XXXVII

Szerecsenek, szerecsenek, szerecsenek tömege a városban! Hol itt, hol ott tűnnek fel, egyszerre több pontján is a városnak. Nagy, handabandázó, rongyos banda futkos az utcákon, sorra fosztogatja az élelmiszerboltokat. Tréfák, oldalba billentések, nevetés, forgó szemek tág fehérje, torokhangok és csillogó fehér fogak. Mire mozgósítják a rendőrséget, eltűnnek, mint a kámfor.

Éreztem előre, nem történhetett másképp. A meteorológiai feszültség természetes következménye volt ez. Csak most jövök rá, hogy kezdettől fogva éreztem: e tavasz szövete alatt szerecsenek rejtőznek.

Honnan kerültek szerecsenek ez alá az égöv alá, honnan vándoroltak ide csíkos gyapjúpizsamás néger hordák? A nagyhírű Barnum vert volna sátort a közelben, erre vonult volna az emberek, állatok és démonok megszámlálhatatlan kocsioszlopa, valahol a közelben állomásoztak volna az angyalok, fenevadak és akrobaták végnélküli ricsajával telezsúfolt szerelvényei? Szó sincs róla. A Barnum messze járt. Gyanúm egészen más irányú. Semmit sem mondok. Teérted hallgatok, Bianka, és nincs az a kínzás, mely vallomásra bírjon.