II

Midőn déli tizenkettőkor apám, már-már a téboly határán, a forróságtól tanácstalanul, oktalan felháborodástól remegve visszavonult a fenti szobákba, és az emelet padlata hol itt, hol ott roppant meg a csendben, ahogy leskelődve le-lekuporodott, a boltban a szünet és a fellélegzés ideje következett – ütött a déli szieszta órája.

A segédek bukfencet vetettek a szövetbálákon, a polcokon posztósátrat vertek fel, felakasztott drapériákon hintáztak. Kibontották a süket bálákat, szabadjára eresztették a százszorosan összegöngyölt, bolyhos sötétséget. Az esztendők óta elfekvő, kiszabadult filcfelhő egy másik idő szagával árasztotta el a felső régiókat, múlt napok illatával, melyek megszámlálhatatlan rétegben rakódtak türelmesen egymásra a hajdani hűs őszök során. Vak molyok rajzottak ki az elhomályosult levegőbe, az egész boltban toll- és gyapjúpihék keveredtek a sötétség pelyvájával, s a posztó és bársony e fekete tábora megtelt az appretúra sűrű, őszies szagával. Megtelepedve e tábor közepén a segédeknek huncutságon, csínytevésen járt az esze. Szorosan és fülig göngyölték egymást a sötét, hűvös posztóba, és így feküdtek sorban, üdvözült mozdulatlanságban a bálarakás tövében – eleven figurák, szövetmúmiák, melyek megjátszott rémülettel forgatták szemüket merevségük fölött. Vagy hintáztatták, a plafonig dobálták egymást a szövet nagy, szétterített abroszában. A lepedő süket csattogása és a felkavart levegő hullámzása féktelen elragadtatást váltott ki belőlük. Úgy rémlett, az egész bolt felszállni készül, a posztók lelkesen felegyenesedtek, a segédek libbenő kabátszárnnyal, akárha a próféták, röpke mennybemenetelre repültek a magasba. Anyám szemet hunyt e csínyek fölött, a szieszta óráinak oldottsága a legvásottabb kilengéseket is feledtette vele.

Nyaranta a boltot vadul és hangtalanul benőtte a gaz. Az udvar felől, a raktár felől az egész ablak gyomtól és csalántól zöldellt, víz alatti villódzás járta át a fénylő levelektől, a hullámzó visszfényektől. A hosszú nyári napok félhomályában mint ódon zöld butélia fenekén döngtek benne gyógyíthatatlan melankóliájukban a legyek – beteg és torz példányok, s apám édes borán tenyészett, bolyhos emberkerülők siratták naphosszat végtelen, egyhangú eposzokban egész átkozott sorsukat. A bolti legyek e vad és meglepő mutációkra hajlamos, elfajult változata dúslakodott a különc egyedekben, a vérfertőző keresztezések gyümölcsében, túlfajzott lomha óriásokká degenerálódott, mély és gyászos hangú veteránok, szenvedéseinek druidái lettek belőle. Év vége felé aztán kikeltek a magányos utószülöttek, fajuk legsilányabb egyedei, nagy kék ganajbogarakra emlékeztettek, némák voltak már és hangjukvesztettek, szárnyuk csökött maradt, s míg szomorú életük bevégeztetett, vég nélkül járták az ablaküveget fáradhatatlan és kósza vándorútjaikon.

A ritkán nyitogatott ajtót pókháló szőtte be. Anyám az íróasztal mögött aludt, két polc közé feszített szövet- függőágyon. A legyek gyötörte segédek fintorogva össze-összerezzentek, nyugtalanul hánykolódtak nyári álmukban. Eközben az udvaron burjánzott a gyom, a nap szilaj hevében a szemétdomb óriás csalánok és mályvák nemzedékeivel gyarapodott.

A napfény és némi talajvíz találkozásából e darabka földön csípős gyomszubsztancia erjedt, zsémbes párlat, a klorofil mérgező származéka. Itt főtt a napban a lázas fermentum, itt burjánzott zsenge levélalakzatokká, többszörös, csipkézett meg ráncolt formációkká, ezerszer ismételve egyazon mintát, a levelekben rejtekező egyazon ötletet. Hatalmába kerítve a pillanatot, a ragályos és lobogó elgondolás, a lángoló és vad ötlet terjedt, mint a tűz – a naptól kigyulladva zöld pleonazmusok üres, itatóspapírízű fecsegése nőtt az ablak alatt, dudvás nyomorúság, mely olcsó ostobaságként szaporodott a százszorosára, silány papírtákolmány, mely egyre nagyobb, pihésen duzzadó, zizegő lapokkal tapétázta a raktár falait, tapéta tapéta hátán. A segédek arcukon lázkiütéssel ébredtek röpke álmukból. Furcsán felajzva keltek fel vackukról, tele lázas vállalkozó kedvvel, nagyzoló hősöket idézve. Unalomtól nyűgözve himbálták testüket a magas polcokon, a lábuk dobolt, hasztalan lesték a napverte, üres piacteret bármilyen esemény reményében.

Ekkor történt, hogy egy vidéki atyafi, mezítlábas és hajlott, félénken pillogva befelé, tétován megállt a bolt ajtajában. Nem akármilyen alkalom volt ez az unatkozó segédeknek. Mint légy láttán a pókok, villámsebesen lekúsztak a létrákon, és a tüstént bekerített, ide-oda cibált és lökdösött, ezernyi kérdéssel elhalmozott atyafi szégyenlős mosollyal szaporán válaszolgatott a tolakodó faggatásra. Vakargatta a fejét, heherészett, bizalmatlanul pislogott a nyájas ficsúrokra. Szóval dohány kellene? De milyen? A legkiválóbb, borostyán-arany macedón? Nem? Jó lesz az egyszerű pipadohány? Mahorka? Tessék, kérem, beljebb fáradni. Csak bátran. A hajbókoló segédek gyöngéden a bolt mélyébe taszigálták az atyafit, a falnál álló oldalpulthoz. Leon segéd a pult mögé állva igyekezett kinyitni a nemlétező fiókot. Nem! Ököllel kell nekimenni a pult potrohának, lendülettel, teljes erőből. A segédek biztatta atyafi ezt érzéssel tette, ádázul összpontosítva figyelmét. Végül, amikor ez sem segített, a pultra felmászva dobogott meztelen talpával, görnyedten és galambőszen. Fuldokoltunk a nevetéstől.

Ekkor esett meg a sajnálatos incidens, mely mindnyájunkat szomorúsággal és szégyenkezéssel töltött el. Egyikünk sem volt vétlen, még ha nem vezérelt is bennünket rosszindulat. Inkább a léhaságunk, a tisztelet és megértés hiánya apám súlyos gondjai iránt, inkább a meggondolatlanságunk volt az, ami apám kiszámíthatatlan, túlzásokra hajlamos természetével megtoldva e csakugyan fatális következményekhez vezetett.

Miközben mi félkörben állva a legjobban szórakoztunk, apám halkan beosont a boltba.

Nem vettük észre, mikor jött be. Csak akkor figyeltünk föl rá, amikor hirtelen felfogta a dolgok összefüggését, és arcát az elszörnyedés vad paroxizmusa torzította el. Anyám ijedten odaszaladt: – Mi lelt, Jakub? – kiáltotta lélekszakadva. Rémült zavarában meg akarta döngetni apám hátát, ahogy a fuldoklókét szokás. De már késő volt. Apám dühödten felborzolódott, arca pillanatok alatt az iszony szimmetrikus elemeire esett szét, szemlátomást feltartóztathatatlanul bábosodott – a lesújtó vereség súlya alatt. Mire észbe kaptunk, hevesen megrázkódott, felzümmögött, és förtelmes, zúgó, bozontos, acélkék légyként süvített el szemünk előtt, eszelős röptében neki-nekivágódva a bolt falainak. Lelkünk mélyéig megrendülve hallgattuk a reményvesztett lamentálást, az ékesszólóan modulált tompa sirámot, mely le-fel sikamlott a megfejthetetlen fájdalom, a csillapíthatatlan szenvedés összes regiszterén a bolt sötét mennyezete alatt.

Rémült döbbenetben, a szomorú ténytől mélységesen megszégyenülve álltunk ott, kerülve egymás tekintetét. Szívünk mélyén bizonyos megkönnyebbülést éreztünk, hogy a kritikus pillanatban apám mégis talált kiutat a lesújtó megszégyenülésből. Csodáltuk megalkuvást nem tűrő hősiességét, amellyel gondolkodás nélkül a kétségbeesés zsákutcájába vetette magát, ahonnan, úgy tetszett, nem volt visszaút. Végül is apám e lépését cum grano salis illett értékelnünk. Inkább belső gesztus volt, szilaj és kétségbeesett tüntetés, mely mindamellett nem nélkülözte a valóság minimális adagját. Ne feledjük: az itt elmondottak javarészt a nyári eltévelyedések, a kánikulai félvalóság, a holtszezon peremén garancia nélkül átfutó felelőtlen margináliák rovására írhatok.

Szótlanul hallgatóztunk. Apám agyafúrt bosszúja volt ez, lelkiismeretünket sújtó megtorlása. Mostantól arra ítéltettünk, hogy örökké halljuk elkínzott, mély zokogását, mely mind szenvedélyesebben, mind fájdalmasabban vádolt, majd hirtelen elhallgatott. Kis ideig megkönnyebbülten kóstolgattuk a csendet, a jótékony szünetet, miközben félénk remény ébredezett bennünk. Hanem kisvártatva a hang visszatért, vigasztalanul, mind síróbban és ingerültebben, mi pedig megértettük, hogy e parttalan fájdalom, e zokogó átok számára – mely arra kárhoztatott, hogy hazátlanul faltól-falig csapódjon – nem volt cél, nem volt szabadulás. A minden rábeszélésre süket, siránkozó monológ és a szünetek, amikor úgy tetszett, apám egy pillanatra elfeledkezik magáról, de aztán annál hangosabb és haragosabb sírással ébred, mint aki kétségbeesetten tagadja a vigasztalódás iménti pillanatát – mindez mérhetetlenül ingerelt bennünket. A szenvedés, melynek nincs határa, a szenvedés, mely konokul mániájába zárkózik, a szenvedés, mely őrjöngve és makacsul ostorozza önmagát – végül elviselhetetlenné válik a szerencsétlenség tanácstalan szemtanúinak. A szakadatlan, dühödt, szánakozásunkat ostromló apellátában túl éles volt a szemrehányás, túl szikrázó a szerencsés helyzetünket elítélő vád, semhogy ellenkezést ne keltsen. Lélekben mindannyian replikáztunk, őszinte bánat helyett szívünk dühvel volt tele. Hát csakugyan nem volt apámnak más kiútja, mint hogy vaktában e keserves és reménytelen helyzetbe vesse magát, és ha már önnön hibájából vagy a miénkből odajutott, nem volt több lelkiereje, több méltósága, hogy panaszszó nélkül elviselje? Anyám csak nehezen fékezte haragját. A segédek arcukon bárgyú döbbenettel ültek a létrán, véres ábrándokat kergettek, gondolatban bőrleffentyűvel csapkodták a polcokat, szemükre vörös köd szállt. A bejárat fölötti vászonellenző szikrázva hullámzott a verőfényben, a délutáni forróság száguldva falta a fényes síkság mérföldjeit, pusztította maga alatt a messzi világot, és a bolt félhomályában, a sötét mennyezet alatt tébolyulton ott körözött apám, reménytelenül belegabalyodva röptének hurkaiba, önmagát gombolyította kétségbeesett versenyfutásának cikcakkjaiba.