XVII

Mi is a tavaszi alkony?

Valóban a dolgok lényegéig jutottunk, ahonnan nem vezet út tovább? Szavaink határához érkeztünk, itt már lázasan motyognak, hallucinálnak, beszámíthatatlanok. Ám csupán gyepűiken túl kezdődik mindaz, ami e tavaszt mérhetetlenné és kimondhatatlanná teszi. Az alkony misztériuma! Csak hová mágiánk ereje nem ér el, a szavakon túl morajlik e sötét, roppant hatalom. A szó itt elemeire bomlik, széthull, visszatér etimológiájához, visszaszáll a mélybe, sötét gyökereihez. Hogyhogy a mélybe? Szó szerint. Egyszerre elhomályosul, szavaink elvesznek a derengő asszociációk közt: Akherón, Orcus, Alvilág... Érzitek, micsoda sötétség ereszkedik e szavakkal, milyen vakondtúrás emelkedik, milyen szél kerekedett pincék és sírok mélyéből? Mi is a tavaszi alkony? Megint csak feltesszük a kérdést, vizsgálódásunk lázas refrénjét, amelyre nincsen válasz.

Mikor a fák gyökere szólni szeretne, mikor a pázsit alatt összesűrűsödik a múlt, feltorlódnak a régi történetek, ősi históriák, mikor a gyökerek alatt felgyülemlik a lihegő suttogás, az artikulálatlan magma s a lélekszakadt sötétség, mely a szavakat megelőzi – akkor megfeketedik a fák kérge, durván felhasadozik vastag pikkelyekké, mély árkokká, s sötét pórusaiban feltárul a belső, akár a medve bundáján. Ha arcunkat az alkony pihés bundájába fúrjuk, egy pillanatra egészen elsötétül minden, elnémul és megszűnik lélegezni, mint a koporsóban. Most tapasszuk szemünket piócaként a legfeketébb sötétre, meresszük kissé, nyomjuk keresztül az áthatolhatatlanon, lökjük át a süket sziken – s íme, egyszerre célhoz értünk, itt vagyunk a dolgok túlfelén, a mélyben, az Alvilágban. És látunk...

Egyáltalán nincs itt sötét, mint gondolnánk. Ellenkezőleg – belül minden lüktet a fénytől. Ez, természetesen, a gyökerek belső fénye, kósza foszforeszkálás, derengés tünékeny erezete, mely a sötétet márványozza, a szubsztancia fényes, vándorló ködképei. Hiszen így látunk akkor is, amikor a világtól elrekesztve alszunk, és messze kóborlunk az introverzió mélyein, az önmagunkba térő vándorúton – csukott szemmel is világosan látunk, mert tűzszerszámként felszikrázó gondolataink mormolva végigparázslanak, pontról pontra érve, hosszú kanócaikon. Ekképp megy végbe bennünk a regresszió az egész vonalon, így hátrálunk vissza a mélybe, a gyökerekhez. És anamnézisünk szerteágazik a mélyben, míg a földbelső borzongásaitól borsózik a hátunk, s föld alatti álmot álmodunk a ködülte felszínen. Mert – szögezzük le rögtön – csak odafönn, a fényben vagyunk remegő, artikulált dallam-kötegek, fénylő pacsirtabúbok – a mélyben visszapergünk a fekete morgásba, a lármába, a befejezetlen történetek rengetegébe.

Most látjuk csak, miből sarjad a tavasz, mitől oly kimondhatatlanul szomorú, s a tudástól elnehezült. Ó, meglehet, el se hinnénk, ha nem a saját szemünkkel látnánk! Íme, a belső labirintusok, a tárházak és hombárok. Íme, a még meleg hantok, a porladás és televény. Ős históriák. Hét réteg, mint a hajdani Trójában, folyosók, kamrák, kincstárak. Mennyi arany maszk, maszk maszk hátán, lappadt mosolyok, kimart arcok, múmiák, üres bábok... Íme, a kolumbáriumok, a halottas-fiókok, melyekben kiszáradt halottak fekszenek gyökér-feketén, s a sorukra várnak, íme, a hatalmas drogériák, ahol eladásra sorakoznak a könnygyűjtő urnákban, tégelyekben, üvegcsékben. Évekig állnak fiókjaikban, hosszú, ünnepélyes sorokban, de senki sem vásárolja őket. Tán fel is éledtek már fészkük rekeszeiben, felépültek egészen, tiszták és jószagúak, mint a tömjén – e csiripelő medicinák, felriadt, türelmetlen orvosságok, balzsamok és reggeli kenőcsök, melyek a nyelvük hegyén korai ízüket latolgatják. Csupa tojás-törő csőröcske, csupa elsőként próbálkozó fényes csiripelés e befalazott galambdúc. Mintha reggelre kelne hirtelen, mint a nagy idő előtt: az üres és hosszú sorokban egymás után ébredő, alaposan kipihent holtak – új hajnalra virradnak!

*

De ez még nem minden, mélyebbre szállunk. Csak bátran. Adjátok a kezeteket, még egy lépés, és máris a gyökereknél járunk, az ágas-bogas homályban, akár egy mély erdőn. Pázsit és televény illatozik, gyökerek vándorolnak a sötétben, tekergőznek, felemelkednek, s ujjongó nedvek áramlanak beléjük, mint szomjas szivattyúkba. A dolgok túlfelén járunk, a fonákján, a kusza foszforeszkálással fércelt sötétben. Micsoda sürgés-forgás, tülekedés, nyomakodás! Micsoda hangyaboly, népek és nemzedékek, ezerszeresére szaporodott bibliák és iliászok! Micsoda vándorlás, micsoda csődület, történelmi káosz és hangzavar! Tovább már nem vezet ez az út. A legmélyén vagyunk, a sötét fundamentumoknál, az Anyáknál. Íme, a végtelen infernók, a reményvesztett ossziáni tájak, íme, az elsiratott nibelungok. Íme, a történelem óriás keltetői, a mese-műhelyek, a mesék és fabulák füstös pipatóriumai. Most végre fény derül a tavasz roppant és szomorú mechanizmusára. Mert históriákból sarjad a tavasz! Mennyi esemény, mennyi kaland, mennyi sors! Mindennek, amit valaha olvastunk, minden valaha hallott történetnek, s mindazoknak, amelyek – bár sohasem hallottuk őket – gyerekkorunk óta bennünk boronganak, itt, és csakis itt van az otthona és hazája. Honnét is mentenének ötletet az írók, honnét vennék a bátorságot kitalációikhoz, ha nem éreznék maguk mögött e tartalékokat, e tőkét és százszoros leszámítolást, mely az Alvilágban vibrál?... Micsoda suttogó hangzavar, micsoda morgó moraja a földnek! Füledben kifogyhatatlan perlekedés pulzál. Behunyt szemmel jársz a meleg suttogásban, mosolyok és ajánlatok közt – mert leszólítanak szüntelen, ezernyi kérdéssel, édes szúnyogszívókák millióival szurkálnak. Várják, hogy elvégy tőlük valamit, bármit, legalább egy csipetnyi testetlen, suttogó történetet, hogy befogadd ifjú életedbe, véredbe, megmentsd, és vele élj tovább. Mert a tavasz nem más, mint a mesék feltámadása. E testetlenek közt egyedül a tavasz eleven, valóságos, hűvös és mit sem sejtő. Ó, hogy vonzza ifjú zöld vére, növényi öntudatlansága a kísérteteket – e fantomokat, rémeket és farfarellókat. S ő, a védtelen és naiv, álmába fogadja őket, velük alszik, s hajnalban kábultan ébred, és nem emlékszik semmire. Hát ettől, az elfeledettek seregétől oly elnehezült, és ezért oly szomorú, hiszen egymagának kell ennyi életet élnie, ennyi kitaszított és mellőzött helyett szépnek lennie... S mindehhez csupán a végtelen madármeggy-illat az övé, az egyetlen, örök, végtelen folyam, amelyben minden benne van... Mert mit jeleni felejteni? A régi mesékből egy éjszaka alatt friss zöld sarjadt, lágy, zöld bevonat, s a pórusokból fényes, erős rügyek fakadtak, egyenletes sörték, mint a nyiratkozás másnapján a fiúcskák üstökén. Hogy kizöldül a tavasz a feledéstől, hogy lopják vissza az öreg fák édes és naiv öntudatlanságukat, hogy ébredeznek ágaik, melyeket immár nem terhel az emlékezés, míg gyökerük hajdani történetekbe süpped! Majd újraolvassa őket a zöld, elölről kezdi silabizálni, mintha vadonatújak lennének – és megifjodnak tőle a mesék, újrakezdődnek, akárha sohasem történtek volna meg.

Annyi a meg nem született történet! Ó, azok a fájdalmas kórusok a gyökerek közt, az egymást túlharsogó anekdoták, a kifogyhatatlan monológok a hirtelen kirobbanó rögtönzések közepette! Van-e türelmünk, hogy végighallgassuk őket? A legrégebben hallott históriáknál is vannak régebbiek, amelyeket nem hallottatok, névtelen elődök, cím nélküli történetek, hatalmas, sápadt, monoton eposzok, alaktalan bilinák, formátlan vázak, a horizonton terpeszkedő, arctalan gigászok, a fellegek esti drámáinak sötétlő sorai, s még régebben – könyv-legendák, soha-meg-nem-írt könyvek, örökkön-sorukra-váró könyvek, tévelygő könyvek, amelyek elvesztek egyszer in partibus infidelium...

*

A sokféle mese közt, mely ott nyüzsög kibogozatlanul a tavasz gyökereinél, van egy, amely régen az éjszaka birtoka már, és mindenkorra megtelepedett a firmamentum mélyén – örök kísérője és háttere a csillagos tereknek. Történjék bármi, ez a mese minden tavaszi éjen végigballag hosszú léptekkel a békák hatalmas vartyogása s a vízimalmok végtelen zakatolása fölött. Csillagzáporban lépked a férfi, melyet az éjszaka malma ont, hosszú léptekkel halad az égen, s köpenye redői közt egy gyermeket szorít magához – folyton úton van, szakadatlan vándorlásban az éjszaka végtelen terein keresztül. Ó, a magány roppant bánata, ó, mérhetetlen árvaság az éjszaka terein, ó, távoli csillagok fénye! Ezen a mesén már semmit sem változtat az idő. Minden pillanatban ott ballag a csillagos horizonton, ott megy el mellettünk hosszú léptekkel, és ez így lesz mindig, újra meg újra, mert ami egyszer kisiklott az idő vágányáról, az talaját veszti, feneketlenné válik, és az ismétlés sem meríti ki többé. Lépked a férfi, s egy gyermeket szorít a karjába – szándékosan ismételjük e refrént, az éjszaka fájdalmas mottóját, hogy kifejezzük általa a haladás intermittens folyamatát, ahogy néha csillagos örvények takarják, néha egészen eltűnik hosszú, néma intervallumokban, melyeken átfúj az örökkévalóság. A messzi világok ijesztően közelednek, szörnyen vakítanak, s az örökkévalóságon keresztül erőteljes jelzéseket küldenek, néma, kimondhatatlan üzeneteket – ám ő csak lépked, és csitítja vég nélkül a kislányt, egyhangúan és reménytelenül, erőtlenül az éj suttogásával, a szörnyen édes unszolással szemben – s az egyetlen szóval szemben, amelyre a csönd szája formálódik, amikor senki sem hallja...

Ez az elrabolt és elcserélt hercegkisasszony meséje.