VII
I. Ferenc József akkoriban körülzárta a világot. Minden postabélyegen, minden érmén és bélyegzőn arcképe igazolta a világ változatlanságát, egyértelműségének kikezdhetetlen tételét. Ilyen a világ, és nincsen más világ e kívül – hirdette a császári-királyi aggastyánt ábrázoló pecsét. Minden egyéb képzelgés, zabolátlan követelés, rebellió. I. Ferenc József rátelepedett a világra, és visszafogta növekedését.
Hajlamunk a hűségre, nyájas olvasó, lényünk legmélyéről fakad. Simulékony természetünk lojalitása könnyen enged a tekintély bűvöletének. I. Ferenc József a legmagasabb tekintély volt. Ha e nagyrabecsült aggastyán ezen igazságért minden tekintélyét latba vetette, akkor nem maradt más, mint lemondani a lélek képzelgéseiről, lázas sejtelmeiről – arranzsírozni magunkat valamennyire ebben az egyedül lehetséges, illúzió és romantika nélküli világban –, és felejteni.
Ám amikor a börtön már menthetetlenül bezárult, amikor befalaztatott az utolsó nyílás is, amikor minden összeesküdött, ó, Istenem, hogy eltitkoljon Téged, amikor I. Ferenc József eltorlaszolta, betapasztotta az utolsó rést is, nehogy megpillantsanak – Te felkeltél tengerek és kontinensek suhogó palástjában, és meghazudtoltad őt. Uram. Te vállaltad akkor az eretnekség ódiumát, és napvilágra törtél e roppant, színes és fenséges szentségtöréssel. Ó, fenséges hereziarcha! Arculcsaptál e lángoló könyvvel, a bélyegalbum képében robbantál ki Rudolf zsebéből! Akkoriban még nem ismertem a bélyegalbum háromszögletű formáját. Elvakultságomban összetévesztettem a papírpisztollyal, amellyel az iskolában, a pad alatt lődöztünk, tanáraink nem kis bosszúságára. Ó, miként törtél ki belőle, Istenem! Lázas szónoklatod volt az, lángoló és nagyszerű filippikád I. Ferenc József és prózai állama ellen: a valódi ragyogás könyve!
Felnyitottam, s benne világok színpompája, beláthatatlan térségek szele, örvénylő látóhatárok képe tündökölt felém. Lapról lapra Te vonultál rajta keresztül, magad mögött húzva övezetekből és éghajlatokból szőtt uszályod. Kanada, Honduras, Nicaragua, Abrakadabra, Hiporabundia... Megértettelek, Istenem. Gazdagságod csillanása volt mindez, az első szavak, amelyek eszedbe jutottak. Zsebedbe nyúltál, s mint egy marék gombot, felmutattad a benned nyüzsgő lehetőségeket. Téged nem érdekelt, hogy szabatos légy, azt mondtad, ami a nyelvedre jött. Ugyanígy mondhattad volna: Panfibras és Halleliva, s a pálmák közt a levegőt papagájszárnyak csattogása töltötte volna be, az égbolt pedig, akár egy vacokig szétfújt, roppant, százszoros zafírrózsa, megmutatta volna csillogó lényegét: a Te szivárványos, sugaras, rettentő szemedet, s felszikrázott volna bölcsességed vakító magva, színek színével villant volna, illatok illatával lengedezve. El akartál kápráztatni, Istenem, dicsekedni akartál, elbűvölni engem, hiszen Neked is vannak hiú pillanataid, amikor magadat csodálod... Ó, mennyire szeretem ezeket a pillanatokat!
Hova tűntél, I. Ferenc József, a prózai evangéliumoddal! Hiába keresett a szemem. Aztán rád találtam. Te is ott voltál a tömegben, de milyen kicsinek, trónfosztottnak és szürkének láttalak! Az országút porában meneteltél a többiekkel, közvetlenül Dél-Amerika után és Ausztrália előtt, s a többiekkel együtt daloltad: Hozsánna!