Könyvek Könyve

I

A Könyvek Könyve – egyszerűen csak így nevezem, minden külön meghatározás és díszítő jelző nélkül, s van ebben az önmegtartóztatásban és leszűkítésben valami tehetetlen sóhajtás, csendes kapituláció a transzcendens átfoghatatlansága előtt, mert nincs szó, nincs utalás, mely úgy ragyogna-illatozna, oly hátborzongató félelmet tudna kelteni, ama megnevezhetetlen dolog előérzetét, melynek első halovány íze nyelvünk hegyén túlszárnyalja elragadtatásunk határait. Mit használna a melléknevek pátosza, a díszítő jelzők pompázatossága e felmérhetetlen valamihez, e számbavehetetlen nagyszerűséghez képest. Az olvasó egyébként, az igazi olvasó, akire a regény számít, úgyis megérti, ha mélyen a szemébe nézek, s tekintetem legmélyéről rávillantom a fényem. E rövid és erőt sugárzó pillantásból, egyetlen futó kézszorításból kiérzi, átveszi, fölismeri, s lehunyja szemét e mélységes befogadás gyönyörűségében. Mert vajon a minket egymástól elválasztó asztal alatt nem fogjuk-e mindnyájan titokban egymás kezét?

A Könyvek Könyve... Valahol a gyermekkor hajnalán, az élet első pirkadatán szórta be szelíd fényével a horizontot. Ott feküdt dicsőségesen apám íróasztalán, s apám csendben, beléje merülve, türelmesen dörzsölgette nyálazott ujjával a kópiák gerincét, míg a vak papír ködösödni. homályosulni, boldog előérzetében káprázni nem kezdett, s hirtelen kibomlott egy csomó hártyavékony papíros, majd mögüle egy pávaszemű, sűrű pillájú csücsök bújt elő, s a tekintet szédelegve lépett be az isteni színek szűzi virradatába, a legtisztább azúr csodás nedvességébe.

Ó, hályoghullás, ó, fényözön, ó, áldott tavasz, ó, apám...

Apám időnként fölkelt a könyv mellől, és elment. Ilyenkor kettesben maradtam vele, szél járkált a lapjai közt, és sorra fölálltak a képek. S ahogy így halkan lapozta a szél az íveket, föl-föllebbentve a színeket és figurákat, a szöveg hasábjain borzongás futott végig, mely fecske- és pacsirtarajokat eregetett föl a betűk közül. Így röppent el, madarakra oszolva, egyik lap a másik után, s szelíden felszívódott a tájba, saját tarkaságával táplálva-telítve azt. Néha aludt, s a szél oly csendesen lehelt közibe, mintha százlevelű rózsa volna, s fölnyitotta szirmait, sorra egymás után, egymás alatt nyugvó szemhéjait: vak volt valamennyi, bársonyos és aluvó, s leglényegében, a mélyén azúrszínű szembogarat rejtett, pávavelőt, rikoltozó kolibri fészket.

Nagyon régen volt ez. Anyám még nem tűnt fel akkor. Napjaimat kettesben töltöttem apámmal, szobánkban, mely akkoriban nagy volt, mint a világ.

A lámpáról csüngő fénytörő kristályok szétszórt színekkel töltötték be a szobát, minden zugot telipermetező szivárvánnyal, s mikor a lámpa megfordult láncain, szivárványszilánkokban vándorolt körbe az egész szoba, mintha a két bolygó szférái vonulnának keringve egymáson át. Szerettem megállni apám lábai közt, kétfelől átölelni őket, mint az oszlopokat. Időnként leveleket irt. Én az íróasztalon ültem, s pillantásom gyönyörködve kísérte az aláírás kacskaringóit, melyek bonyolultak voltak és vibrálók, mint a koloratúra-énekes trillái. A tapétán mosolyok rügyeztek, szemek pattantak ki, mókák bukfenceztek. Apám azzal szórakozott, hogy szappanbuborékokat eregetett egy hosszú szalmaszálon a szivárványos levegőbe. Falnak ütődve szétpattantak, s a levegőben hagyták színeiket.

Azután jött az anyám, s e korai, sugaras idillnek vége szakadt. Anyám gyöngédségétől megejtve elfelejtettem apámat, életem más, újabb vágányokon gördült tovább, ünnepek és csodák nélkül, s talán örökre elfeledtem volna a Könyvek Könyvét, ha nem lett volna az az éj, az az álom.