IV

Napról napra elviselhetetlenebbek a viszonyok a Szanatóriumban. Mi tagadás: csapdába estünk. Érkezésem pillanata óta, mikor is a szíves vendéglátás bizonyos látszatát igyekeztek az újonnan jött elé teregetni, a Szanatórium igazgatósága annyi fáradságot sem vesz magának, hogy legalább a gondoskodás csalóka illúzióját meghagyja nekünk. Egyszerűen saját magunkra vagyunk utalva. Senki sem törődik szükségleteinkkel. Már rég megállapítottam, hogy a villamos csengők vezetéke rögtön az ajtó fölött megszakad, és sehova sem vezet. Személyzetet nem látni. A folyosókra éjjel-nappal mély sötétség és csend borul. Szilárd meggyőződésem, hogy mi vagyunk ebben a Szanatóriumban az egyedüli vendégek, s a titokzatos és diszkrét arckifejezés, amivel a szobalány az ajtók kilincsét belépve és kilépve lenyomja – egyszerűen misztifikáció.

Időnként kedvem volna szélesre tárni sorra az összes szobák ajtaját, s tárva-nyitva hagyni, hogy leleplezzem a sötét intrikát, melybe galádul befontak minket.

De mégsem vagyok gyanakvásaimban egészen biztos. Néha késő éjszaka látom Dr. Gotardot a folyosón, amint fehér operálókabátban, klistérfecskendővel a kezében siet valahova a szobalány nyomában. Bajos lenne ilyenkor sietségében feltartóztatni, és határozott kérdéssel falhoz szorítani.

Ha nem volna a városban étterem és cukrászda, éhen lehetne halni. Mindmáig nem tudtam a második ágyat megkapni. Friss ágyneműről szó sincs. Be kell vallanom, hogy a kulturált szokások általános fellazulása bennünket sem kímélt meg.

Ruhástul-cipőstül ágyba bújni – ez számomra, civilizált ember számára egyszerűen elképzelhetetlen dolog volt világéletemben. Most pedig későn érek haza, álmosságtól részegen, a szobában félhomály, az ablak függönye duzzadt a hideg légáramlattól. Öntudatlanul dőlök le az ágyra, s beásom magam a dunna alá. Így alszom szabálytalanul nagy időközökön, napokon vagy heteken át, utazgatva az álom üres tájain, folytonosan úton, a lélegzés meredek országútjain vándorolva, hol könnyedén, rugalmasan suhanva le a szelíd lejtőkön, hol ismét fáradságosan kapaszkodva föl a horkolás merőleges falán. Mikor felérek a csúcsra, az álom e sziklás és süket sivatagának végtelen láthatára tárul elém. Egy bizonyos időpontban, egy ismeretlen ponton, valahol a horkolás egy éles kanyarulatánál fél-öntudatra ébredek, s érzem a lábamnál apám testét. Ott fekszik összegombolyodva, olyan parányi, mint egy kölyökmacska. Ismét elalszom nyitott szájjal, s egy hegyes-völgyes táj óriási panorámája vonul el mellettem hullámzón és fenségesen.

A boltban apám élénk tevékenységet fejt ki, tranzakciókat bonyolít le, egész ékesszólását latba veti üzletfeleinek meggyőzésére. Arca kipirul, szeme csillog az izgalomtól. A Szanatóriumban nagybetegen fekszik, akárcsak az utolsó hetekben odahaza. Nem áltathatom magam: a folyamat gyors léptekkel közeledik a fatális véghez. Gyenge hangon szól hozzám: – Gyakrabban be kellene járnod a boltba, Józef. A segédek meglopnak bennünket. Hiszen látod, hogy nem bírok már feladatomnak eleget tenni. Hetek óta fekszem itt betegen, s a bolt magára hagyatva ebek harmincadjára jut. Nem jött hazulról valami posta?

Kezdem bánni az egész históriát. Aligha nevezhető szerencsés ötletnek, hogy a nagyhangú reklámtól félrevezetve. elküldtük apámat ide. Visszatolt idő... alapjában véve szépen hangzik, de milyennek bizonyul a valóságban? Teljes értékű. becsületes időt nyerünk-e, mintegy a friss motringról legombolyított, újdonság- és festékszagú időt? Épp ellenkezőleg. Velejéig elhasznált, az emberek által elhordott idő ez, elkoptatott, és sok helyen lyukas idő, áttetsző, mint a szita.

Nem csoda, hisz kihányt idővel van dolgunk – értsék meg jól –, másodkézből vett idővel. Uram bocsá’!...

Meg aztán ezek a felettébb helytelen manipulációk az idő körül! Ezek a bűnös üzelmek, ez a hátulról való belopózás az idő mechanizmusába, ez a kockázatos babrálás kényes titkai körül! Néha szeretne az ember az asztalra ütni, s teli torokból felkiáltani: – Elég ebből, el a kezekkel az időtől, az idő érinthetetlen, az időt nem szabad provokálni! Nem elég nektek a tér? A tér az emberé, a térben kitombolhatjátok magatokat kedvetekre, bukfencezhettek, tótágast állhattok, csillagról csillagra ugrálhattok. De az Isten szerelmére, az időt ne érintsétek!

Másfelől, kívánhatja-e tőlem bárki, hogy magam bontsam föl a szerződést Doktor Gotarddal? Akármilyen is apám nyomorúságos egzisztenciája, de mégiscsak látom, együtt vagyok vele, beszélek vele... Tulajdonképp végtelen hálával tartozom Doktor Gotardnak.

Néhányszor szerettem volna nyíltan beszélni vele. De Doktor Gotard megfoghatatlan. Épp az étterembe ment – közli a szobalány. Oda indulok, mikor utánam siet, hogy megmondja: tévedett. Doktor Gotard a műtőben van. Az emeletre sietek, tanakodva, hogy vajon miféle műtéteket végezhetnek itt, belépek az előszobába, és engedelmesen várok. Doktor Gotard hamarosan ki fog jönni, épp most fejezte be a műtétet, kezet mos. Szinte látom is apró alakját, nagy léptekkel siet, lengő köpenyben, a kórházi termek hosszú során át. De néhány pillanat múlva mi derül ki? Doktor Gotard egyáltalán nem volt itt, évek óta nem hajlottak itt végre semmiféle műtétet. Doktor Gotard a szobájában alszik, s fekete szakálla égnek áll. A szoba megtelik a horkolás gomolygó felhőivel, melyek növekednek, tornyosodnak, gomolygásuk fölemeli Doktor Gotardot az ágyával együtt, egyre följebb és följebb – nagy, patetikus mennybemenetel a horkolás és a duzzadó ágynemű hullámain.

Még furcsább dolgok is történnek itt, olyan dolgok, melyeket önmagam előtt is titkolok, fantasztikusan abszurd dolgok. Valahányszor kilépek a szobából, mindig az az érzésem, hogy valaki gyorsan eltávolodik az ajtótól, és befordul az oldalfolyosóra. Vagy előttem megy valaki, anélkül, hogy hátrafordulna. Valaki, aki nem ápolónő. Tudom, ki az! – Mama! – kiáltok felindultságtól reszkető hangon, s anyám felém fordítja arcát, és könyörgő mosollyal néz rám egy pillanatig. Hol vagyok? Mi történik itt? Miféle hálóba gabalyodtam?