Az Úr látogatása

1

Városunk akkor már egyre mélyebbre hullt az est krónikus szürkeségében, az árnyak sömöre, pihés penész és vasszínű moha nőtte be szegélyeit lassan.

Alig bontakozott ki a reggel ködéből s barna füstjeiből, máris alacsony, borostyánszínű délutánba hajolt a nappal, egy pillanatra áttetsző és arany lett, mint a barna sör, hogy azután leszálljon a színes, tágas éjszakák sokszorosan tagolt, fantasztikus boltozata alá.

A főtéren laktunk, egy vak és üres homlokzatú sötét házban. Annyi ilyen sötét ház sorakozott egymás mellé, hogy csak nagy nehezen lehetett őket megkülönböztetni egymástól; ebből aztán rengeteg tévedés és tévelygés származott. Mert ha már egyszer belépett az ember abba az eltévesztett kapualjba, s megindult az eltévesztett lépcsőn, rendszerint az idegen lakások, folyosók, idegen udvarokra nyíló váratlan kijáratok valóságos labirintusába került, s megfeledkezett útjának eredeti céljáról, hogy azután sok-sok nap múltán, visszatérve a különös és bonyolult kalandok holtvágányáról, egy szürke hajnalon lelkiismeret-furdalások közepette jusson eszébe a szülői ház.

Nagy szekrényekkel, mély kanapékkal, sápadt tükrökkel és silány műpálmákkal telezsúfolt lakásunk egyre elhanyagoltabb állapotba süllyedt az üzletben üldögélő anyám lomhasága s a karcsú lábú Adela henyesége következtében, ki felügyelet nélkül piperével töltötte napjait, s nyomait mindenütt otthagyta, kifésült haj, fésűk, szétdobált topánkák és fűzők alakjában.

Lakásunk szobáinak száma soha nem volt állandó, mert senki sem emlékezett rá, hányat adtak idegen lakónak bérbe. Nemegyszer véletlenül benyitottak valamelyik elfeledett szobába, s üresen találták: a lakó réges-régen elköltözött, s a hónapok óta érintetlen fiókokban váratlan felfedezéseket tettek.

A lenti szobákban a segédek laktak: lidérces álmukból fakadó hangos jajgatásuk nemegyszer fölvert bennünket éjszaka. Télen még süket éj volt odakünn, mikor apám lebotorkált ezekbe a hideg és sötét szobákba, gyertyájával szétrebbentve az árnyak raját, melyek jöttére felrepültek jobbról-balról a padlón és a falakon; ment, hogy fölébressze kútmély álmukból a harsányan horkolókat.

Otthagyott gyertyája fényében lomhán kászálódtak ki piszkos ágyneműjükből, ágyukon ülve kidugták csupasz és rút lábukat, s zoknijukkal a kezükben még egy pillanatra átadták magukat az ásítás gyönyörének; kéjessé nyújtották ezt az ásítást, egészen a szájpadlás fájdalmas görcséig, mely a kiadós hányás görcséhez hasonló.

A sarkokban nagy svábbogarak ültek mozdulatlanul, tulajdon árnyékuk óriásira növelte őket: az égő gyertya rótta mindegyikükre külön-külön e terhet, mely akkor sem vált le ezekről a lapos, fej nélküli törzsekről, amikor egyik-másik nekiiramodott, s különös, pókszerű futásával telefutkározta a padlót.

Ebben az időben apám egészsége romlani kezdett. E korai tél első heteiben már az is előfordult, hogy egész napokat ágyban töltött, üvegekkel és pirulákkal körülvéve, meg üzleti könyvekkel, amiket az irodából vittek be neki. Keserű betegségszag ülepedett le a szoba alján, az arabeszkek sötétebb szövevényétől megsűrűsödött tapéták közt.

Esténként, mikor anyám megjött az üzletből, apám izgatott volt és civakodásra hajló, szemére vetette, hogy nem vezeti a számlakönyveket elég pontosan, piros foltok gyulladtak ki az arcán, s annyira tűzbe jött, hogy valósággal beszámíthatatlanná vált. Emlékszem, egyszer késő éjszaka fölébredtem álmomból, és láttam, hogyan szaladgál ingben, mezítláb föl-alá a bőrpamlagon, ily módon éreztetve ingerültségét tanácstalan anyámmal.

Más napokon nyugodt volt és összeszedett, s egészen belemerült könyveibe, messzire barangolt, utat vesztve a bonyolult számadások labirintusában.

Látom őt a kormoló lámpa fényében, amint párnái közt kuporog, az ágy hatalmas, faragott támlája alatt, feje óriási árnyékot vet a falra, s hangtalanul elmélkedik, imbolygón-bólogatva.

Időnként kidugta fejét a számlákból, mintha lélegzetet akarna venni, kinyitotta száját, ízetlenül cuppogott a nyelvével, mely száraz volt és keserű. s tétován nézett körül, mintha keresne valamit.

Ilyenkor megesett, hogy halkan kisurrant az ágyból, s a szoba sarkába szaladt, ahhoz a falhoz, melyen bizalmas szerszáma függött. Olyan vízióraféle volt ez, nagy üvegfiola unciákra osztva, s valami sötét folyadékkal töltve. Apám egy hosszú gumicső közvetítésével kapcsolódott ehhez a szerszámhoz, mely úgy kötötte össze, mint egy kanyargós, fájdalmas köldökzsinór, a siralmas műszerrel; miután ez megtörtént, mozdulatlan áhítatba merült, szemei elsötétültek, s elsápadó arcára a szenvedés vagy tán valami bűnös gyönyörűség kifejezése ült ki.

Azután ismét a csendes, magába szálló, magányos monológokkal átszőtt munka napjai következtek. Ahogy így ült az asztali lámpa fényében, hatalmas nyoszolyájának vánkosai közt, s a szobát fent óriásivá terebélyesítette a lámpaernyő árnyéka, egyesítette az ablakon túli városi éj végtelen elemével – érezte, bár nem nézett oda, hogyan növeszti köréje a tér a tapéták suttogással, sziszegéssel és selypegéssel teli, lüktető sűrűségét. Hallotta, bár nem nézett oda, ezt a cinkos hunyorításokkal, kacsintásokkal teli összeesküvést, hogyan kapcsolódnak bele a virágok közt kibontakozó fülkagylók a puszta hallgatásukkal, a sötét ajkak a mosolygásukkal.

Ilyenkor látszólag még jobban munkájába mélyedt, számolt és összegezett, vigyázva, hogy el ne árulja lassan felgyülemlő haragját, s küszködve a kísértés ellen, hogy hirtelen kiáltással hátrafordulva, vaktában rájuk ne vesse magát, s ki ne markoljon teli marékkal a göndör arabeszkekből, a szem- és fülcsokrokból, melyeket az éjszaka rajzolt ki magából, s melyek azután tovább növekedtek és sokszorozódtak, egyre újabb hajtásokat és elágazásokat kápráztatva elő a sötétség anyai köldökéből. S csak akkor nyugodott meg, mikor az éjszaka apályával a tapéták elhervadtak, összegöngyölődtek, elvesztették leveleiket és virágaikat, s ősziesen megritkultak, áteresztve magukon a távoli virradatot.

Ekkor végre, a tapétamadarak csiripelése közepette, a sárga téli hajnalon néhány órára sűrű, fekete álomba merült.

Már napok, már hetek óta, míg látszólag bonyolult folyószámlákba merült, gondolatai titokban saját belsejének labirintusába ereszkedtek. Visszatartotta lélegzetét, és hallgatózott. S mikor pillantása elfehéredve és zavarosan tért vissza ama mélységekből, megnyugtató mosollyal próbálta csillapítani. Még nem hitt, ezért elutasította, mint valami abszurdumot, a reá törő, tolakodón unszoló javaslatokat és követeléseket.

Nappal afféle okoskodás és rábeszélés formájában nyilatkoztak meg, félhangosan folytatott s humoros közjátékokkal, mókás ingerkedéssel teli egyhangú elmélkedésekben. De éjszaka szenvedélyesebben emeltek szót ama hangok. Egyre világosabban és nyomatékosabban tért vissza a követelő kívánság, s hallottuk, hogyan beszélgetett az Istennel, szinte könyörögve, és védekezve valami ellen, ami hevesen kívánt és követelőzött.

Míg végül egy éjjelen fenyegetően és ellenállhatatlanul szólalt meg a hang, megkövetelvén, hogy ajkaival és jonhával tegyen róla tanúságot. S hallók, miképpen szállott beléje a lélek, miképpen emelkedék föl ágyából, hosszúra növekedvén prófétai haragjában, fuldokolva a lármás szavaktól, melyeket úgy lökött ki magából, mint egy golyószóró. Hallók a küzdelem robaját és atyám jajszavát, a tört csípejű titánét, aki még most is káromol.

Nem láttam az Ótestamentum prófétáit soha, de e férfi láttán, kit ledöntött az isteni harag, s most lábait szétvetve terpeszkedett az óriási porcelán edényen, háborítva karjainak viharával, a kétségbeesett erőmutatványok fellegével, melyek fölé még magasabbra emelkedett a hangja, egy idegen és kemény hang – megértettem ama szent férfiak isteni haragját.

Félelmetes párbeszéd volt ez, akár a villámok beszéde. Karjainak erőmutatványai darabokra tépték az eget, s a résekben megjeleni Jehova arca, haragtól duzzadóan s átkokat köpködőn. Nem néztem oda, de láttam őt, a félelmetes Démiurgoszt, amint ráborulva a sötétségre, akár a Sínai-hegyre, két hatalmas kezét a függönytartóra támasztva, óriás arcát az ablak felső üvegéhez tapasztotta, s húsos orra ocsmányul széllapult rajta.

Hallottam a hangját apám prófétai tirádájának szüneteiben, hallottam e duzzadt ajkak szélvészerejű vakkantásait, s morajuk, melytől csengett az ablak üvege, összekeveredett apám kitörő átkaival, siralmaival, fenyegetőzésével.

Időnként lehalkultak e hangok, s csupán csendesen morgolódtak, mint a szél duruzsolása az éji kéményben, majd megint kitörtek, nagy, harsány lármával, egymással keveredő átkok és zokogások viharával. Hirtelen kitárult sötét ásítással az ablak, s a sötétség leple végigsuhintott a szobán.

S a villámfényben megpillantottam atyámat lengő fehérneműben, amint szörnyű átkok közepette, hatalmas loccsantással kiöntötte az éjjeliedény tartalmát az ablakon a kagylóként zúgó éjszakába.