Karol úr

Szombat délutánonként nagybátyám, Karol, a szalmaözvegy, gyalog indult el a várostól egy óra járásra levő nyaralóhelyre, asszonyához és gyermekeihez, akik ott üdültek és szórakoztak.

Mióta hitvese elutazott, a lakást nem takarították, az ágyat egyszer sem vetették be. Karol úr késő éjjel járt haza, elgyötörten és ziláltan az éjszakai dorbézolástól, melybe ezek a kánikulás és üres napok taszajtották. A gyűrött, hideg, vadul feldúlt ágy akkortájt valamiféle mennyei kikötő, megváltó sziget volt számára, melyre ereje végső megfeszítésével úgy zuhant rá, mint egy hajótörött, akit sok-sok napon és éjszakán át dobált a felbőszült tenger.

A sötétben tapogatózva hanyatlott a hűvös toll fehérlő dombjai, gerincei és buckái közé, s úgy aludt el, szokatlan, fordított pózban, fejjel lefelé, tarkójával az ágy pelyhes húsába ékelődve, mint aki álmában át akarja fúrni, át akarja járni az éjszakával növekvő dunyhák óriás tömbjeit. Mint úszó a vízzel, álmában harcolt az ággyal, úgy gyúrta és dagasztotta testével, akár egy nagy teknő tésztát, amelybe mind jobban belesüppedt, aztán a reggeli szürkületben kifulladva, verejtékes testtel ébredt, kivetve az ágynak arra a halmára, amit az éjszakai ádáz harcokban nem tudott legyőzni. Az álom árnyékából félig kiűzve, így lógott öntudatlanul kis ideig az éj peremén, tüdeje levegő után kapkodott, s körötte nőtt, dagadt és kelt az ágy – és újra ellepte egy kupac súlyos, fehérlő tésztával.

Így aludt késő délelőttig, miközben a párnák nagy, fehér, lapos síksággá rendeződtek, melyen elcsitult álma vándorolt. E fehér országutakon tért vissza lassan magába, a nappalba, a valóságba – és végül kinyitotta a szemét, mint az alvó utas, midőn a vonat az állomáson vesztegel.

A szobában a magány és csend soknapos üledékétől áporodott félhomály uralkodott, és szikrázva lángolt a sötétítő függöny. Karol úr kiásítozta testéből, testüregeinek mélyéből az előző nap maradványait. Mint a rángógörcs, úgy tört rá az ásítás, mintha csak ki akarta volna fordítani a testét. Így dobálta ki magából Karol úr a homokzsákokat, a nehezékeket – az előző nap meg nem emésztett maradékait.

Hogy imigyen megkönnyebbült, s fel is szabadult, noteszába beírta a kiadásokat, kalkulált, számolt és ábrándozott. Ezután sokáig feküdt mozdulatlanul, üveges szemmel, mely vízszínű, dülledt és nedves volt. A szoba vizenyős félhomályában, melyet az ablakon túli forró nap visszfényei derítettek fel, szeme mint holmi kicsi tükör visszaverte az összes fényes tárgyat: a fehér napfoltokat az ablakok réseiben, a függönyök arany négyzetét, és mint a vízcsepp, megkettőzte az egész szobát, a szőnyegek és az üres székek csendjével egyetemben.

Eközben a függönyökön túl a délelőtt mind fényesebben zúgott a naptól őrjöngő legyek döngésétől. Az ablak nem győzte befogadni e fehér lángolást, s a függönyök elaléltak a vakító hullámzástól.

Ekkor Karol úr kikászálódott az ágyból, és csendesen nyögdécselve egy ideig még elüldögélt a peremén. Harmincvalahány esztendős teste hízásnak indult. E hájtól puffadó, a mértéktelen nemi élettől elhasználódott, de a buja nedvektől még mindig duzzadó szervezetben mintha most a szoba csendjében lassan érlelődött volna jövendő sorsa.

Ahogy ott ült, bamba tespedtségbe dermedve, mindenestül keringéssé, légzéssé, a nedvek sötét lüktetésévé változva, helyenként szőrborította, izzadt testének mélyéből nőtt, növekedett az ismeretlen, alaktalan jövő, mint valami iszonyú daganat, mely fantasztikus és soha nem látott dimenziókat ölt. Nem borzadt meg tőle, hiszen már érezte, hogy azonos ezzel az eljövendő óriás ismeretlennel, és ellenkezés nélkül vele együtt nőtt, furcsa egyetértésben, a csendes borzalomtól zsibbadtan, felismerve majdani önmagát ezekben a roppant kivirágzásokban, ezekben a fantasztikus burjánokban, melyek ott érlelődtek lelki szemei előtt. Félszeme most kissé kifelé fordult, mintha egy másik dimenzióba távozna.

Aztán e tompa szédületekből, e gyalázatos messzeségekből ismét visszatért önmagába és a pillanatba; látta a szőnyegen a lábfejét, mely kövérkés volt és nőiesen finom, és nappali ingének kézelőiből lassan kivette a gombokat. Utána kiment a konyhába, és a sötét sarokban megtalálta a vízzel teli vödröt, a csendes, éber, kerek tükörlapot, amely ott őrá várt – ez volt az egyetlen eleven és világos bizonyosság e kihalt lakásban. A vizet a mosdótálba öntötte, s bőrével ízlelgette poshadt, állott és édeskés nedvességét.

Sokáig és gondosan tisztálkodott, sietség nélkül, szüneteket iktatva a különféle műveletek közé.

Ez az üres és kihalt lakás nem ismerte el őt, ezek a bútorok meg falak néma kritikával fürkészték.

Csendjükbe hatolva úgy érezte magát, mint hívatlan vendég a víz alatti, elsüllyedt birodalomban, ahol más, külön időszámítás van.

Saját fiókjait nyitogatva betörőnek érezte magát, és önkéntelenül lábujjhegyen járt, attól tartva, hogy felveri a zajos és szertelen visszhangot, mely ingerülten leste az alkalmat, hogy kitörhessen.

És midőn végre-valahára, nesztelenül surranva szekrénytől szekrényig, darabonként mindent megtalált, és befejezte öltözködését a bútorok közt, amelyek némán, idegenül tűrték meg őt, midőn végre elkészült, és ott állt indulásra készen, kezében a kalappal, zavar fogta el, hogy az utolsó pillanatban sem talált rá a szóra, mely feloldotta volna ezt az ellenséges hallgatást, és lemondóan, lassan, lehorgasztott fejjel elindult az ajtóhoz – miközben az ellenkező irányba – a tükör mélyébe – a nemlétező szobák kihalt során – örökre hátat fordítva ráérősen távolodott valaki.

KÖRTVÉLYESSY KLÁRA fordítása