III

Hogy egy ilyen epizód, minden látszat ellenére, alapjában véve mennyire jelentéktelen, az abból is kiderül, hogy apám már aznap este éppúgy ott ült iratai fölött, mint máskor – az incidens, úgy tetszett, rég feledésbe merült, a súlyos trauma legyőzetett és elhalványodott. Nyilvánvaló, hogy tartózkodtunk mindennemű célzástól. Elégedetten néztük, ahogy apám tökéletes lelki egyensúlyban, már-már derűs figyelemmel rója kalligrafikus, egyenletes írásával szorgosan az oldalakat. Annál nehezebb volt letörölni a szerencsétlen atyafi kompromittáló személyiségének nyomait – tudjuk, milyen szívós gyökereket eresztenek az efféle maradványok bizonyos talajban. Szándékosan nem vettünk tudomást az öregeséről a sivár hetek során, amikor a bolt sötét sarkában a pulton táncolt, napról napra töpörödöttebben, napról napra szürkébben. Már-már láthatatlanul váltig ott ugrándozott a posztján, arcán jóságos mosollyal a pult fölé görnyedt, fáradhatatlanul dübögött, figyelmesen hallgatózott, halkan motyogott magában valamit. Voltaképp a dobogás lett a hivatása, melyben jóvátehetetlenül elveszett. Nem hívtuk vissza. Túl messzire ment el már, semhogy utolérhettük volna.

A nyári napnak nincs alkonya. Mire körülnéztünk, a boltban már éjszaka volt, kigyúlt a nagy petróleumlámpa, és az üzleti ügyek tovább bonyolódtak. E kurta nyári éjszakákon nem volt érdemes hazamenni. Miközben peregtek az éj órái, apám figyelmét összpontosítva ült íróasztalánál, és tollának érintésével fekete, röpdöső csillagokkal jelölte a levelek margóját, tintakrampuszokkal, a látómezőben révülten kavargó bolyhos szöszökkel, a sötétség atomjaival, melyek az ajtón túli roppant nyári éjszakából szabadultak ki. Ez az ajtón túli éjszaka porzott, mint a pöfeteggomba, a napfolt sötét magjának árnyékában hintette a sötétség fekete mikrokozmoszát, a nyári éjszakák ragályos kiütését. Apámat vakította a pápaszeme, a petróleumlámpa úgy lógott mögötte, mint villámok szövevényével körülvett tűz. Apám várt, türelmetlenül és hallgatózva révedt a papír fényes fehérségébe, melyen a fekete csillagok és porszemek galaktikája lebegett. Háta mögött, valamiképp az ő részvétele nélkül, nagy csatározás zajlott üzleti ügyben, furcsamód egy képen, mely a feje fölött lógott, a regisztratúra és a tükör között, a petróleumlámpa éles fényében. Talizmán volt e kép, kifürkészhetetlen rejtvény, mely nemzedékről nemzedékre szállt. Hogy mit ábrázolt? Évszázadok óta tartó, befejezetlen disputát, soha véget nem érő pert két ellentétes elv között. Két kereskedő állt szemben egymással a képen, két antitézis, két világ. – Én hitelbe árultam – kiabálta a sovány, toprongyos és döbbent arcú, s a keserűségtől elcsuklott a hangja. – Én készpénzért árultam – felelte keresztbevetett lábbal a fotelban ülő kövér, és a hasán összekulcsolt kezével malmozott. Mennyire gyűlölte apám a kövéret! Gyermekkora óta ismerte az efféléket. Már az iskolapadban undorral töltötte el hájas, önző társa, aki a szünetekben számolatlanul falta a vajaszsömlét. De a sovánnyal sem volt együttérző. Visszafojtott lélegzettel, felborzolódva és mélyen megrendülve, rezzenetlen szemével lecsúszott pápaszeme fölött sandítva várta apám a vita eredményét.

A bolt, a bolt az kifürkészhetetlen volt. Apám minden gondolatának, éjszakai kutatásának, szorongó töprengésének tárgya. Sejtelmesen és beláthatatlanul a bolt komoran és egyetemesen ott állt minden történés mögött. Napközben a posztók nemzedékei patriarchális tekintéllyel eltelve sorakoztak egymás mellett korosztály, nemzedék és származás szerint elrendezve. Hanem éjjelente kitört a lázadó szövet-feketeség, és pantomim-tirádákkal, luciferi rögtönzésekkel ostromolta az eget. Őszente a bolt zúgott, a téli kelmék sötét választékától felduzzadva kiáradt magából, mintha hatalmas, morajló tájképként erdők hektárjai mozdultak volna el helyükről. Nyáron, a holtszezonban, az üzlet elkomorult, és visszahúzódott sötét rezervátumaiba, megközelíthetetlen és morózus volt posztó-búvóhelyén. Éjjelente a segédek, mint cseppek püfölték a farőffel a bálák süket oldalát, és hallgatták, ahogy a bolt fájdalmasan bőg a mélyben, a posztó medvemagjába falazva.

E süket nemezlépcsőkön szállt alá apám a genealógia mélyébe, az idők kezdetébe. Nemzetsége utolsó tagja volt. Atlasz volt, akinek vállára egy roppant testamentum súlya nehezedett. Éjjel-nappal törte a fejét apám e testamentum tézise felett, igyekezett megérteni a lényegét. Hányszor tekintett kérdőn, várakozásteljesen a segédekre. Nem lelve lelkében sem jelet, sem szikrát, sem útmutatást, azt várta, hogy e fiatal és naiv, éppen hogy felcseperedett legények előtt hirtelen megmutatkozik a bolt értelme, mely előtte rejtve maradt. Falhoz szorította őket csökönyös pislogásával, de a segédek bárgyún makogva kerülték apám tekintetét, zavarukban teljes képtelenségeket zagyválva kapták el szemüket. Reggelenként, hosszú botra támaszkodva, apám pásztor gyanánt ballagott a temérdek torlasz, a vak gyapjúnyáj, az itatónál bőgő seregnyi hullámzó fejetlen törzs között. Még várt, még késleltette a pillanatot, midőn egész népével felkerekedik, és a lármás éjszakában nekivág a felmálházott, nyüzsgő, százszoros Izraellel...

Az ajtó mögött mintha ólomból lett volna az éj – levegőtlen. szélcsendes, úttalan. Néhány lépés után zsákutcában végződött. Mintegy félálomban topogott az ember egy helyben a váratlan határnál, és miközben a láb, kimerítve a szűken mért térséget, megtorpant, a gondolat vég nélkül, szakadatlan faggatásnak kitéve, keresztkérdésekkel ostromolva, a sötét dialektika összes útvesztőjébe kényszerítve tovább iramlott. Az éj differenciális elemzése önmagából bomlott ki. Mígnem végül a láb nem mozdult többé a süket zsákutcában. Ott állt az ember a sötétben, az éj legmeghittebb zugában, mint a piszoár előtt, órákig állt ott a süket csendben, szívében egy magasztos felsülés érzésével. Csak a magára maradt gondolat gombolyodott le lassan, és az epés dialektika közepette ott gurult vég nélkül a nyári éj absztrakt traktátuma, végigbukfencezett a logikai mutatványok közt, kétoldalt a fáradhatatlan és türelmes faggatásoktól támogatva, a körmönfont kérdésektől, melyekre nem volt válasz. Így filozofálta át magát nagy nehezen az éj spekulatív térségein, és immár testetlenül belépett a végső csendbe.

Jóval éjfél után járt már az idő, amikor apám hirtelen felkapta a fejét az iratokból. Kitágult szemmel jelentőségteljesen felemelkedett, csupa fül lett. – Jön – mondta sugárzó arccal –, nyissatok ajtót! – Mire Teodor, a segéd, az éj torlaszolta üvegajtóhoz szaladt, addigra már becsusszant rajta a csomagokkal teleaggatott, fekete szakállú, ragyogó és mosolygós férfi – a várva várt vendég. Jakub úr felindultan elébe sietett, hajlongott, kitárta a karját. Megölelték egymást. Kis ideig úgy tetszett, hogy a vonat fekete, alacsony, csillogó mozdonya hangtalanul a bolt ajtajáig gurult. Egy vasutassapkás hordár jókora bőröndöt hozott be a vállán.

Sohasem tudtuk meg, valójában ki volt e jeles vendég. Teodor, az idősebb segéd rendületlenül állította, hogy maga Christian Seipel és Fiai (gépi fonoda és szövöde). Kevés dolog szólt e mellett, anyám nem is titkolta fenntartásait az állítást illetően. Ám akár így volt, akár úgy, kétség nem fért hozzá, hogy a jövevény nagy démon volt, a Hitelezők Országos Szövetségének egyik oszlopos tagja. Hájas, fénylő, méltóságteljes arcát fekete, illatos szakáll keretezte. Apám átkarolta, és a vendég hajlongásai közepette együtt vonultak az íróasztalhoz.

Az idegen nyelvből mit sem értve respektussal hallgattuk a mosolyban, szemhunyásban, finom és gyöngéd vállveregetésben bővelkedő, szertartásos társalgást. A bevezető kölcsönös udvariaskodás után az urak a tárgyra tértek. Könyveket és papírokat raktak szét az íróasztalon, egy palack fehér bort bontottak. Szájuk sarkában zamatos szivarral, arcukon a harapós elégedettség fintorával kurta jelszavakat váltottak, egyszótagos egyeztető jeleket, miközben ujjuk görcsösen megtapadt a könyv megfelelő helyén, és tekintetükben az augurok huncutsága villogott. Lassanként felforrósodott a vita, érezhető volt a nehezen féken tartott izgalom. Az urak be-beharapták ajkukat, a hirtelen csalódottá és kelletlenné vált arcukból keserű, kialudt szivar lógott. Reszkettek a belső feszültségtől. Apám szuszogott, szeme alatt foltok vöröslöttek, haja felborzolódott verejtékes homloka fölött. A helyzet elmérgesedett. Volt úgy, hogy mind a ketten felpattantak helyükről, és ott álltak magukból kikelve, nehezen szedték a levegőt, és vakon villogtak pápaszemükkel. Anyám megrémült, könyörögve paskolta apám vállát, hogy elejét vegye a katasztrófának. A hölgy láttán az urak magukhoz tértek, eszükbe jutott az illemkódex, és kölcsönös meghajlás után mosolyogva nekiültek a további munkának.

Éjfél után kettő körül apám végre becsapta a főkönyv nehéz fedelét. Nyugtalanul lestük a beszélgető két férfi arcán, hogy melyikük oldalára billen a győzelem. Apám derültségét művinek és kényszeredettnek éreztük, a fekete szakállú viszont keresztbevetett lábbal terpeszkedett a fotelban, és jóindulat meg derűlátás áradt belőle. Tüntető bőkezűséggel osztogatta a segédeknek a borravalót.

Miután összerakták a papírokat meg a számlákat, az urak felálltak az íróasztaltól. Arckifejezésük felettébb biztató volt. Jelentőségteljes hunyorítással tudatták a segédekkel, hogy tele vannak vállalkozókedvvel. Anyám háta mögött érzékeltették, hogy dúsidomú delnőre vágynak. Üres kérkedés volt ez. A segédek tudták, mit gondoljanak a dologról. És az éjszaka sehova sem vitt. A vizesárok fölött, az ismert helyen ért véget, a nemlét és a szégyenlős felsülés vak falánál. Az éjszakába futó összes ösvény a boltba vitt vissza. A térségeinek mélyébe tervezett összes kiruccanás kezdettől fogva szárnyaszegett volt. A segédek udvariasságból kacsintottak vissza.

A fekete szakállú meg apám, a segédek elnéző pillantásától kísérve, karonfogva, tettrekészen ment ki a boltból. Amint kiléptek az ajtón, az éj guillotine-ja egyetlen suhintással lefejezte őket. Mint fekete vízbe, úgy csobbantak bele az éjszakába.

Ki tanulmányozta a júliusi éj feneketlenségét, ki mérte meg, hány ölnyit repülünk a hiábavalóságban, ahol semmi sem történik? Végigrepülve e sötét végtelenségen az urak ismét ott álltak a bolt ajtajánál, mintha csak most mentek volna ki, visszanyerték elvesztett fejüket, ajkukon még ott volt az iménti, fel nem használt szó. Ki tudja, meddig álldogáltak így, egyhangúan csevegve, mint akik messzi expedícióról tértek vissza, s meg nem történt események és kalandok cinkossága fűzi őket egymáshoz. A kapatosok mozdulatával tologatták tarkójukra kalapjukat, rogyadozó térddel imbolyogtak.

Elhaladtak a bolt kivilágított bejárata előtt, beosontak a ház kapuján, és lopakodva elindultak az emeletre vivő, nyikorgó lépcsőn. Így jutottak el a hátulsó tornácra. Adela ablaka elé, és igyekeztek bekukkantani az alvóhoz. Nem láthatták meg Adelát, árnyékban feküdt szétvetett tagokkal, az álmok fanatikus esküdtjeként, hátranyakló és lobogó fejjel, eszméletlenül vonaglott Morpheusz ölelésében. Az urak meg-megkocogtatták a sötét ablaküveget, sikamlós kuplékat énekeltek. De Adela, elnyílt ajkán törött mosollyal, zsibbadtan és merevkórosan vándorolt messzi útjain, mérföldekre távol és elérhetetlenül.

Ekkor az urak a tornác korlátjára borultak, hangos és szájrepesztő ásítozásba fogtak. Feladták már a reményt, lábuk a tornác deszkáin dobolt. Az éjszaka egy későbbi és ismeretlen órájában testük, nem tudni, hogyan, két keskeny ágyra került, üdvözülten feküdt a magasan feltornyozott ágyneműn. Versenyt aludva párhuzamosan szálltak, váltakozva előzték egymást a horkolás serény galoppjában.

Az álom valamelyik kilométerénél – hogy az álom sodra vitte-e egymáshoz testüket, vagy álmuk vált észrevétlenül eggyé? – e sötét tértelenség valamelyik pontján megérezték, hogy egymás karjában fekve nehéz, eszméletlen harcot vívnak. Meddő erőfeszítések közepette ziháltak egymás arcába. A fekete szakállú úgy feküdt apámon, mint Jákobon az Angyal. Hanem apám teljes erejéből két térde közé szorította őt, és zsibbadtan szállva a süket távollétbe, suttyomban kurta, erősítő álomba merült az első és második menet közt. Így harcoltak – miért? a hírnevükért? Istenért? a szerződésért? –, így birkóztak halálos verejtékben úszva, erejük maradékát csikarva ki magukból, miközben az álom sodra az éj egyre távolabbi és egyre különösebb vidékeire ragadta őket.