VI

És ekkor jött a kinyilatkoztatás, a világ lobbanó szépségének e váratlanul feltűnő látomása, ekkor érkezett az örömhír, a titkos üzenet, a lét beláthatatlan lehetőségeinek különleges missziója. Szélesre tárult a vakító, rideg és lélegzetelállító látóhatár, minden ízében reszketett és csillogott a világ, veszedelmesen megbillent, fenyegetőn, mintha kitörni készülne minden mérték és szabály alól.

Mit jelent számodra, nyájas olvasó, egy postabélyeg? Mit I. Ferenc József arcéle, a babérkoszorúval felkoszorúzott tar fő? Nem jelképe-e a köznapiságnak, determinálása minden lehetőségnek, biztosítéka az átléphetetlen határoknak, amelyek egyszer s mindenkorra körülzárták a világot?

A világot akkoriban mindenfelől I. Ferenc József vigyázta, és előle nem volt menekvés, ő magasodott minden látóhatáron, az ő mindenütt jelenlévő és kikerülhetetlen képe bukkant elő az összes sarok mögül, s a világot kulcsra zárta, mint a börtönt. S íme, amikor reményvesztve és keserű lemondással beletörődtünk már a világ egyértelműségébe, a szűk változatlanságba, amelynek roppant letéteményese I. Ferenc József volt – váratlanul, mint valami lényegtelent, feltártad előttem, ó, Istenem, a bélyeggyűjteményt, mintegy mellékesen megengedted, hogy egy pillantást vessek e ragyogva hámló Könyvbe, e lepleit lap lap után levető albumba, amely egyre félelmesebb, egyre vakítóbb lett... Ki róhatná fel nekem, hogy elbűvölten álltam eközben, ragyogással eltelő szememből pedig könny patakzott? Micsoda káprázatos relativizmus, micsoda kopernikuszi tett, kategóriák és fogalmak micsoda cseppfolyóssága! Hát ennyi módját nyújtod a létezésnek. Istenem, ilyen rengeteg a Te világod! Több ez, mint amit legmerészebb álmaimban reméltem! Való hát a lélek korai sejtése, amely, dacára a nyilvánvalónak, a végsőkig kitartott amellett, hogy rengeteg a világ!