XX

Bianka egészen szürke. Napbarnított arca akárha kialudt hamu szétbomlott elemeit rejtené magában. Azt hiszem, keze érintése minden elképzelést felülmúlna.

Fegyelmezett vérében a dresszúrák több nemzedéke lakozik. Megindító, ahogy lemondóan aláveti magát a ritmus parancsának – megtört makacsságot sejtünk ebben, levert zendülést, éjjeli csöndes zokogásokat, a büszkeségen elkövetett erőszakot. Minden mozdulata jóindulattal s szomorú bájjal illeszkedik az előírt formákba. Nem tesz több gesztust a kelleténél, fukarul méri őket, hogy alig töltik ki a formát, s ezt is lelkesedés nélkül, már-már passzív kötelességtudásból teszi. E megtöretések mélyéből meríti Bianka időelőtti tapasztalatait, mindenre kiterjedő tudását. Bianka mindent tud. És ezen nem mosolyog; tudása komoly és bánattal teli, ajka pedig a tökéletes szépség vonalával zárul rá – szemöldöke szigorú pontossággal rajzolódik ki. Nem, a tudását nem használja fel ürügyül az engedékeny ellazuláshoz, lágysághoz, léhasághoz. Épp ellenkezőleg. Mintha az igazságnak, amelybe szomorú tekintete réved, csupán feszült éberséggel, a formák legpontosabb betartásával lehetne megfelelni. És e hibátlan ritmusban, a forma iránti lojalitásban tengernyi szomorúság van, tengernyi küszködve lebírt szenvedés.

Mégis, ha meg is törte a forma, jármából győztesen szabadult. De micsoda áldozat árán!

Hogy hova megy, karcsún és egyszerűen, s miféle büszkeséggel lépked keresetlen ritmusában, nem tudni: vajon önnön legyőzött büszkesége ez, vagy a győzedelmes szabályoké, melyeknek alávetette magát?

Mikor azonban felpillant, egyszerűen, szomorúan – egyszerre mindent tud. Fiatalsága nem óvta meg attól, hogy megfejtse a legtitkosabb dolgokat. Csendessége enyhülés a sírás és zokogás hosszú napjai után. Ezért karikásak a szemei, ezért a nedves, forró parazsuk, ezért a pazarolni vonakodó célzatosságuk, mely nem hibázik.