XXXIX

Fontos ügyek, nagy jelentőségű államügyek mostanában gyakran késztetnek arra, hogy bizalmas tárgyalásokat folytassak Biankával. Nagy gonddal készülök rájuk, késő estig ülök az íróasztal mellett, s vizsgálom ezt az igen kényes, dinasztikus ügyet. Múlik az idő, az éjszaka csöndesen megtelepszik az asztali lámpa feletti nyitott ablakban, az egyre késeibb és ünnepélyesebb éj, mely egyre késeibb és sötétebb rétegekbe kóstol, a beavatás egyre mélyebb fokaira lép, s ott, az ablakban, leírhatatlan sóhajok közepette elerőtlenedve lefegyvereződik. A sötét szoba hosszú, lassú kortyokban magába nyeli a park rengetegét, hűs transzfúziók során tartalmat cserél a hatalmas éjszakával, mely duzzadt-sötéten közeledik, szárnyas magvakat, sötét virágport, hangtalan bársonypillangókat hint szét, melyek csöndes rémülettel röpdösnek körbe a falakon. A tapéta sűrűje felborzolódik a sötéttől való félelmében, ezüstösen felbolydul, s pergő levelet közt réveteg és letargikus borzongásokat, hűs eksztázisokat és szárnyalásokat, vakrémületet és transzcendentális félelmet rostál át, mely jóval éjfél után megtölti a májusi éjjel margóit. Míg az iratok fölé hajolok, körülvesz az éjszaka áttetsző üvegfaunája, a szúnyogok könnyű planktonja, és a teret egyre emelkedő, habzó, leheletfinom fehér hímzéssel lepi el, mely jóval éjfél után át- meg átszövi az éjszakát. A papírosokra szöcskék és moszkitók telepednek, már-már az éjjeli spekulációk áttetsző szövetéből készült üveg farfarellók, finom kis monogramok, az éjszaka által képzelt arabeszkek, egyre nagyobbak és fantasztikusabbak, már akkorák, mint egy denevér, mint egy pusztán kalligráfiából és levegőből készült vámpír. Csak úgy hemzseg a függöny e vándorló csipkétől, az imaginárius, fehér fauna csöndes inváziójától.

Egy ilyen határt nem ismerő, margón túli éjen a tér elveszti értelmét. Miközben fényes táncot járnak körülöttem a szúnyogok, a végre elkészült papírosok kötegeivel teszek pár lépést határozatlan irányban, az éjszaka zsákutcájában, melynek végében vélhetően egy ajtó van – éppen Bianka fehér ajtaja. Lenyomom a kilincset, és belépek, mintha csak egyik szobából a másikba lépnék. Ennek ellenére, amikor a küszöbhöz érek, valami messzi vándorút szele csapdossa fekete karbonári-kalapom, összegubancolódott nyakkendőm fantasztikusan csattog a huzatban, keblemhez szorítom a legtitkosabb iratokkal teli mappát. Mintha az éjszaka tornácáról a valódi éjszakába lépnék! Micsoda ózont lehel az éj! Íme, az anyasejt, íme, a jázminillattól duzzadó éjszaka magva. Csak itt kezdődik valódi története. Az ágy fejénél rózsaszín ernyős, hatalmas lámpa ég. Rózsaszín félhomályában Bianka pihen óriási vánkosok közt, dagadó ágynemű hordozza, akár az éjszaka árja, a szélesre tárt, lélegző ablak alatt. Bianka sápadt karjára dőlve olvas. Mély meghajlásomra csak egy rövid pillantásra néz fel a könyvből. Közelebbről látva őt, mintha mérséklődne a szépsége, visszahúzódna, akár a lecsavart lámpa fénye. Szentségtörő örömmel figyelem orrocskáját, mely nem is olyan nemesen metszett, s arcbőrét, mely korántsem eszményi. Bizonyos megkönnyebbüléssel figyelem, noha tudom, hogy csupán irgalomból mérsékli ragyogását, nehogy levegő után kapkodjak, és elakadjon a szavam. Az eltávolodás médiuma aztán gyorsan regenerálja ezt a szépséget, hamar fájdalmassá, elviselhetetlenné, minden mértéken túlivá teszi.

Biccentésén felbátorodva leülök az ágya mellé, s az előkészített iratok alapján elkezdem beszámolómat. A Bianka feje mögötti nyitott ablakon át beárad a park részeg moraja. Fáinak körmeneteivel beúszik az egész, ablak mögött zsúfolódó erdő, beszivárog a falakon, kiterebélyesedik, elfoglalja és betölti az utolsó rést is. Bianka valahogy szórakozottan figyel rám. Tulajdonképpen zavar, hogy mindeközben rendületlenül olvas. Hagyja, hogy az összes lehetséges oldaláról megvilágítsak minden ügyet, felvonultassak minden pro és kontra érvet, majd felpillant a könyvből, tekintete egy pillanatig révetegen szálldos, majd gyorsan és futtában megdöbbentően helyes döntéseket hoz. Minden szavára gondosan ügyelek, nagy buzgalommal figyelem a hangszínt, hogy eljussak a rejtett intencióig. Majd alázatosan beterjesztem a rendeleteket. Bianka aláírja őket, s hosszú árnyékot vető, leeresztett szempillái alól könnyed iróniával szemléli, amint ellenjegyzem azokat.

Meglehet, a kései óra, a régen túllépett éjfél nem kedvez az államügyekre való koncentrálásnak. Az éjszaka, miután túljutott az utolsó határon is, hajlamos bizonyos fajta feslettségre. Miközben beszélgetünk, a szoba illúziója egyre inkább bomlásnak indul, valójában erdőben vagyunk, a sarkokban páfrányligetek nőnek, közvetlenül az ágy mögött nyüzsgő, szövevényes bozótfal húzódik. E lombos sövényből a lámpafénynél nagyszemű mókusok tűnnek elő, harkályok és apró éjjeli állatkák, s mozdulatlanul, csillogó, dülledt szemmel néznek a fénybe. Egy ideje beléptünk az illegális időbe, az ellenőrizetlen éjszakába, melyet mindenféle éji szeszélyek és hóbortok uralnak. Ami még történik, az már valamiképp előre nem látható, azzal nem lehet számolni, csupa léhaság, kiszámíthatatlan félrelépés, éjszakai csintalankodás. Csak ennek tudhatom be a Bianka természetében végbemenő különös változásokat. Ő, aki mindig oly higgadt és komoly, aki maga a megtestesült fegyelem és jólneveltség, most szeszélyessé, önfejűvé, kiszámíthatatlanná válik. A papírosok szétterítve fekszenek paplana hatalmas síkságán, Bianka hanyagul fel-felveszi őket, egy futó pillantást vet rájuk, majd közönyösen kiejti őket ernyedt ujjai közül. Duzzadt ajakkal, sápadt karját a feje alá téve halogatja a döntését, várat. Vagy hátat fordít nekem, befogja a fülét, s kérésemre, unszolásomra süket hallgatással felel. Hirtelen szó nélkül, paplan fedte lábának egyetlen rándításával a földre löki az összes papírost, s rejtélyesen elkerekedő szemmel, megvetően figyeli párnái magasából, amint buzgón hajolgatva felszedegetem őket, s lefújom róluk a tűleveleket. E máskülönben bájos szeszélyei igencsak megnehezítik számomra a régens amúgy sem könnyű, felelősségteljes szerepét.

Beszélgetésünk közben átvonul a szobán az erdő hűs jázminillattól duzzadó moraja, sok-sok mérföldnyi táj. Az erdő újabb és újabb szeletei vonulnak, vándorolnak át, fák és bokrok körmenetei, egész erdei szcénák úsznak keresztül, egyre terebélyesedve, a szobán. Ekkor kiderül, hogy valójában kezdettől fogva valamiféle vonaton utazunk, éjjeli erdei vasúton, mely lassan zakatol egy vízmosás mentén a város környéki erdőben. Innen ez a mámorító, mély léghuzat, mely keresztül-kasul járja a szakaszokat, s melynek újabb és újabb hullámai messzire nyúlnak a sejtelmek végtelen perspektívájaként. Még egy zseblámpás kalauz is előkerül valahonnan, kilép a fák közül, és lyukasztójával kezeli a jegyünket. Az egyre mélyebb éjszakába robogunk, sorra nyitogatjuk ajtócsapkodástól hangos és huzatos, újabb és újabb szobasorait. Bianka tekintete elmélyül, arca lángol, szája bájos mosolyra nyílik. Be akar avatni valamibe? Valami mély titokba? Bianka árulásról beszél, arcocskája izgatottan lángol, szeme egészen összeszűkül a túláradó gyönyörtől, miközben a paplan alatt tekergőzve, mint a gyík, a legszentebb küldetés elárulására csábít. Édes tekintetével makacsul fürkészi sápadt arcomat, kancsítani kezd. – Tedd meg – suttogja unszolón –, tedd meg... Közéjük kerülsz te is, a fekete szerecsenek közé... – Ám amikor kétségbeesésemben könyörgő mozdulattal a szájamra teszem az ujjam, egyszeriben gonoszul sziszegni kezd. – Szánalmas ez a te sziklaszilárd hűséged meg az egész missziód. Isten tudja, talán pótolhatatlannak képzeled magad. Bárcsak Rudolfot választottam volna! Ezerszer inkább őt, mint téged, unalmas vaskalapos. Ó, ő aztán engedelmes lenne, s akár a bűnre is kész akár – lénye eltörlésére, önmaga megsemmisítésére is kész!... – Majd hirtelen diadalmas képpel kérdezi: – Emlékszel Lonkára, a mosónő Antosia lányára? – Meglepve néztem rá. – Én voltam az – vihogott –, csak akkoriban még kisfiú voltam. Tetszettem akkor?

Jaj, valami rothad és bomlik a tavasz legmélyén. Bianka, Bianka, te is ámítanál?