XIX

Egyedül a Könyv figyelmes olvasója számára válik érthetővé és olvashatóvá e tavasz természete. A nappal hajnali készülődése, egész korai toalettja, a választás kétségei, latolgatásai és fontolgatásai – csak a bélyegekbe beavatottak előtt leplezik le lényegüket. A bélyegek vezetnek be minket a hajnali diplomácia bonyolult játékába, a hosszadalmas tárgyalásokba, légköri lavírozásokba, melyek a nappal végső megfogalmazását megelőzik. A reggeli kilenc óra vörös ködéből – világosan látni – a színes és sziszegő Mexikó igyekszik kibújni keselyűcsőrben tekergőző kígyójával, a fényes kiütéstől forrón és cserepesen, ám az azúr hasadékában, a fák magas lombja közt makacsul ismételgeti egy papagáj: „Guatemala”, egyenlő időközökben és egyforma hanglejtéssel, s e zöld szótól lassacskán cseresznyés, friss és lombos lesz minden. És lassan, nehézségek és konfliktusok közepette megtörténik a szavazás, véglegesül a szertartás menete, a díszszemle névsora, a nappal diplomáciai protokollja.

Májusban a nappalok rózsaszínűek voltak, mint Egyiptom. A piactéren a fény túlcsordult minden határon, és hullámzott. Az égen tornyosuló nyári felhők felgöngyölődve térdepeltek a fény hasadékainál, vulkánikusan, éles kontúrokkal – Barbados, Labrador, Trinidad –, s vörösbe fordult minden, akárha rubinszemüvegen keresztül néznénk, s a két-három lüktetés, az elsötétülések, a halántékig szökő vér vörös homályosulásai közepette Guyana hatalmas korvettja úszott át az égen csattogó vitorláival. Ziháló vásznaival a szélnek feszülve súlyosan haladt a vontatók kiáltásai s a feszülő kötelek közt, miközben sirályok kavarogtak körülötte, és vörösen ragyogott a tenger. Majd égig terebélyesedett, s a boltozat egész szélességében kiépült a kötelek, létrák és gerendák hatalmas, kusza árbocozata, s míg feszes vásznai a magasban dörögtek, széttört a vitorlák, árbocok és keresztrudak roppant, többemeletes, légi látványossága, melynek réseiben apró, fürge szerecsen legénykék tűntek fel hirtelen, majd szétfutottak a vásznak labirintusában, elvesztek a jelek és figurák közt, a Térítők fantasztikus egén.

Majd változik a díszlet: az égen, a fellegek tömbjeiben egyszerre három rózsaszín elhomályosulás kulminált, csillogó láva gőzölgött, mely fényes vonalakkal rajzolta meg a felhők fenyegető kontúrjait, s – Kuba, Haiti, Jamaica – a világ magja a mélybe szállt, egyre vakítóbban érlelődött, eljutott a lényegig, s egyszeriben kiömlött e nappalok tiszta esszenciája: a Térítők, az azúr szigetcsoportok, a boldog áramlatok és örvények, az egyenlítői és sós monszunok morajló óceánja.

Bélyegalbummal a kezemben olvastam e tavaszt. Mert hatalmas kommentárja volt e Könyv az időnek, nappalainak és éjjeleinek grammatikája. Kolumbiákkal, costaricákkal, venezuelákkal tagozódott ez a tavasz – mert Mexikó, Equador, Sierra Leone valójában mind valamiféle rafinált medicina volt, a világ valamiféle felfokozott íze, egyfajta szélsőséges és kifinomult véglet, aromák zsákutcája, amelybe kutakodásai során betéved a világ, míg próbálgatja magát, és gyakorol az összes billentyűn.

Fontos, hogy el ne felejtsük – ahogyan Nagy Sándor tette –, hogy egyetlen Mexikó sem a végső, hogy mindegyik áthaladási pont csupán, amelyen túllép a világ, hogy minden Mexikó után újabb s szikrázóbb Mexikó nyílik – színek színével, illatok illatával...