebek rejlettek, színes aprósággal, tarka gyarmatáruval, csokoládé- és kekszfélével teli zacskók. Ezek a cukrosdobozokból összetákolt, csokoládéreklámokkal rikítóan kitapétázott, szappanokkal, vidám vackokkal, aranyozott semmiségekkel, sztaniollal, trombitával, töltött ostyával és színes mentolos cukorkával telezsúfolt bódék és butikok a könnyelműség állomásai voltak, a gondtalanság széthintett, csörgő-börgő csecsebecséi a hatalmas, szelektől lobogtatott labirintuséjszaka szakadékaiban.
Nagy, sötét tömegek hömpölyögtek a sötétségben, lármás kavarodásban, ezer meg ezer láb csoszogásával, ezer meg ezer száj beszéde közepette – nyüzsgő, kusza vándorsereg vonult az őszi város fő ütőerein. Hömpölygött ez a folyó, tele zsivajjal, komor tekintetekkel, ravasz pislantásokkal, a lárma, a pletykák és kacagások sűrű, pépes masszája, amit beszélgetés hasogatott fel, csevegés szabdalt darabokra.
Mintha száraz őszi mákfejek indultak volna meg tömegesen, mákot szórva: fej-kereplők, ember-csörgők áradata.
Apám idegesen és lázrózsáktól színesen, csillogó szemmel járt-kelt a fényárban úszó boltban, s hallgatózott.
A kirakat és a portálé üvegén át behatolt ide messziről a város moraja, a hömpölygő tömeg fojtott zsivaja. A bolt csendje fölött nagy fénnyel égett a magas bolthajtásról függő petróleumlámpa, s az árnyék legkisebb nyomát is kiszorította minden résből és zugból. A nagy, üres padló meg-megreccsent a csendben, s számlálgatta a fényben csillogó kockáit, hosszában és keresztben – ezt a sakktáblát, melynek nagy lapjai recsegve-ropogva beszélgettek egymással a csendben, hol itt, hol ott válaszolgattak egymásnak egy-egy hangos hasadással. A kelmék viszont szótlanul, hangtalanul hevertek a maguk filces piheségében, s a falak menten pillantásokat váltottak egymással apám háta mögött, halk jelekkel érintkeztek egyik szekrénytől a másikig.
Apám hallgatózott. Úgy tűnt, mintha megnyúlna a füle, s szerteágazna az ablakon át, ki az éjjeli csendbe: akár egy fantasztikus korallnövény, az éj kavargásában hullámzó vörös polip.
Hallgatózott, és hallott. Növekvő nyugtalansággal hallotta a közelgő tömegek áradatát. Ijedten nézett körül az üres boltban. A segédeket kereste. De ezek a sötét és vörös hajú angyalok elrepültek valahova. Csak ő maradt egyedül, rettegve a tömegtől, mely csakhamar elárasztja a bolt csendjét, lármás sokasága kifosztja és szétosztja maga közt, elárverezi ezt az egész gazdag őszt, melyet évek óta itt gyűjtött halomba, ebben a kies, nagy magtárban.
Hol voltak a segédek? Hol voltak ezek a bájos kerubok, akiknek a sötét posztósáncokat védelmezniök kellett volna? Apám gyanakodott, nem bírta elűzni a fájó gondolatot, hogy valahol a ház mélyén vétkeznek éppen az emberek lányaival. Mozdulatlanul és gondterhelten, csillogó szemmel állt a bolt világos csendjében, a belső hallásával érezte, mi megy végbe a ház mélyén, e nagy, színes lámpa hátsó kamráiban. Kinyílt előtte a ház, egyik szoba a másik után, egyik kamra a másik után, akár egy kártyavár, s látta, hogyan kergetik a segédek Adelát, az összes fényárban úszó, üres szobákon át, lépcsőn le, lépcsőn fel, míg végül sikerül kicsúsznia a kezük közül, beront a világos konyhába, és elbarikádozza magát a konyhakredenccel.
Ott állt a lány, kifulladva, vidáman és ragyogón, s mosolyogva repesett hosszú szempilláival. A segédek az ajtó elé kuporodva vihogtak. A konyha ablaka ki volt tárva az ábrándokkal és kuszasággal telt nagy, fekete éjszaka felé. Fekete üvegén távoli fényár rézsútosan eső reflexe lángolt. A csillogó fazekak és palackok mozdulatlanul álltak körös-körül, zsíros zománcuk villogott a csendben. Adela rebbenő szemmel óvatosan kidugta színes, festett arcát az ablakon. A segédeket kereste a sötét udvaron, biztos volt benne, hogy kelepcét állítanak neki. És csakugyan: megpillantotta őket, amint óvatosan, libasorban lépkednek az emeleti ablakok alatt húzódó keskeny párkányzaton, a falhoz lapulva, melyen a távoli illumináció visszfénye vörösük – ekképp lopózkodnak ablakához.
Apám fölkiáltott haragjában és kétségbeesésében, de abban a pillanatban egészen közel ért hozzá a hangok lármája, s a bolt világos ablakai hirtelen közeli, nevetésbe ferdült, fecsegő arcokkal népesedtek be, melyek laposra nyomták orrukat a kirakat csillogó üvegen. Apám bíborvörös lett felháborodásában, s felugrott a pultra. Mikor pedig a tömeg ostrommal bevette erődítményét, s lármás csődületben benyomult a boltba, apám egyetlen ugrással fölkapaszkodott a posztóspolcra, és magasan lebegve a tömeg felett, teljes erejéből belefújt egy hatalmas kürtbe – riadót trombitált. Ám a boltozatot nem töltötte be a segítségére siető angyalok zúgása, ehelyett a trombita minden feljajdulására a tömeg hangos kacagókórusa válaszolt.
– Jakub, kereskedj! Jakub, árusíts! – kiáltották mind kórusban, s kiáltásuk a folytonos ismétléstől ritmikussá vált, lassan egy refrén dallamává alakult, melyet valamennyi torok énekelt. Ekkor apám feladta a harcot, leugrott a magas párkányzatról, s nagyot rikkantva elindult a posztóbarikádok felé. Haragjában óriásivá növekedve, bíborszínű ököllé duzzadt fejjel rohant fel, mint egy harcos próféta, a posztósáncokra, s tombolva esett nekik. Egész testével nekiveselkedett a hatalmas gyapjúbáláknak, s kimozdította őket helyükből, becsúszott a hatalmas posztóvégek alá, s megemelte őket görnyedt vállaival, hogy a galéria magasából tompa zuhanással zúdítsa a pultra. A bálák repültek, s óriási lobogókká bomolva csattogtak a levegőben, a polcokon mindenfelé drapériarobbanások pufogtak, posztóvízesések fakadtak, akár Mózes pálcájának ütésére.
Így omlottak ki a szekrények készletei, rázkódva-okádva törtek elő, széles folyókban folytak. Kiáradt a polcok színes tartalma, növekedett, szaporodott, s elöntött minden pultot és asztalt.
A bolt falai eltűntek e kelme-kozmogónia hatalmas alakzatai mögött, e hatalmas tömbökben tornyosuló hegyláncok mögött. Széles völgyek tárultak fel a hegyoldalak közt, s a fennsíkok tágas pátosza közepette kontinensek vonalai dörögtek. A bolt térsége az őszi táj tavakkal és messzeséggel teli panorámájává szélesedett, s apám ott vándorolt e gazdag színpadkép hátterében, egy fantasztikus Kánaán redői és völgyei közt, föl-alá járt nagy léptekkel, két kezét prófétaian keresztbe fonva a felhőkben, s ihletének csapásaival formálta az országot.
Alant pedig, e Sínai-hegy lábánál, mely apám haragjából nőtt ki, hadonászott a nép, átkozódott, és tisztelte Baált, és kereskedett. Teli kézzel markolták a lágy redőket, színes kelmékbe burkolóztak, rögtönzött dominójelmezt és köpenyt öltöttek magukra, s bőbeszédűen és összevissza fecsegtek.
Apám hirtelen kiemelkedett e kupeckedő csoportok fölé, haragjában hosszúra nyúlva, s fentről hatalmas szóval dördült a bálványimádókra. Azután kétségbeesésében fölkapaszkodott a szekrények magas galériájára, s tébolyultan futkározott a polcok pántjain, a lekopasztott állványok dobogó deszkáin, ama szégyentelen paráznaság képeitől űzetve, mely, érezte, diadalt ül háta mögött a ház mélyében. A segédek épp elértek egy vaserkélyt az ablak magasságában, a korlátba fogózkodva elkapták Adela derekát, s kihúzták a lányt az ablakon át, repeső szemeivel s kalimpáló, karcsú, selyemharisnyás lábaival egyetemben.
Míg apám megrettenve a bűn iszonyúságától, mozdulatainak haragjával a táj borzalmába nőtt, alant Baál gondtalan népe átadta magát a zabolátlan jókedvnek. Valami paródiába illő szenvedély, valamilyen nevetési ragály lett úrrá a csőcseléken. Hogy is lehetett komolyságot kívánni tőlük, e csörgő-börgő diótörő-népségtől! Hogy is lehetett megértést kívánni apám nagy gondjai iránt ezektől az eleven darálóktól, melyek szünet nélkül darálták a szavak színes pépjét! A prófétai harag dörgésére süketen, kis csoportokban lekuporodtak ezek a selyembekecses kupecek a hullámzó kelmehegy köré, s kacagva-fecsegve latolgatták az áru erényeit. Ez a sötét börze a gyors nyelvek pörgésével fölkavarta a táj nemes szubsztanciáját, fölaprózta a fecsegés késeivel, majd hogy le nem nyelte.
Valahol másutt zsidók álldogáltak csoportosan, színes kaftánban, nagy szőrmesüvegben a világos kelmék magas vízesései előtt. A Nagy Tanács férfiai voltak, méltóságteljes és kenetteljes urak: hosszú, ápolt szakállukat simogatva mértékletes és diplomatikus beszélgetést folytattak egymással. De ebben a szertartásos beszélgetésben is, tekintetükben, ahogy összenéztek, mosolygó irónia villant. E csoportok közt tekergett a közönséges, az alaktalan tömeg, az arc és egyéniség nélküli csőcselék. Szinte kitöltötte a tájkép hézagait, az üres fecsegés csengőivel és kereplőivel bélelte ki a hátteret. Bolondos elem volt ez, pojácák és paprikajancsik táncoló tömege, mely – komoly vásárlási szándék híján – bohócos mókáival az abszurdumig vitte az itt-ott létrejövő tranzakciókat.
Végül azonban, elunva a bohóckodást, szétszóródott ez a vidám népség a táj távolabbi vidékein, s ott lassan felszívódott a sziklahasadékok és völgyek mélyén. Valószínűleg sorra kidőltek ezek a mókás fickók, eltűntek valahol a terep réseiben és ráncaiban, akárcsak a játékba belefáradt gyerekek a lakás sarkaiban és zugaiban egy báli éjszakán.
Közben a városatyák, a Nagy Szanhedrin férfiai, komoly és méltóságteljes csoportokban sétáltak, és halk, elmerült vitákat folytattak. Szétoszolva az egész nagy, hegyvölgyes ország területén, kettesével, hármasával vándoroltak a távoli, kanyargós utakon. Apró, sötét alakjuk benépesítette az egész sivatag-fennsíkot, mely fölött súlyosan és sötéten csüngött az ég, ráncosan és felhősen, hosszú, párhuzamos barázdákra, ezüstös és fehér sávokra szántva, melyeknek mélyén a mennybolt egyre távolabbi rétegei tűntek elő.
A lámpa fénye mesterséges nappalt teremtett ama tájon – különös, hajnaltalan és alkonytalan nappalt.
Apám lassacskán lecsillapodott. Haragja rendet és formát öltött magára, a táj rétegeivé kristályosodott. Most fent ült a felső polcok galériáján, s onnan nézte az őszülő, tágas tájat. Látta, hogyan folyik a távoli tavakon a halászat. Apró kéregcsónakokban ültek kettesével a halászok, a vízbe bocsátva hálójukat. A parton fiúk cipelték fejükön a remegő, ezüstös halászzsákmánnyal telt kosarakat.
Ekkor vette észre, hogy a vándorcsapatok égnek szegezték a fejüket, s fölemelt kezükkel mutattak valamit a távolban.
S nyomban valami színes kiütéssel népesedett be és hullámzó foltokkal szóródott tele az ég – ezek egyre nőttek, érlelődtek, s csakhamar keringő, egymást metsző nagy csigavonalakban kavargó, különös madárnéppel töltötték be a levegőt. Az egész ég megtelt szárnyaló repülésükkel, szárnyuk csattogásával, halk hintázásuk fenséges vonalaival. Némelyikük mint óriási gólya lebegett mozdulatlanul, nyugodtan kitárt szárnyain, mások – mint valami színes tollforgók, barbár trófeák – súlyosan és ügyetlenül verdestek, hogy fenntartsák magukat a meleg levegő hullámain; megint mások, a szárnyak, hatalmas lábak és kopasztott nyakak idétlen konglomerátumai, rosszul kitömött kondorkeselyűkre emlékeztettek, melyekből hullik a fűrészpor.
Voltak közöttük kétfejű madarak meg sokszárnyú madarak is, s voltak nyomorékok, melyek félszárnyú, rokkant repüléssel bicegtek a levegőben. Az ég fantasztikus szörnyállatokkal telerajzolt ódon freskóhoz vált hasonlatossá, melyek keringenek, kerülgetik egymást, s színes ellipszisekben térnek vissza ismét.
Apám fölemelkedett a polc tetején, hirtelen ragyogás öntötte el, s két kezét kinyújtva, a régi varázsszóval hívta a madarakat. Megindultan ismerte fel őket. Annak a madárnemzedéknek távoli, elfeledett utódai voltak, melyet Adela egykor szétkergetett az ég minden tája felé. Most visszatért, elfajultan és elburjánozva, ez a mesterséges ivadék, ez a degenerált, bévül tönkresilányult madárnemzetség.
Ostobán hirtelen nőtt, idétlenül óriásira duzzadt testük belül üres volt és élettelen. E madarak egész életereje tollazatukba ment át, fantasztikumba burjánzott el. Szinte múzeuma volt az elmaradott fajoknak, a madárparadicsom lomtára.
Némelyikük hanyatt repült, nehézkes és ügyetlen, lakatokhoz és zárakhoz hasonló csőrüket színes dudorok borították, s vakok voltak mind.
Mennyire meghatotta apámat ez a váratlan visszatérés, hogy csodálkozott a madárösztönön, a Mesterhez való ragaszkodáson, amit legendaként ápolt lelkében ez a nemzetség, míg végül több generáció után, a törzs kihalása előtti utolsó napon visszatért őshazájába!
De ezek a papírból való vak madarak már nem ismerhették föl apámat. Hiába kiáltotta feléjük a régi varázsszót, hívta őket az elfelejtett madárnyelven, nem hallották és nem látták őt.
Hirtelen kövek süvítettek fel a levegőben. A bohócok, ez az ostoba és meggondolatlan népség, lövedékeikkel célba vették a fantasztikus madáreget.
Apám hiába intette őket, hiába fenyegette könyörgő mozdulatokkal, nem hallották, nem vették észre. S a madarak hullottak. Lövedéktől találva, nehézkesen fennakadtak, s el is hervadtak a levegőben. Már csak alaktalan tollcsomók voltak, mire a földre értek.
Különös, fantasztikus hulláik egy szempillantás alatt ellepték a fennsíkot. Mire apám a mészárlás helyére ért, addigra már az egész nagyszerű madárnemzetség holtan, elnyúlva feküdt a sziklákon.
Csak most, közelről nézve láthatta apám igazán, mennyire hitvány ez a nyomorult, elsilányodott nemzedék, mennyire nevetséges e madarak selejtes anatómiája.
Óriási tollcsutakok voltak, úgy-ahogy kitömve öreg döghússal. Olyanok is akadtak köztük, melyeken meg sem lehetett különböztetni a fejet, mert testüknek e bunkószerű része nem hordta magán a lélek semmiféle jelét. Némelyikük törzsét göndör, összetapadt szőr borította, akár a bölényekét, s undorítóan bűzlöttek. Mások púpos, kopasz, döglött tevékre emlékeztettek. Megint mások szemmel láthatólag valami papírféléből voltak, belül üresek, kívül színekben pompázók. Némelyikükről közelről nézve kiderült, hogy csupán nagy pávafarkak, tarka legyezők, melyekbe felfoghatatlan módon lehelték az élet valamelyes látszatát.
Láttam apám szomorú hazatérését. A mesterséges nappalt már lassan színezgetni kezdte a közönséges reggel. Az elárvult bolt legfelső polcai magukba szívták a reggeli ég színeit. A kialudt tájkép töredékei közt, az éjszakai színjáték lerombolt kulisszái közt látta apám, hogyan ébrednek álmukból a segédek. Fölemelkedtek a posztóbálák közt, s nagyot ásítottak a napra. A konyhában, az emeleten Adela álomtól melegen és összekuszált hajjal kávét darált, odaszorítva a darálót fehér kebléhez, melytől fény és forróság öntötte el a kávészemeket. A macska mosakodott a napon.
KERÉNYI GRÁCIA fordítása