XXI

Bianka, a csodálatos Bianka rejtély előttem. Konokul, makacsul – és kétségbeesetten tanulmányozom őt a bélyegalbum alapján. Hogyhogy? Hát pszichológiáról is szó volna benne? Naiv kérdés! A bélyegalbum egyetemes Könyv, az emberiség tudásának hatalmas kompendiuma. Természetesen allúziókba, célzásokba, elhallgatásokba rejtve. Egyfajta ösztönös érzék szükségeltetik hozzá, merész szív és szárnyalás, hogy megleljük a fonalat, a tüzes nyomot, a villámot, mely a Könyv lapjain végigsistereg.

Egyvalamitől óvakodjunk eközben: a kicsinyes szőrszálhasogatástól, a tompa és szűk szószerintiségtől. Minden összefügg, minden szál egy gombolyagban fut össze. Észrevettétek-e, hogy bizonyos könyvek verssorai közt fecskék röpdösnek csapatostul – remegő, búbos fecskék egész szakaszai? Olvasni kell e madarak röptéből...

De visszatérek Biankához. Milyen megindítóan szépek a mozdulatai! Mindegyik higgadt, örök időktől fogva eldöntött és lemondással teli, mintha előre ismerné sorsának alakulását, az események elkerülhetetlen egymásutánjai. Van úgy, hogy kérdőn tekintek rá, gondolatban kérném valamire – míg szemközt ülök vele a park fasorában –, és igyekszem kérésemet megfogalmazni. S mire sikerülne, már válaszolt is; szomorúan válaszolt egyetlen mély, velős pillantással.

Miért hajtja le a fejét? Hová réved figyelmes, merengő tekintete? Sorsának mélye ilyen mérhetetlenül szomorú? Mégis, mindezek ellenére nem viseli-e méltósággal, büszkeséggel e lemondást, mintha ez volna a dolgok rendje, mintha a tudás, amely megfosztotta a boldogságtól, egyszersmind valami sérthetetlenséggel is felruházta volna, az önkéntes alávetettség mélyén valamely magasabbrendű szabadsággal? Innen engedelmességének diadalmas bája, ez győzi le őt.

Szemközt velem ül a padon, mellette a nevelőnője, mindketten olvasnak. Fehér ruhája – sohasem láttam más színben – mint kinyílt virág fekszik a padon. Kimondhatatlan bájjal veti át egymáson barna bőrű, karcsú lábait. Testének érintése már-már fájdalmas lehet a kontaktus tömény szentsége folytán.

Aztán mindketten becsukják a könyvet, felállnak. Egyetlen rövid pillantásban veszi s viszonozza Bianka ragyogó üdvözletem, majd, mintha semmi sem terhelné, indázó meander-járással távolodik tőlem, mely dallamosan simul a nevelőnő hosszú, ruganyos lépteinek ritmusába.