Bruno Schulz
A valóság mitizálása

A valóság lényege az értelem. Aminek nincs értelme, az számunkra nem valóságos. A valóság minden darabja azáltal létezik, hogy részese valamiféle egyetemes értelemnek. A régi kozmogóniák ezt azzal a szentenciával fejezték ki, hogy „Kezdetben vala az Ige”. Aminek nincs neve, az számunkra nem létezik. Valamit megnevezni annyit tesz, mint egyféle egyetemes értelem részévé tenni. Az elszigetelt szó mozaikdarabkája késői képződmény, a technika következménye. Az eredeti szó a fény értelme körül keringő tünemény volt, maga a nagy, egyetemes egész. A szó a mai, hétköznapi értelmében egy hajdanvolt osztatlan, mindent magában foglaló mitológia csenevész töredéke csupán. Ezért törekszik arra, hogy újra sarjadjon, regenerálódjék, és teljes értelemmé egészüljön ki. Egy szó úgy él, hogy pattanásig feszül, s ezer meg ezer kapcsolódás felé tör, mint a mesebeli kígyó szétdarabolt teste, melynek részei egymást keresik a sötétben. A szónak ezt az ezerarcú, de sértetlen egészét különféle fordulatokra, hangokra, köznyelvre szabdalták szét, és ebben az új, gyakorlati igényekhez igazított formájában, a közlés eszközeként jutott el hozzánk. A szó életét és fejlődését új vágányra, a gyakorlati élet irányába terelték, és új törvényeknek vetették alá. Ha azonban a gyakorlat valamilyen módon enyhíti parancsainak szigorát, s a szó felszabadul a kényszer alól, és jogaiba visszahelyezve magára marad, akkor egyfajta regresszió veszi kezdetét benne, ellenáram a szó régi kötelékei, az értelemmé való kiegészülés felé. A szónak ezt az anyasejthez való vonzódását, állandóan visszatérő vágyakozását, őshazája iránti sóvárgását nevezzük költészetnek.

A költészet: szavak közötti értelem-villámok, ősi mítoszok hirtelen újjászületése.

Miközben mindennapi életünkben a szavakat használjuk, elfeledkezünk arról, hogy azok ősi, öröklétű történetek fragmentumai, és mi, barbárok módjára, istenszobrok cserepeiből építünk hajlékot magunknak. Legtisztább fogalmaink és kifejezéseink mind mítoszok és hajdanvolt történetek távoli leszármazottai. Gondolatainknak nincs egyetlen paránya sem, amely ne a mitológiából származnék, s ne annak átváltozása, megcsonkítása és átlényegülése volna. A szellem eredendő funkciója a mesélés, a „történetek” létrehozása. Az emberi tudás mozgatóereje az a meggyőződés, hogy kutatásai végén rátalál a világ végső értelmére. A tudomány saját mesterséges tudáshalmain és állványzatain végzi vizsgálódásait, ezek építőelemeit azonban egyszer már felhasználták, hiszen az elfeledett és szétzúzott „történetekből” származnak. A költészet felismeri az elveszett értelmet, régi helyükre állítja vissza a szavakat, és ősi jelentésük alapján kapcsolja őket egymáshoz. A költő művében a szó ráébred valódi értelmére, spontán módon kivirágzik, kifejlődik, és belső törvényei szerint visszanyeri teljességét. Ezért minden költészet mitologizálás, törekvés a világ mítoszainak feltámasztására. A világ mitizálása még nem fejeződött be. E folyamai csak lelassult a scientia fejlődése által, szűkebb mederbe szorult s itt él tovább, nem fogva föl saját valódi lényegét. De maga a tudás sem más, mint a világról szóló mítosz építése, mert a mítosz ott van már magukban az elemekben is, és nincs lehetőség kívül kerülésre. A költészet a világ értelmét előrevetítve, nagy, merész rövidítésekkel és megközelítésekkel, deduktív úton fejti meg. A tudomány ugyanezt induktív módon kutatja, módszeresen, az egész tapasztalati anyag figyelembevételével. Lényegében mindkettő ugyanarra törekszik.

Az emberi szellem fáradhatatlanul rója mítosz-glosszáit az élet lapjaira. Így adva értelmet a valóságnak. A szó, miután magára maradt, az értelem felé kezd gravitálni.

Az értelem olyan elem, amely az emberiséget a valóság folyamatába emeli. Az értelem abszolút tényező. Más adatokból levezetni lehetetlen. Hogy valamit miért találunk értelmesnek, azt lehetetlen megfogalmazni. A világ „értelmesítésének” folyamata szoros kapcsolatban áll a szóval. A beszéd az ember metafizikus szerve. Idővel azonban a szó megmerevedik, megállapodik, és már nem képes újabb értelemhez vezetni. A költő a feltöltődésből származó új kisülések által visszaadja a szavak vezetőképességét. A matematika szimbólumai a szót új birodalmakba vezetik. A kép is az ős-szó származéka, azé a szóé, amely még nem jel volt, hanem mítosz, történet, értelem.

A szót rendszerint a valóság árnyékának, tükörképének tekintjük. Helyesebb volna ennek ellenkezőjét állítani: a valóság a szó árnyéka. A filozófia voltaképpen filológia, a szó mélyreható, alkotó vizsgálata.

REIMAN JUDIT fordítása