XX. fejezet

Her­cu­le Po­i­rot egy pil­la­nat­ra meg­állt a nagy ko­vá­csolt­vas ka­pu­nál. Vé­gig­né­zett a ka­nyar­gó ko­csi­úton. Az utol­só sár­ga le­ve­lek hul­lot­tak a fák­ról. A cik­lá­men már el­vi­rág­zott.

Po­i­rot fel­só­haj­tott. Az­tán bal­ra for­dult, és hal­kan be­ko­po­gott a kis fe­hér osz­lo­pos ka­pus­ház aj­ta­ján.

Kis­vár­tat­va meg­hal­lot­ta bent­ről azo­kat a las­sú, té­to­va lé­pé­se­ket. Mrs. Fol­liat nyi­tott aj­tót. Po­i­rot ez­út­tal már nem is cso­dál­ko­zott, lát­va, hogy mennyi­re meg­öre­ge­dett, hogy össze­tö­pö­rö­dött.

– Mon­si­eur Po­i­rot – mond­ta Mrs. Fol­liat. – Is­mét ön az?

– Be­jö­he­tek, ma­dame?

– Tes­sék csak.

Po­i­rot kö­vet­te Mrs. Fol­lia­tet a nap­pa­li­ba. Mrs. Fol­liat te­á­val kí­nál­ta, amit Po­i­rot ez­út­tal el­há­rí­tott.

– Mi já­rat­ban van? – kér­dez­te Mrs. Fol­liat csön­de­sen.

– Könnyen ki­ta­lál­hat­ja, ma­dame.

Mrs. Fol­liat ki­té­rő­en vá­la­szolt.

– Na­gyon fá­radt va­gyok – mond­ta.

– Tu­dom – fe­lel­te Po­i­rot. – Há­rom gyil­kos­ság is tör­tént egy­más után: Hat­tie Stubbs, Mar­le­ne Tuc­ker meg az öreg Mer­dell.

– Mer­dell? – csat­tant fel Mrs. Fol­liat. – Az bal­eset volt. Be­le­esett a fo­lyó­ba. Ki­lenc­ven­két éves volt, fé­lig-med­dig vak, és le­it­ta ma­gát a kocs­má­ban.

– Nem volt az bal­eset, ma­dame – mond­ta Po­i­rot. – Mer­dell túl­sá­go­san so­kat tu­dott.

– Ugyan mit tu­dott vol­na?

– Fel­is­mer­het­te va­la­ki­nek az ar­cát, a já­rá­sát, a hang­ját – va­la­mi ilyes­mit. El­be­szél­get­tem vele az­nap, ami­kor meg­ér­kez­tem a kas­tély­ba. Ak­kor so­kat me­sélt a Fol­liat csa­lád­ról. Az ön apó­sá­ról, a fér­jé­ről meg a fi­a­i­ról, akik el­es­tek a há­bo­rú­ban. Csak­hogy nem esett el mind a két fia, ugye, ma­dame? Az ön Hen­ry fia oda­ve­szett a ha­jó­já­val együtt, de a ki­seb­bik fia, Ja­mes, nem pusz­tult el. Ő de­zer­tált. Elő­ször ta­lán olyan ér­te­sí­tést ka­pott, ma­dame, amely el­tűnt­nek, il­let­ve fel­te­he­tő­leg el­esett­nek nyil­vá­ní­tot­ta, ké­sőbb az­tán ön el­hí­resz­tel­te, hogy va­ló­ban el­esett. És ki ké­tel­ked­ne a sza­vá­ban? Mi­ért ké­tel­ked­né­nek ben­ne?

Po­i­rot kis szü­ne­tet tar­tott, majd foly­tat­ta.

– Ne higgye, hogy nem ér­zek együtt ön­nel, ma­dame. Tu­dom, nem volt könnyű az éle­te. A ki­seb­bik fi­á­val kap­cso­lat­ban nem táp­lál­ha­tott il­lú­zi­ó­kat, de vég­té­re még­is­csak a fia volt, és sze­ret­te. És ön min­den le­het­sé­gest meg­tett azért, hogy a fia új éle­tet kezd­hes­sen. Ön a gyám­ja volt egy fi­a­tal lány­nak, egy szel­le­mi­leg fo­gya­té­kos, ámde dús­gaz­dag, fi­a­tal lány­nak. Ó, igen, Hat­tie gaz­dag volt. Ön azt hí­resz­tel­te, hogy a szü­lei csőd­be men­tek, hogy a lány­nak sem­mi­je sincs, és hogy ezért ta­ná­csol­ta neki, hogy men­jen férj­hez egy nála jó­val idő­sebb, gaz­dag em­ber­hez. Mi­ért is ké­tel­ke­dett vol­na bár­ki eb­ben a tör­té­net­ben? Ki­nek mi köze hoz­zá? A lány szü­lei és kö­ze­li ro­ko­nai meg­hal­tak. Egy pá­ri­zsi ügy­vé­di iro­da in­téz­te az ügye­it a San Mi­gu­el-i ügy­vé­dek inst­ruk­ci­ói sze­rint. Hat­tie, ami­kor férj­hez ment, hoz­zá­ju­tott az örök­sé­gé­hez. És Hat­tie, ahogy ön el­mond­ta ne­kem, en­ge­dé­keny volt, jó­szí­vű és be­fo­lyá­sol­ha­tó. Min­dent alá­írt, ami­re csak a fér­je meg­kér­te. Az ér­ték­pa­pír­jai fel­te­he­tő­en el let­tek adva, több­ször is gaz­dát cse­rél­tek, míg vé­gül meg­lett a kí­vánt pénz­ügyi vég­ered­mény. Sir Ge­or­ge Stubbs, vagy­is az ön Ja­mes fi­á­ból kre­ált új sze­mé­lyi­ség ez­zel gaz­dag em­ber lett, a fe­le­sé­ge, Hat­tie Stubbs pe­dig nincs­te­len kol­dus. A tör­vény nem tilt­ja, hogy va­la­ki Sir­nek ti­tu­lál­tas­sa ma­gát, ha­csak nem ha­mis jog­cí­men való pénz­szer­zés ér­de­ké­ben ten­né. A cím bi­zal­mat kelt, ha nem is elő­ke­lő szü­le­tést, de leg­alább­is gaz­dag­sá­got sej­tet. A gaz­dag Sir Ge­or­ge Stubbs im­már kor­ban elő­re­ha­lad­va, meg­vál­toz­ta­tott kül­ső­vel, sza­kál­lat nö­veszt­vén meg­vá­sá­rol­ta a Nas­se-kas­télyt, és le­köl­tö­zött egy­ko­ri ott­ho­ná­ba, ahol gye­rek­ko­ra óta nem járt. A há­bo­rú vi­ha­ra után nem­igen ma­radt sen­ki, aki fel­is­mer­het­te vol­na. Ám az öreg Mer­dell még­is­csak fel­is­mer­te. Amit tu­dott, meg­tar­tot­ta ma­gá­nak, csak hébe-hóba tett – amúgy a sa­ját mu­lat­sá­gá­ra – egy-egy olyan meg­jegy­zést, mint mi­kor ve­lem kö­zöl­te, hogy min­dig lesz­nek Fol­lia­tek a Nas­se-kas­tély­ban.

– Így hát min­den jóra for­dult, ön leg­alább­is azt gon­dol­ta. És az ön ter­ve, gon­do­lom én, ez­zel vé­get is ért. A fia gaz­dag lett, meg­sze­rez­te ősi ott­ho­nát, és jól­le­het a fe­le­sé­ge szel­le­mi­leg kis­sé fo­gya­té­kos volt, még­is­csak szép és sze­líd lány volt, és ön azt re­mél­te, hogy a fia jó lesz hoz­zá, és Hat­tie bol­dog lesz.

– Pon­to­san így kép­zel­tem – mond­ta csön­de­sen Mrs. Fol­liat. – Hogy én majd gond­ját vi­se­lem. Nem is ál­mod­tam vol­na…

– Nem is ál­mod­ta vol­na – foly­tat­ta Po­i­rot –, mert­hogy Ja­mes fia gon­do­san el­tit­kol­ta ön elől, hogy a Hat­tie-vel kö­tött há­zas­sá­ga ide­jén már nős volt. Ó, igen, elő­ke­rí­tet­tük az ira­to­kat, ame­lyek­nek a lé­te­zé­sé­ről meg vol­tunk győ­ződ­ve. Az ön fia Tri­eszt­ben fe­le­sé­gül vett egy lányt ab­ból az al­vi­lá­gi kör­nye­zet­ből, amely­ben me­ne­dék­re lelt, ami­kor meg­szö­kött a ka­to­na­ság­tól. És a tri­esz­ti lány­nak esze ágá­ban sem volt kü­lön­vál­ni tőle, ahogy Ja­mes sem szán­dé­ko­zott meg­vál­ni a lány­tól. Be­le­ment abba, hogy fe­le­sé­gül ve­szi Hat­tie-t, de ezt csak a meg­gaz­da­go­dás ér­de­ké­ben tet­te, és már az első perc­től kezd­ve tud­ta, hogy va­ló­já­ban mire ké­szül.

– Nem, nem – vá­gott köz­be Mrs. Fol­liat. – Ezt nem hi­szem. Ezt nem tu­dom el­hin­ni… Min­den­nek az a nő az oka, az a go­nosz te­rem­tés.

De Po­i­rot ren­dít­he­tet­le­nül foly­tat­ta.

– Sir Ge­or­ge gyil­kos­ság­ra ké­szült. Hat­tie-nek ro­ko­nai nem vol­tak, ba­rá­tai is alig. Ang­li­á­ba ér­kez­ve azon­nal a Nas­se-kas­tély­ba hoz­ta a lányt. Az első este a sze­mély­zet szin­te nem is lát­ta, és az az asszony, akit más­nap reg­gel lát­tak, már nem Hat­tie volt, ha­nem a tri­esz­ti fe­le­ség, aki úgy ké­szí­tet­te ki ma­gát, hogy ha­son­lít­son Hat­tie-ra, és aki nagy­já­ból úgy vi­sel­ke­dett, ahogy az Hat­tie-től vár­ha­tó volt. És ez­zel megint csak vé­get ér­he­tett vol­na a tör­té­net. Az ál-Hat­tie nyu­god­tan vé­gig­él­het­te vol­na Hat­tie-ként az éle­tét, il­let­ve szel­le­mi ké­pes­sé­gei az idők fo­lya­mán ro­ha­mos ja­vu­lás­nak in­dul­tak vol­na, úgy ál­ta­lá­ban a „kör­nye­zet­vál­to­zás”-nak tu­laj­do­nít­ha­tó­an. A tit­kár­nő, Miss Bre­wis már­is rá­jött, hogy nincs ko­moly baj Lady Stubbs ér­tel­mi ké­pes­sé­ge­i­vel.

– És ak­kor tel­je­sen vá­rat­lan do­log tör­tént. Hat­tie-nak egy uno­ka­báty­ja írt, hogy a jacht­ján Ang­li­á­ba ér­ke­zik, és jól­le­het az il­le­tő évek óta nem lát­ta a lányt, igen va­ló­szí­nűt­len volt, hogy egy szél­há­mos meg­té­veszt­hes­se.

– Kü­lö­nös – mond­ta Po­i­rot, meg­sza­kít­va a sa­ját el­be­szé­lé­sét –, hogy az meg­for­dult a fe­jem­ben, hogy de Sou­sa eset­leg nem az iga­zi de Sou­sa, de az el­len­ke­ző­je eszem­be sem ju­tott, hogy ugyan­is Hat­tie nem az iga­zi Hat­tie.

– Szó­val kü­lön­bö­ző mó­do­kon le­he­tett szem­be­néz­ni a hely­zet­tel. Lady Stubbs ki­ment­het­te vol­na ma­gát az­zal, hogy be­teg, vi­szont ha de Sou­sa hu­za­mo­sabb ide­ig ma­rad Ang­li­á­ban, alig­ha lett vol­na el­ke­rül­he­tő a ta­lál­ko­zás. Egyéb­ként is, adó­dott már más komp­li­ká­ció is. Az öreg Mer­dell haj­lott ko­rá­ra vén fe­cse­gő lett, és so­kat me­sélt az uno­ká­já­nak. Fel­te­he­tő­en Mar­le­ne volt az egyet­len hall­ga­tó­sá­ga, és még ő is több­nyi­re el­eresz­tet­te a füle mel­lett, amit a nagy­ap­ja be­szélt, és el­in­téz­te az­zal, hogy az öreg már kis­sé ha­bó­kos. Még­is az öreg Mer­dell­nek egy-két el­ej­tett sza­va, hogy ugyan­is lá­tott egy­szer egy női hul­lát az er­dő­ben, meg hogy „Sir Ge­or­ge vol­ta­kép­pen Mr. Ja­mes”, ele­gen­dő ha­tást gya­ko­rolt rá, és pró­bál­ko­zás­ként meg­pen­dí­tet­te Sir Ge­or­ge előtt. Ami­vel per­sze alá­ír­ta a sa­ját ha­lá­los íté­le­tét. Sir Ge­or­ge meg a fe­le­sé­ge nem en­ged­het­ték meg ma­guk­nak, hogy ilyen tör­té­ne­tek ke­ring­je­nek. Én úgy kép­ze­lem, hogy Sir Ge­or­ge ele­in­te ki­sebb össze­gek­kel hall­gat­tat­ta el Mar­le­ne-t, és köz­ben ter­ve­ket ko­vá­csolt.

– Gon­do­san ki­dol­goz­ták a ter­vet. Már tud­ták, mi­kor ér­ke­zik Helm­mouth­ba de Sou­sa. Ér­ke­zé­sé­nek nap­ja vé­let­le­nül egy­be­esett a ker­ti mu­lat­ság idő­pont­já­val. Úgy ren­dez­ték, hogy Mar­le­ne meg­gyil­ko­lá­sa és Lady Stubbs „el­tű­né­se” né­mi­leg de Sou­sá­ra te­rel­je a gya­nút. Ezért az olyan ki­té­te­lek, mint hogy „go­nosz em­ber”, meg hogy „ölni tud”. Úgy ter­vez­ték, hogy Lady Stubb­snak vég­leg nyo­ma vész (idő­vel Sir Ge­or­ge majd azo­no­sít egy meg­fe­le­lő­en fel­is­mer­he­tet­len hul­lát), és új alak­ban buk­kan fel majd, eset­leg vissza­ala­kul ere­de­ti tri­esz­ti ön­ma­gá­vá. Eh­hez pe­dig nem kel­lett egyéb, mint hogy rö­vid hu­szon­négy órán ke­resz­tül ket­tős sze­re­pet játsszon. Sir Ge­or­ge cin­kos­sá­gá­val mind­ez gye­rek­já­ték volt. Az ér­ke­zé­sem nap­ján min­den­ki úgy tud­ta, hogy Lady Stubbs a szo­bá­já­ban tar­tóz­ko­dik, egé­szen uzson­ná­ig. A szo­bá­já­ban per­sze sen­ki nem lát­ta, ki­vé­ve Sir Ge­or­ge-ot. Nem is lát­hat­ták, mert an­go­lo­san tá­vo­zott, busszal vagy vo­nat­tal el­uta­zott Exe­ter­be, on­nan pe­dig egy má­sik di­ák­lány tár­sa­sá­gá­ban (nyá­ron ren­ge­te­gen utaz­nak így na­pon­ta) el­in­dult a Hoo­down Park-i tu­ris­ta­ház­ba, és köz­ben elő­ad­ta a ba­rát­nő­je tör­té­ne­tét, aki meg­be­te­ge­dett a rom­lott son­kás bor­jú­pás­té­tom­tól. Meg­ér­kez­nek a tu­ris­ta­ház­ba, be­je­lent­kez­nek, az­tán ő már­is megy, hogy „kö­rül­néz­zen egy ki­csit”. És az öt­órai tea ide­jén Lady Stubbs már ott ül a sza­lon­ban. Va­cso­ra után ko­rán fel­megy le­fe­küd­ni, Miss Bre­wis vi­szont nem sok­kal ké­sőbb lát­ja őt ki­sur­ran­ni a ház­ból. Az éj­sza­kát a tu­ris­ta­ház­ban töl­ti, de ko­rán kel, és a reg­ge­li­nél már is­mét ott ül a kas­tély­ban. A dél­előt­töt megint a szo­bá­já­ban töl­ti, „a feje fáj”, és ez­út­tal si­ker­rel ala­kít egy­szer­re két sze­re­pet: lent áll a kas­tély előtt mint ti­los­ban járó di­ák­lány, akit Sir Ge­or­ge a fe­le­sé­ge ab­la­ká­ból hord le, és „gyen­gél­ke­dik” a szo­bá­já­ban Lady Stubb­sként, amit az bi­zo­nyít, hogy Sir Ge­or­ge az ab­lak­ból vissza­for­dul hoz­zá, és mond neki va­la­mit. A ru­ha­cse­re nem prob­lé­ma: sort­nad­rág és ki­vá­gott blúz van a Lady Stubbs ál­tal ked­velt bo­nyo­lult to­a­lett alatt. Lady Stubbs ar­cát vas­ta­gon bo­rít­ja a fe­hér ala­po­zó­krém, szé­les ka­ri­má­jú ka­lap ár­nyé­kol­ja az ar­cát; az olasz lány­nak nap­bar­ní­tott arca van, gön­dör, bronz­bar­na ha­já­ra tar­ka ken­dőt köt. Nem is ál­mod­ná az em­ber, hogy a két nő egy és ugyan­az.

– És min­den ké­szen áll az utol­só fel­vo­nás­hoz. Lady Stubbs köz­vet­le­nül négy óra előtt uta­sít­ja Miss Bre­wist, hogy vi­gyen le uzson­nát Mar­le­ne-nek. Még­hoz­zá azért, mert at­tól tart, hogy ez Miss Bre­wis­nek ma­gá­tól is eszé­be jut­hat, és vég­ze­tes len­ne, ha Miss Bre­wis a nem meg­fe­le­lő pil­la­nat­ban fel­buk­kan­na. Ta­lán va­la­mi ka­ján elég­té­telt is érez, ami­kor úgy in­té­zi, hogy a ki­tű­nő Miss Bre­wis ott le­gyen a tett hely­szí­nén, nagy­já­ból a gyil­kos­ság idő­pont­já­ban. Az­tán ki­vár­va az al­kal­mas per­cet, be­lo­pó­zik az üres jö­ven­dő­mon­dó sá­tor­ba, a má­sik ol­da­lán meg uzs­gyi ki­fe­le, ke­resz­tül a ro­do­dend­ron­bok­ro­kon, be a nyá­ri lak­ba, ahol a há­ti­zsák­ját tart­ja a vál­tó­ru­há­já­val. Az­tán ke­resz­tül­vág az er­dőn, be­szól Mar­le­ne-nek, hogy eressze be, és ott hely­ben meg­fojt­ja a gya­nút­lan lányt. A szé­les ka­ri­má­jú ka­la­pot be­dob­ja a fo­lyó­ba, fel­öl­tö­zik di­ák­lány­nak, le­tör­li ma­gá­ról a smin­ket, el­cso­ma­gol­ja a há­ti­zsák­ba a cik­lá­men­ró­zsa­szín krep­de­sin­ru­hát meg a kö­röm­ci­pőt, és a kas­tély előt­ti for­ga­tag­ban az olasz di­ák­lány kis­vár­tat­va csat­la­ko­zik hol­land ba­rát­nő­jé­hez, és meg­ál­la­po­dá­suk sze­rint együtt tá­voz­nak a he­lyi bu­szon. Hogy most hol tar­tóz­ko­dik, azt nem tu­dom. Csak fel­té­te­le­zem, hogy a So­hó­ban, ahol nyil­ván meg­van­nak az olasz kap­cso­la­tai, és el­lát­ják őt ha­mis pa­pí­rok­kal. A rend­őr­ség egyéb­ként sem egy olasz lányt ke­res, ha­nem az egy­ügyű, szel­le­mi­leg fo­gya­té­kos, eg­zo­ti­kus Hat­tie Stubb­sot.

– Sze­gény Hat­tie Stubbs azon­ban ha­lott, ahogy azt ön, ma­dame, na­gyon jól tud­ja. És ezt ép­pen ön adta tud­tom­ra, ami­kor a gyil­kos­ság dél­után­ján a sza­lon­ban be­szél­get­tünk. Mar­le­ne ha­lá­la nagy meg­ráz­kód­ta­tást je­len­tett ön­nek, hi­szen fo­gal­ma sem volt róla, hogy mit ter­vez­nek. Jól­le­het ak­kor, ott, meg­le­he­tő­sen tom­pa vol­tam, és nem fog­tam fel azon­nal, az egy­ér­tel­mű volt, hogy ami­kor ön „Hat­tie”-ről be­szél, ak­kor két kü­lön­bö­ző sze­mély­ről van szó: az egyik az az asszony, akit nem sze­ret, aki jobb len­ne, ha „nem is élne”, és aki­nek – azt ta­ná­csol­ta – ne higgyem el egyet­len sza­vát sem, a má­sik pe­dig egy gye­rek, aki­ről ön múlt idő­ben be­szél, és akit me­leg szív­vel a vé­del­mé­be vesz. Azt hi­szem, ma­dame, ön na­gyon sze­ret­te sze­gény kis Hat­tie Stubbs-ot…

Hosszú csönd kö­vet­ke­zett.

Mrs. Fol­liat moz­du­lat­la­nul ült a szé­kén. Vé­gül össze­szed­te ma­gát, és meg­szó­lalt. Fa­gyo­san csen­gett a hang­ja.

– Fan­tasz­ti­kus tör­té­ne­tet adott elő, mon­si­eur Po­i­rot. Va­ló­já­ban arra kell gon­dol­nom, hogy ön meg­őrült… Mind­ez merő fan­tá­zi­á­lás, ami­re sem mi­fé­le bi­zo­nyí­té­ka nincs.

Po­i­rot oda­lé­pett az egyik ab­lak­hoz, és ki­nyi­tot­ta.

– Fi­gyel­jen csak, ma­dame. Mit hall?

– Kis­sé na­gyot­hal­lok… Mit kel­le­ne hal­la­nom?

– Csá­kány­üté­se­ket… Most tö­rik fel a gl­ori­ett be­ton­ala­po­zá­sát… A vi­har ki­dönt egy fát, a töve he­lyén a föld amúgy is meg van boly­gat­va… mi­lyen nagy­sze­rű hely egy hul­lá­nak. Ké­sőbb az­tán a na­gyobb biz­ton­ság ked­vé­ért be­ton­ala­po­zás ke­rül fö­lé­be, arra pe­dig egy gl­ori­ett. Sir Ge­or­ge gl­ori­ett­je… A Nas­se-kas­tély uráé…

Mrs. Fol­liat meg­bor­zon­gott és fel­só­haj­tott.

– Mi­lyen gyö­nyö­rű hely – mond­ta Po­i­rot. – Csak egy baja van: a gaz­dá­ja egy ve­le­jé­ig rom­lott em­ber…

– Tu­dom – mond­ta Mrs. Fol­liat re­ked­ten. – Min­dig is tud­tam… Már gye­rek­ko­rá­ban is meg­ré­mí­tett… Gát­lás­ta­lan volt, kö­nyör­te­len, lel­ki­is­me­ret­len. De hát a fiam volt, és sze­ret­tem… Hat­tie ha­lá­la után nem lett vol­na sza­bad hall­gat­nom… De hát a fiam volt. Hogy ad­hat­tam vol­na fel ép­pen én? És az lett a hall­ga­tá­som ára, hogy azt a sze­gény, os­to­ba gye­re­ket is meg­gyil­kol­ták… Utá­na meg a jó öreg Mer­dellt… Mi­kor lett vol­na en­nek vége?

– Egy gyil­kos­nál, ma­dame, soha nincs vége – mond­ta Po­i­rot.

Mrs. Fol­liat le­haj­tot­ta a fe­jét. Né­hány pil­la­na­tig úgy is ma­radt, ar­cát a ke­zé­be te­met­ve.

Az­tán föl­egye­ne­se­dett Mrs. Fol­liat, a Nas­se-kas­tély úr­nő­je, bá­tor em­be­rek hosszú so­rá­nak le­szár­ma­zott­ja, és Po­i­rot sze­mé­be né­zett. A hang­ja ki­mért volt és tá­vo­li.

– Kö­szö­nöm, mon­si­eur Po­i­rot – mond­ta –, hogy föl­ke­re­sett, és mind­ezt el­mond­ta ne­kem. Most azon­ban el kell bú­csúz­nom ön­től. Van­nak dol­gok, ame­lyek­kel egy­ma­gunk­nak kell szem­be­néz­nünk…