Magányosság

Mióta ki tudok menni a városba, sokkal könnyebben töltöm napjaimat. De milyen sokáig nem hagyhattam el szobámat! Keserű hónapokon és éveken át.

Nem tudom, mivel magyarázzam, hogy ez a szoba az én hajdani, gyermekkori szobám, a tornác felől az utolsó, melyet már annak idején is ritkán kerestek fel, folyton elfelejtették, mintha nem is tartoznék a lakáshoz. Nem emlékszem már, hogyan jutottam ide. Úgy rémlik, világos éjszaka volt, vizesfehér, holdtalan éjszaka. Mindent pontosan láttam a szürkés félhomályban. Az ágy nyitva állt, mintha épp most bújt volna ki belőle valaki, füleltem a csöndben, nem hallom-e az alvók lélegzetét. De ki is lélegezhetne itten? Azóta itt lakom. Itt ülök évek óta, és unatkozom. Ha idejekorán gondoltam volna rá, hogy készleteket gyűjtsék magamnak! Ah, ti, akik még megtehetitek, mert tiétek még az alkalmas idő, gyűjtsetek készleteket, kuporgassátok a magot, a jó és tápláló, édes magot, mert jön a nagy tél, jönnek a sovány és éhes esztendők, s nem hoz termést a föld Egyiptom országában. Sajnos, nem úgy éltem, mint a szorgalmas hörcsög, hanem mint a könnyelmű mezei egér: egyik napról a másikra, nem aggasztott a holnap, bíztam éhező-tehetségemben. Mint az egér, azt gondoltam magamban: mit árthat nekem az éhség? Végeredményben fát is rághatok, vagy papírt is apríthatok a fogaimmal apró darabkákra. Mint a legszegényebb állat, a templom szürke egere – a Teremtés Könyvének utolsó lapjáról – semmiből is tudok élni. S így élek. Íme, a semmiből, ebben a halott szobában. A legyek már régen elhullottak benne. Fülemet a fához tapasztom, nem perceg-e ott, mélyében, a szú. Síri csend. Csak én, a halhatatlan egér, magányos utószülött, surrogok ebben a halott szobában, futkosok vég nélkül az asztalon, a könyvespolcon, a székeken át. Úgy surranok tova, mint Tekla néni a hosszú, földig érő szürke ruhájában, fürge, gyors és parányi testemmel, magam után húzva zizegő farkincámat. Most fényes nappal az asztalon ülök mozdulatlanul, mintha ki lennék tömve: két szemem, mint két gyöngyszem, dülledten villog. Csak a pofácskám hegye lüktet alig észrevehetően, rágcsálgatok magamban, úgy megszokásból.

Ezt persze metaforikusan kell érteni. Nyugdíjas vagyok, nem pedig egér. Lényem sajátosságai közé tartozik, hogy metaforákon élősködőm, túl könnyen engedek az első, kezem ügyébe eső metafora csábításának. Ha így lendületbe jövök, csak nagy fáradsággal tudom magam visszarántani, lassacskán térek észhez.

Hogy milyen a külsőm? Néha látom magamat a tükörben. Különös, nevetséges és fájdalmas dolog! Röstellem bevallani. Soha nem látom magamat en face, szemtől szemben. Mindig kissé hátrább, kissé távolabb állok ott, a tükör mélyén, kissé oldalvást, kissé profilból: merengve állok, és félrenézek. Mozdulatlanul állok ott, félre, kissé magam mögé nézve. Tekintetünk soha nem találkozik. Ha megmozdulok, megmozdul ő is, de félig hátrafordulva, mintha nem is tudna rólam, mintha visszahúzódott volna sok-sok tükör mögé, s nem tudna visszatérni többé. Fájdalom szorítja össze szívemet, mikor látom, mennyire idegen és közömbös. „Hiszen te vagy az – szeretnék felkiáltani –, aki hűséges tükörképem voltál, annyi éven át kísértél, s most nem ismersz rám! Istenem! Idegenül és valahova félre nézve állsz ott, mintha valahova a háttérbe figyelnél, valamilyen szóra várnál, de onnan, az üveges háttérből másvalakinek engedelmeskednél, máshonnan várva a parancsot.”

Elüldögélek az asztalnál, s régi, megsárgult egyetemi jegyzeteket lapozok – ez az egyetlen olvasmányom.

Nézem a fakó, foszladozó függönyt, látom, hogyan duzzadozik az ablakból áradó hideg fuvallattól. Ezen a függönytartón tornázhatnék. Nagyszerű nyújtó. Milyen könnyedén át lehetne bukfencezni rajta a meddő, már annyiszor elhasznált levegőben! Szinte akaratlanul csinálhatna az ember egy rugalmas salto mortalét – hűvös fejjel, anélkül, hogy lelkileg részt venne benne, mintegy tisztára spekulatívan. Mikor úgy áll az ember azon a nyújtón, egyensúlyozva magát, lábujjhegyen, fejével a mennyezetet érintve, az az érzése, hogy ebben a magasságban valamivel melegebb van, az enyhébb légkör alig észlelhető illúziója lengi körül. Gyermekkorom óta szeretem így madártávlatból nézni a szobát.

Ülök, és hallgatom a csendet. Szobám fehérre van meszelve. A fehér mennyezeten néha egy-egy repedés vet szarkalábat, olykor egy-egy vakolatdarabka hullik le neszezve. Eláruljam-e, hogy ez az én szobám be van falazva? Hogyhogy? Befalazva? Hát akkor hogyan tudok kijönni belőle? Hát éppen ez az: a jóakarat számára nincs akadály, az erős vágynak semmi nem áll ellent. Csak el kell képzelnem az ajtót, egy jó öreg ajtót, olyat, amilyen gyermekkorom konyhájában volt, vaskilincses és riglis ajtót. Nincs olyan szoba a világon, mely annyira be volna falazva, hogy egy ilyen bizalmas ajtó ki ne nyitná: csak legyen erőnk hozzá, hogy belé szuggeráljuk.

KERÉNYI GRÁCIA fordítása