Értekezés a próbabábukról
Befejezés

Az egyik következő estén apám ekképp folytatta előadását:

– Nem ezekről a megtestesült félreértésekről, e szomorú paródiákról akartam beszélni, hölgyeim, nem a parlagias és együgyű mértéktelenség e gyümölcseiről, amikor a próbabábukról szóló művemet beígértem. Másvalamire gondoltam.

S apám festegetni kezdte előttünk csodálatos ábrándképét: a generatio aequivocá-t, e csupán félig szerves lények nemzedékét, e különleges pszeudovegetációt avagy pszeudofaunát, az anyag fantasztikus erjedésének eredményét.

Ezek a teremtmények látszatra hasonlítottak az élőlényekhez, a gerincesekhez, páncélos hüllőkhöz, ízeltlábúakhoz, ám csalóka volt ez a látszat. Tulajdonképpen amorf lények voltak, belső struktúra nélkül valók, az anyag utánzó tendenciájának szüleményei, mely emlékezőtehetsége révén megszokásból ismételgeti az egyszer elfogadott formákat. Az anyagra érvényes morfológia skálája általában véve korlátozott, bizonyos formakészlet ismétlődik újra meg újra a lét különböző szintjein.

Ezeket a lényeket – e mozgékony, minden külső hatásra fogékony, de az igazi élettől mégis távol álló lényeket – megkaphatja az ember, ha bizonyos komplikált kolloidokat bocsát konyhasóoldatba. Ezek a kolloidok néhány nap után megformálódnak, olyan szubsztanciákká sűrűsödnek, melyek a fauna alacsonyabb rendű formáira emlékeztetnek.

Az ekképp létrejött lényeken észlelhetjük a lélegzés folyamatát, az anyagcserét, de a vegyi analízis szerint nyoma sincs bennük a fehérjemolekuláknak, sem bármiféle szénvegyületnek.

Ám e primitív formák jelentősége semmi annak a pszeudofaunának és -flórának formagazdagságához és pompájához képest, mely bizonyos pontosan meghatározott miliőkben lép fel olykor. Ilyen miliők a sok-sok élet és esemény kisugárzásával átitatott régi lakások: ezek az elhasznált atmoszférák telítve vannak az emberi ábrándok sajátos alkotóelemeivel, az emlékek, a vágyak, a meddő unalom humuszának televény rommezői. Ilyen talajon ama pszeudovegetáció gyorsan és felületesen csírázik ki, bőségesen és efemerikusan élősködik, rövid életű generációkat hajt, melyek sebtiben és pompázatosan borulnak virágba, hogy aztán legott kihunyjanak és elhervadjanak.

A tapéták az ilyen lakásokban már minden bizonnyal nagyon kopottak, s beleuntak az összes lehető ritmus-kádenciákat végigjáró szüntelen vándorlásukba: nem csoda hát, hogy távoli kockázatos képzelgések holtvágányára siklanak. A bútorok veleje, szubsztanciája már bizonnyal fellazult, degenerálódott, s fogékony a vétkes kísértésekre: ilyenkor virágzik ki ezen a beteg, fáradt és elvadult talajon, akár egy szép kiütés, ez a fantasztikus lepedék, ez a sokszínű, burjánzó penész.

– Tudják, hölgyeim – szólt apám –, hogy a régi lakásokban vannak szobák, amelyekről megfeledkezik az ember. Hónapokig nem keresi föl őket senki, ezért hát elhervadnak magukra hagyottságukban a vén falak között, megesik, hogy betokosodnak, benövi őket a tégla, s egyszer s mindenkorra kihullván emlékezetünkből, lassan elvesztik egzisztenciájukat is. Ajtajukon, mely a hátsólépcső valamelyik pihenőjére nyílik, oly sokáig átsiklik a háziak szeme, hogy végül belenőnek, beleolvadnak a falba, mely a repedések és hasadások fantasztikus rajzával végképp eltörli nyomukat.

– Betértem egyszer – mondotta atyám – kora reggel, tél végén, több hónapi távollét után, egy ilyen félig elfeledett szobába, s ámulva láttam, miképp festenek ezek a szobák.

A padló összes réseiből, az összes párkányzatokból és ablakmélyedésekből vékony hajtások szökelltek elő, s valami filigrán lombsátor villódzó csipkéjével töltötték be a szürke levegőt, valamilyen susogással, csillámlással, ringással teli melegház, valamilyen hamis és andalító tavasz azsúros sűrűségével. Az ágy körül, a sokkarú lámpa alatt, a szekrények mentén finom alkatú fák csoportjai hajladoztak, s mindegyikük fényességes koronává fröccsent szét odafent, csipkelomb-szökőkúttá, mely egészen a mennyezet festett egéig lövellte fel szerteporzó klorofilját. A virágzás gyorsított folyamata zajlott le szemem előtt: óriási fehér és rózsaszínű virágok csíráztak ki e lombsátorban, szemem láttára bontották ki bimbóikat, feslett ki bensejükből rózsaszínű húsuk, s kicsordulva kelyhükből, szirmukat potyogtatva, gyors elvirágzásban hullottak széjjel.

– Boldog voltam – szólt apám – e váratlan virágzás láttán, mely villódzó zizegéssel töltötte be a levegőt, szelíd susogása színes confetti-ként permetezett át a gallyacskák vékony ízei közt.

Láttam, hogyan válik ki a levegő rezgéséből, a túl sűrű légkör erjedéséből, s miképpen materializálódik a fantasztikus leanderek e sietős virágzása, kicsordulása és széthullása, nagy, rózsaszínű virágfürtök ritkás, lomha havazásával töltve be a szobát.

– Mire leszállt az est – fejezte be apám –, már nyoma sem volt a pompás virágbaborulásnak. Az egész csalóka délibáb csupán misztifikáció volt, az élet látszatát magára öltő anyag különös színlelésének esete.

Valami furcsa élénkség sugárzott apámból ezen a napon: pillantásaiból, ravasz, ironikus pillantásaiból lendület és humor szikrázott. Azután hirtelen elkomolyodva, ismét sorra vizsgálgatta ama formák és árnyalatok végtelen skáláját, melyeket a sokalakú anyag magára ölthet. Figyelmét leginkább a kétes és problematikus határformák nyűgözték le, például az alvajárók ektoplazmája, a pszeudomatéria, vagy az agy kataleptikus emanációja, mely bizonyos esetekben, a szendergő szájából kiindulva, benőtte az egész asztalt, betöltötte az egész szobát, mint valamilyen ringó, ritkás szövet, asztrális tészta, a test és a szellem határán.

– Ki tudja – szólt –, hány szenvedő, sérült, töredékes formája van az életnek, mint például a szekrények és asztalok mesterségesen összetákolt, szögekkel erőszakosan egybeszerkesztett léte, a keresztre feszített fa, a kegyetlen emberi ötletesség e csendes vértanúinak élete. A fa idegen és egymást gyűlölő fajtáinak rettenetes transzplantációi, egyazon szerencsétlen egyéniségbe kovácsolásuk.

Mennyi bölcs kín van meghitt, vén szekrényeink pácolt gyűrűiben és erezetében! Ki fedezné föl a felismerhetetlenségig legyalult, simára csiszolt arculatukon hajdani vonásaikat, mosolyukat, pillantásaikat?!

Apám arcát, amikor ezt mondta, szinte feloldotta a ráncok elmerengő vonalrendszere: hasonlóvá vált egy öreg deszka görcseihez és gyűrűihez, melyről minden emléket legyalultak. Egy pillanatig azt hittük, mindjárt abba a dermedt állapotba hullik, mely hatalmába kerítette olykor, de hirtelen felriadt, magához tért, és így folytatta:

– A régi, misztikus törzsek bebalzsamozták halottaikat. Lakásuk falaiba foglalták, befalazták a testüket, arcukat: a szalonban állt az apa, kitömve, kicserzett megboldogult felesége pedig szőnyeg volt az asztal alatt. Ismertem egy kapitányt, akinek a kajütjében meluzina-lámpa állt: maláj balzsamozók csinálták megölt szeretőjéből. A fején hatalmas szarvasagancs volt.

Ez a fej a kajüt csendjében, agancsa ágait kifeszítve a mennyezet alatt, lassan felnyitotta szeme pilláit: felső ajkán nyál hártyája fénylett, amit időnként el-elpattantott halk suttogása. A lábasfejűek, teknőcök és óriásrákok, melyek a mennyezet gerendáiról csüngve a csillárok és kandeláberek szerepét töltötték be, vég nélkül váltogatták lábaikat a csendben, mindegyre jártak egy helyben. – – – – – – – – – – – – –

Atyám arca hirtelen aggódó, búbánatos kifejezést öltött, mert gondolatai, nem tudni milyen képzettársítások folytán, újabb példákra tértek át:

– Elhallgassam-e – szólt, lehalkítva hangját –, hogy bátyám hosszú és gyógyíthatatlan betegsége következtében végül is gumitömlővé változott, s szegény unokahúgom éjjel-nappal pólyában hordozta föl-alá, a téli éjszakák végtelen bölcsődalait dúdolva a szerencsétlen teremtménynek? Van-e szomorúbb dolog egy bélöblítő tömlővé változott embernél? Micsoda csalódás a szülőknek, minő zsákutcája érzelmeiknek, szertefoszlása az ígéretes ifjúhoz fűzött reménységeiknek! De szegény unokahúgom hű szerelme ebben az átalakulásban is híven kísérte.

– Jaj, nem bírom tovább, nem bírom ezt hallgatni! – jajdult fel Polda, hátrahajolva székén. – Hallgattasd el, Adela...

A lányok fölálltak. Adela odalépett apámhoz, és kinyújtott ujjával csiklandozó mozdulatot tett. Apám kizökkent a kerékvágásból, elhallgatott, s rémülten hátrálni kezdett Adela imbolygó ujja elől. Az meg szüntelen a nyomában haladt kajánul fenyegető ujjával, s lépésről lépésre kiszorította a szobából. Paulina nyújtózkodva nagyot ásított. Válla Polda vállához simult: mosolyogva néztek egymás szemébe.

KERÉNYI GRÁCIA fordítása