Augusztus

1

Júliusban apám fürdőre utazott, s anyámmal és bátyámmal otthagyott engem a fehéren izzó, szédítő nyári napok kényére-kedvére. A fénytől aléltan lapozgattunk a vakáció óriási könyvében, amelynek minden lapja lángolt a ragyogásban, a lapok alján pedig émelyítően édes aranykörtebél gyűlt össze.

Adela úgy jött meg a fénylő reggeleken, akár Pomona perzselő nappalok tüzéből, s kiöntötte kosarából a nap tarka pompáját – csillogó, áttetsző héja alatt levektől duzzadó cseresznyét, titokzatos, fekete meggyet, melynek illata túlszárnyalta ízének ígéretét; sárgabarackot, mely arany húsába hosszú délutánok esszenciáját gyűjtögette, s a gyümölcsök e tiszta poézise mellé kirakott pár erőtől s tápláló fluidumoktól dagadozó, borjúborda-klaviatúrájú húsdarabot, zöldségek hínárját, megannyi élettelen lábasfejűt és medúzát – az ebéd még kiforratlan. Ízetlen nyersanyagát, vegetatív és tellurikus, vad mező illatát árasztó kellékeit.

A piactéren álló ház első emeleti lakásán nap mint nap végigvonult az egész hatalmas nyár; rezgő léglombikok csöndje, forró álmukat alvó fényes négyszögek a padlón: a nappal tárházának legmélyéből kiszabadult verklidallam: egy zongorarefrén újra meg újra felhangzó két-három taktusa napfénybe ájultan a fehér kövezeten, a nappal mélyének tüzébe veszve. Takarítás után Adela a vászonfüggönyöket behúzva árnyékba borította a szobákat. Ekkor a színek egy oktávval mélyebbre szálltak, a szoba félhomállyal telt meg, mintha a tenger mélyéről jönne a fény, amely még homályosabban verődött vissza a zöld tükrökben, s a nap egész forrósága a vászonrolókon pihent meg, melyek finoman lengedeztek a délutáni óra álomképeitől.

Szombat délutánonként sétálni mentem anyámmal. A kapualj homályából kiléptünk a napfényben fürdő térre. A járókelők aranyban gázolva hunyorogtak a hőségben, szemüket mintha mézzel ragasztották volna le, felhúzott felső ajkuk pedig látni engedte fogukat és ínyüket. Mindenkinek, aki az aranyló nappalban gázolt, a kánikula grimasza ült az arcán, mintha a nap minden hívőjére ugyanazt az álarcot, a naptestvériség aranymaszkját adta volna: akik ma az utcán jártak, összefutottak vagy elhaladtak egymás mellett, öregek és fiatalok, nők, gyerekek, mind ezzel a maszkkal köszöntötték egymást, mely aranyfestékkel volt vastagon arcukra festve: így vigyorogtak egymásra bacchusi grimasszal, pogány kultuszok barbár álarcában.

A piactér üres volt és sárga a nap hevétől, a port kisöpörték a forró szelek, akár a bibliai sivatagban. A sárga pusztaságból sarjadt tüskés akácfák világos lombjukkal köröztek, hajladoztak a tér fölött, megannyi zöld, finoman áttört filigrán-csokor, mint a régi gobelinek fái. Úgy látszott, ezek a fák hozzák ránk a vihart, miközben teátrálisan borzolják koronájukat, hogy patetikus hajladozásban fitogtathassák ezüstös hasú levéllegyezőik előkelő eleganciáját, akár a nemes rókaprémet. Sok-sok nap szele fényesítette az öreg házakat, amelyeket most színnel vontak be a roppant atmoszféra reflexei, a tarka időjárás mélyén szerteszórt visszhangok, színek emlékképei. Úgy látszott, hogy nyári napok egész generációja (akár a türelmes kőművesek, akik öreg homlokzatokat tisztítanak meg a vakolat penészétől) kopácsolt a csalóka borításon, hogy napról napra jobban előtűnjék a házak igazi arculata, a sors és az élet fiziognómiája, amely ezt az arcot belülről formálta. Az üres piactér ragyogásától vaksi ablakok most álomba merültek; az erkélyek az ég felé tárták ürességüket; a nyitott kapualjakból hűvösség és szőlő illata áradt.

Rongyos gyerekek kis csapata a tér sarkában keresett menedéket a hőség lángseprűje elől, s éppen egy faldarabot ostromolt, újabb és újabb gombok, pénzérmék dobálásával téve próbára, mintha e kis fémkorongok horoszkópjából ki lehetne olvasni a hasadások és repedések hieroglifáival telefirkált fal igazi titkát. A piactér egyébként üres volt. Olyasféle várakozás érződött a levegőben, mintha a hajladozó akácfák árnyékában a borkereskedő hordókkal boltozott kapualjához kantáron vezetve egyszer csak megérkeznék a Szamaritánus szamara, és két kis szolga gondosan lesegítené a beteg férfiút az áttüzesedett nyeregből, hogy aztán a hűvös lépcsőn óvatosan fölvezessék a sábeszillatú emeletre.

Így vándoroltunk anyámmal a tér két napsütötte oldalán, kettétört árnyékunkat magunk után húzva minden házon, mint a billentyűkön. Az utcakövek négyszögei lassan haladtak puha és lapos lépteink alatt – az egyik halványrózsaszín, mint az emberi bőr, mások kékeslilák, mindegyik lapos, meleg és bársonyos a naptól, mint valamiféle napfényes arc, melyet a felismerhetetlenségig, az áldott nemlétig tapostak a lábak.

Végre a Stryjska utca sarkán beértünk a patika árnyékába. A tágas kirakatban a málnaszörppel teli hatalmas lombik balzsamok hűsét jelképezte, mellyel minden szenvedést enyhíteni lehet. Néhány házzal odébb az utca már nem bírta fenntartani a város decorumát, akár a paraszt, aki szülőfalujába visszaindulván már útközben levetkezi eleganciáját, és a faluhoz közeledvén lassacskán átalakul rongyos falusivá.

A külvárosi házak ablakaikkal együtt elsüllyedtek, alámerülvén a kis kertek buja és kusza virágzásában. A nagy naptól elfeledve, buján és csöndben terjeszkedtek a füvek, virágok és gyomok, örvendezve az időntúli pihenőnek, melyet átaludhattak a végtelen nap peremén. Egy óriási, erős szárra húzott, elephantiasisban szenvedő napraforgó élete utolsó, szomorú napjait tengette sárga gyászban, szörnyű korpulenciája súlya alatt görnyedezve. Ám a naiv külvárosi harangvirágok és igénytelen perkálvirágok tehetetlenül álltak kikeményített, rózsaszínű és fehér ingecskéjükben, a legcsekélyebb megértést sem mutatva a napraforgó nagy tragédiája iránt.