Ábrándok köztársasága

Itt, a varsói aszfalton, e lármás, lángoló, bódító napokban gondolatban messze repülök, álmaim városába, tekintetem fölszáll e tágas, lankásan hullámzó táj fölé, amely mintha Isten köpönyege volna, ezerszínű takaróként hever a mennyek küszöbére vetve.

Mert ez az egész vidék az ég alá heveredett, s tarka, sokívű boltozatként tartja azt maga fölé, egymást érik benne a kerengők, trifóriumok, rozetták és az örökkévalóságba nyíló ablakok. Ez a táj évről évre belenő az égbe, belép a hajnalpírba, angyallá lényegül át a roppant atmoszféra visszfényeiben.

Ahol a térkép már jócskán délszakira vált, fakó lesz a naptól, és sötétre perzselődik a nyárban, akár az érett körte – ott terül el, mint macska a napon, e kiválasztott föld, ez a nevezetes provincia, a világ egyedülálló városa. Profánoknak hiába is beszélnénk róla! Hiábavaló volna magyarázni, hogy e nyári hőségtől lihegő hosszú, hullámzó földnyelvnek, ennek a Dél felé mutató rekkenő félszigetnek, a napsütötte magyar szőlőskertek közé ékelt leágazásoknak köszönhetően válik külön ez az Isten háta mögötti fészek a régió együttesétől, s magára hagyatva, mint az ujjam, járatlan utakon s saját szakállára próbál meg külön világgá válni. Ez a város és a körülötte lévő vidék önellátó mikrokozmoszt alkotva, saját felelősségére rendezkedett be, közvetlenül az örökkévalóság partján.

A külvárosi kertek mintha a világ szélén állnának, a palánkokon túlra, a névtelen síkság végtelenségébe néznek. A város határain túli táj térképe ismeretlen és kozmikus, akár a Kánaán. E keskeny, elveszett kis földdarab fölött még egyetlenegyszer, utoljára megnyílt az ég sehol másutt nem tapasztalható, tágas mélysége, a hatalmas, kupolához hasonló, többemeletes, magába szívó égbolt, amely telis-tele van befejezetlen freskókkal és improvizációkkal, lengő drapériákkal és váratlan mennybemenetelekkel.

Hogy is fejezzem ki mindezt? Amíg más városok gazdagságukat, statisztikai adataikat, népességüket gyarapították – a mi városunk az esszenciába szállt alá. Itt semmi sem történik hiába, minden eseménynek mélyebb értelme, átgondolt célja van. A történések itt nem csupán a felszínen úszó, tiszavirág életű látomások: gyökereikkel a dolgok mélyéig nyúlnak, a lényeget érintik meg. Itt minden pillanatban eldől valami, s aztán például szolgál örök időkre. Itt a dolgok csak egyetlenegyszer, végérvényesen történnek meg. Ezért van akkora jelentősége, mély, szomorú hangsúlya mindennek, ami itt végbemegy.

Mostanában például az udvarokat elöntötte a csalán és a gaz, a düledező, mohával benőtt fészerek, fáskamrák szügyig merülnek a hatalmas lapulevelekbe, amelyek már a zsindelyek ereszét ostromolják. Az egész város a gyomok vad, szenvedélyes, fanatikus vegetációjának jegyében áll, amely olcsó, silány, mérgező, rosszindulatú, parazita növényzetként tör fölfelé. E gaztenger tüzet fogott a naptól, a levelek hörgői lángoló klorofillt zihálnak – a burjánzó, ragadozó csalán-ármádiák felfalják a virágkultúrákat, behatolnak a kertekbe, egy éjszaka alatt benövik a házak, istállók őrizetlenül hagyott hátsó falát, ott tenyésznek az útmenti árkokban. Furcsa, hogy micsoda megveszekedett, hiábavaló és terméketlen életerő van e csöpp, forróvérű, zöld szubsztanciában, a nap és a talajvíz eme származékában. Egy csipetnyi klorofillből e napok tüzében előállítja, felépíti ezt a buja és üres szövetet, zöld növényhúst, ami aztán százszorosára, levéllemezek millióira szaporodik, ereiken zölden tör át a fény, átlátszik vizes, vegetatív gyomvérük, felszínük bolyhos, mohás, körülöttük szúrós mező- és gyomillat árad.

Ezekben a napokban boltunk raktárának hátsó udvarra néző ablaka megvakult a ráereszkedő zöld hályogtól, amelyben zöld szikrák, levélárnyak, finom rebbenések, hullámzó zöld lebenyek villództak, ott volt a szörnyű udvari burjánzás egész tobzódó bujasága. Az árnyék mélyére szállt raktárt átjárta a zöld minden árnyalata, a zöld visszfények hullámokban terjedtek szét a boltozat egész mélységében, akár a zúgó erdőben. Mint százéves álomba, úgy zuhant a város e dús tobzódásba, a tűztől aléltan, a ragyogástól megsüketülve, ezer pókhálótól körülfonva, gyomoktól ellepve, kifulladva, üresen. A hajnalkával elfüggönyzött, víz alatti, homályos ablakok mögött a zöld szobákban, akár egy öreg palackban, a végét járta pár légynemzetség, mindörökre rabságban, a monoton, hosszadalmas siránkozás, dühödt és elkeseredett zümmögés fájdalmas agóniájába zárva. Lassanként az egész csipkés, szerteszét röpdöső fauna az ablakba gyűlt egy végső, halál előtti találkozóra: óriási, hosszúlábú szúnyogok, amelyek csöndesen zümmögő, bolygó röptükben jó párszor nekiütődtek a falnak, mielőtt az ablaküvegen halott mozdulatlanságba merevedtek; legyek és rovarok egész családfája sarjadzott ki az ablakban, ágait-bogait az üvegen rótt lassú vándorutak, a kék, fémes és üvegfényű, csipkeszárnyú rovarok szapora nemzedékei képviselték.

A kirakatok fölött a forró szellőben halkan csattognak a nagy, világos, vak napellenzők, és csíkosan, hullámosan lángolnak a fényben. Az üres tereken, szélfútta utcákon terpeszkedik a holtszezon. A kertektől duzzadó távoli szemhatár a káprázattól bódultan áll az ég ragyogásában, mintha hatalmas, fényes takaróként csak most érkezett volna az égi pusztákról – tündöklőn, lángolón, a repüléstől tépetten –, és egy pillanat múlva, már elhasználódva várja az újabb fényadagot, amelyben újjászülethet.

Mit tegyünk ezekben a napokban, hová szökjünk a hőség, a súlyos álom elől, amely lidércként telepszik mellünkre a dél forró órájában? Az ilyen napokon előfordult, hogy anyám kocsit bérelt, melynek fekete dobozába préselődve – a segédek a bakon ültek a csomagokkal, vagy a rugókra csimpaszkodtak – mindannyian felkerekedtünk a városon kívül eső „Dombra”. Kihajtottunk a hullámzó, lankás tájba. A kánikulában a kocsi sokáig küszködött egymagában a szántóföldek dombjai közt, belesüppedve az országút forró, aranyos porába.

A lovak háta domborúan feszült, csillogó faruk serényen gomolygott könnyű farkcsapásaiktól kísérve. A kerékabroncsok lassan gördültek a tengelyek nyöszörgésétől kísérve. A kocsi elhagyta a sík legelőket, ahol a szerteszórt vakondtúrások között, mint óriási, csontos, görcsökkel és dudorokkal teli idomtalan tömlők heverésztek az egyszerű- és villásszarvú tehenek. Monumentálisan feküdtek, akár az ősi kurgánok, nyugodt tekintetük távoli, lebegő horizontok visszfényét tükrözte.

Végül megálltunk a „Dombon”, a kőből épült, terebélyes fogadónál. Magányosan állt a vízválasztó csúcsán, az égen kirajzolódott szélesen szétterülő teteje a két lefelé ereszkedő övezet magasba törő határán. A lovak nagy nehézségek árán kaptattak föl a fennsík szélére, s elmélázva megálltak maguktól, mintha két világ határához érkeztek volna. E határon túl tágas, utaktól szabdalt táj tárult elénk, amely fakó színekben játszott, mint egy sápadt gobelin, és hatalmas, üres kék levegő lengte körül. Fuvallat jött a messzi, hullámzó síkságról, felborzolta a lovak sörényét, aztán tovaúszott a magas, tiszta ég alján.

Itt éjszakáztunk, vagy apám jeladására továbbindultunk e tájba, mely tágas volt, mint a térkép, és utak hálózták be, ameddig a szem ellátott. Előttünk, a messzeségbe kanyargó utakon szabad szemmel alig kivehető fogatok haladtak, amelyek az imént megelőztek bennünket. A fénylő országúton cseresznyefák között vezetett az útjuk az erdőket, csobogó forrásokat, levélsusogást rejtő szurdok mélyén meghúzódó, akkoriban még kis fürdőhely felé.

E távoli napokban barátaimmal először jutott az eszünkbe az a lehetetlen és abszurd ötlet, hogy mi volna, ha továbbmennénk, a fürdőhelyen is túl, a senki és Isten földjére, a vitatott és semleges határvidékre, ahol az államhatárok a semmibe vesznek, a szélrózsa pedig tébolyultan forog a magasan tornyosuló ég alatt. Ott akartuk elsáncolni magunkat, elszakadva a felnőttektől, teljesen kivonulva az ő világukból, és kikiáltani a fiatalok köztársaságát. Új, független törvényhozást akartunk létrehozni, s egy teljesen új mérték- és értékhierarchiát fölállítani. A költészet és a kalandok, a véget nem erő káprázat és eszmélések jegyében szándékoztuk berendezni életünket. Úgy gondoltuk, elég, ha szétfeszítjük a konvenciók kereteit, áthágjuk határait, és kicseréljük a régi csapágyakat, amelyek az emberi dolgokat mozgatják, hogy aztán életünkbe betörhessenek az elemek, eljöhessen a váratlan dolgok hatalmas áradata, romantikus kalandok és történetek özönvize. Életünket teljes egészében alá kívántuk vetni ennek az elementáris mesefolyamnak, történetek és események ihletett hömpölygésének, bele szerettünk volna veszni hatalmas hullámaiba, feláldozva érte saját akaratunkat is. A természet szelleme alapjában véve nagy mesélő volt. Az ő belsejéből tört elő megállíthatatlan zuhatagban a történetek és regények, kalandos históriák és eposzok forrása. Az egész roppant atmoszféra tele volt tolongó cselekményszálakkal. Elég volt csapdát állítani a fantomoktól nyüzsgő ég alá, leverni egy karót, ami játszott a szélben, és a hegye körül már rajzottak is egy regény elfogott foszlányai.

Elhatároztuk, hogy önellátásra rendezkedünk be, új életelveket fektetünk le, új korszakot nyitunk, és újrateremtjük a világot, igaz, csak szűkebb körben, a saját szintünkön, de a mi ízlésünk és belátásunk szerint.

Fel akartuk építeni saját erősségünket, rejlett fedezékünket, körülbástyázott őrhelyünket, amely az egész vidéket képes szemmel tartani – félig vár, félig színház, félig látomás-laboratórium lett volna, amely az egész természetet a hatalmában tartja. Mint Shakespeare-nél, ez a színház is eggyé vált a természettel, semmi sem szabott határt neki, belenőtt a valóságba, minden elemből impulzusokat és ihletet gyűjtött magába, és együtt hullámzott a természetes körforgás nagy árapályával. Itt volt a természet óriás testében végbemenő folyamatok csomópontja, itt kellett be- és kijönnie minden történetnek és eseményszálnak, melyek nagy és ködös lelkében valaha felrémlettek. Don Quijote módjára életünket be akartuk kötni minden történet és mese sodrába, megnyitni létünk kapuit mindenfajta cselszövés, bonyodalom és kaland előtt, amelyek az önmagát képzeletben szüntelenül felülmúló, roppant atmoszférában születtek.

Arról álmodoztunk, bárcsak valami rejtelmes borzalom, megfoghatatlan veszedelem fenyegetné a környéket. Ez elől a veszedelem és rémület elől erődünk falai biztonságos védelmet és menedéket nyújtottak. A környéken farkasfalkák kóboroltak, az erdőben rablóbandák ütöttek tanyát. Részletesen kidolgoztuk a védelem és erődítés módszereit, a jóleső izgalomtól kéjesen borzongva készülődtünk az ostromra. Kapuink elnyelték a rablók tőre elől menekülő szökevényeket. Nálunk menedékre, biztonságra találtak. Máskor vérszomjas vadállatok elől vágtató hintók érkeztek kapunk elé. Vendégül láttuk előkelő, titokzatosságba burkolózó utasaikat. Találgatásokba merülve próbáltuk felfedni inkognitójukat. Esténként mindenki a nagy hallban gyűlt össze, a gyertyák lobogó fényénél hallgattuk sorban a történeteket, vallomásokat. Egyszer aztán a históriákban lappangó ármány kilépett az elbeszélés keretei közül, és közénk férkőzve vérengző hévvel magával ragadott bennünket veszedelmes örvényébe. Váratlan felismerések, hirtelen eszmélések, valószínűtlen találkozások léptek be személyes életünkbe. Lábunk alól kicsúszott a talaj, állandó rettegésben tartottak az események, amelyeket mi eresztettünk szabadjára. A távolból farkasüvöltés hallatszott, mi pedig a romantikus bonyodalmakat latolgattuk, melyeknek félig-meddig magunk is részesei lettünk, miközben odakint zúgott a kimondatlan kívánságokkal, forró, tagolatlan vallomásokkal teli, feneketlen, kimeríthetetlen, százszorosan önmagába gabalyodott, kifürkészhetetlen éjszaka.

Nem minden ok nélkül térnek ma vissza e hajdani álmok. Eszünkbe juttatják, hogy a világmindenségben a leglehetetlenebb, legképtelenebb ábrándok sem hiábavalónk. Az álmoknak sajátjuk bizonyos valóságéhség és egyfajta szemrehányás, amely a valóságot sakkban tartva észrevétlenül kívánsággá, követeléssé, adósságlevéllé tárgyiasul. Már rég lemondtunk az erődről való álmodozásról, amikor egyszer csak megjelent valaki, és ismét felidézte azt, valaki, aki naiv és lelkében hű; szó szerint, komolyan készpénznek vette, kezébe fogta az elejtett szálat, mint valami egyszerű, problémamentes tárgyat. Én láttam őt, beszéltem vele. Valószínűtlenül kék szeme volt, amelyet nem nézésre teremtettek, hanem hogy visszatükrözze az ábrándok feneketlen kékségét. Elmondta, hogy amikor megérkezett a szóbanforgó vidékre, erre a névtelen, szűz senki földjére – azonnal megérezte a költészet és a kalandok illatát, a levegőben kész körvonalakat látott és a mítosz lebegő fantomját a táj fölött. A légkörben fölfedezte e koncepció átformálódott kontúrjait, tervrajzait, homlokzatait és tábláit. Hívó szót hallott, egy belső hangot, mint Noé, amikor megkapta az égi parancsot és útmutatást.

Megszállta őt e koncepció szelleme, amely itt kószált az atmoszférában. Kikiáltotta az ábrándok köztársaságát, a költészet szuverén terrénumát. Ennyi és ennyi holdon, az erdők közé vetett táj-takarón kihirdette a képzelet oszthatatlan uralmát. Kijelölte a határokat, fundamentumot épített az erődítmény alá, egyetlen hatalmas rózsakertté változtatta a vidéket. Vendégszobák, cellák a magányos elmélkedéshez, refektóriumok, dormitóriumok, könyvtárak... eldugott pavilonok a parkban, lugasok és kilátótornyok...

Ha farkasoktól vagy rablóktól űzve valaki képes elvonszolni magát az erőd kapujáig – biztosan megmenekült. Diadalmenetben vezetik be, leveszik róla poros ruháját. Ünnepélyesen, mennyei boldogságban lép az elíziumi fuvallatba, a levegő rózsás édességébe. Messze maga mögött hagyta a városokat és a gondokat, a mindennapok lázát. Egy új, ünnepi díszbe öltözött, fénylő rend részese lett, s mint valami kérget, úgy vetette le magáról saját testét, ledobta az arcához nőtt grimasz maszkját, egész lényében átváltozott és felszabadult.

A Kékszemű nem építész, sokkal inkább rendező. Kozmikus tájképek és színterek rendezője. Művészete abban rejlik, hogy ráérez a természet szándékaira, tud olvasni titkos vágyaiban. Mert a természet tele van potenciális építményekkel, tervezéssel és építkezéssel. Mi mást csináltak régmúlt nagy századok építészei? Kihallgatták a tágas terek széles pátoszát, a messzeség dinamikus perspektíváit, szimmetrikus fasorok hallgatag pantomimját. Jóval Versailles előtt, nyári esték szétáradó égboltján a felhők terjedelmes eszkoriálokba, megalomániás légi rezidenciákba rendeződtek, s hatalmas, univerzális színjátékokban, tornyos türemkedésekben és kompozíciókban tették próbára képességüket. A kiterjedt atmoszféra e roppant teátruma kifogyhatatlan az ötletekben, tervezésben, légi számvetésekben: hatalmas, ihletett architektúrát, transzcendens és felhőkből építkező urbanisztikát képzel, álmodik magának.

Az emberi alkotások tulajdonsága, hogy amint elkészülnek, magukba zárkóznak, s a természetből kiválva saját szakállukra állandósulnak. A Kékszemű műve nem lépett ki a nagy, kozmikus összefüggések köréből, hanem továbbra is azon belül maradt, félig emberré váltan, mint egy kentaur, a természet nagy periódusaihoz láncolva, befejezetlenül, még növekvőfélben. A Kékszemű magához invitál mindenkit, hogy folytassák, építsék tovább vele együtt e művet – hiszen természetünknél fogva álmodozók vagyunk mind, testvérek a vakolókanál jegyében, építők mindahányan...

REIMAN JUDIT fordítása