XI

Hadd szolgáljak itt egy rövid párhuzammal Nagy Sándort és a személyemet illetően. Nagy Sándor érzékeny volt az országok illatára. Orra megérezte a rendkívüli lehetőségeket. Azok közé tartozott, akiknek arcán álmukban Isten tenyere simított végig, így hát tudják, hogy mit nem tudnak, tele vannak feltevéssel és kétellyel, zárt szemhéjukon pedig távoli világok visszfénye szűrődik be. Mindazonáltal túlságosan is szó szerint vette az isteni allúziót. Lévén a tettek embere, vagyis lelkiekben szegény, úgy értelmezte misszióját, mint világhódító küldetést. Szívét ugyanaz a telhetetlen érzés töltötte el, mint az enyémet, keblét ugyanazok a sóhajok feszítették, látóhatárról látóhatárra, tájról tájra érve. Senki sem akadt, aki figyelmeztette volna tévedésére. Maga Arisztotelész sem értette meg őt. Noha meghódította a világot. Nagy Sándor csalódottan halt meg, kételkedve az előle örökösen eltűnő Istenben és csodáiban. Minden ország érméin és bélyegein az ő arcképe díszelgett. Büntetésül saját korának Ferenc Józsefévé vált.